ZsoltCsalog Zsolt 60. születésnapjára

Egy nap a hetvenesek végén váratlan pénz érkezik, rászánjuk, vacsorázni megyünk, Csalog meg én két lánnyal (életem szerelme az egyikük) a frissen nyílt Gyertya vendéglőbe, ma New York Bagel. Szurkolunk a helynek, nem kulináris okokból: a civil társadalom forradalma, ellenséges közegben, egyszeri magánvállalkozás, éppen csak hogy levegőhöz jut és korai halállal fog kimúlni. Mi szem-szájnak ingere. Várakozás a bárhelyiségben, szmokingos főúr felvezet. Alúr fehér kesztyűs kézzel gyújtja a gyertyát az asztalon. Zsoltnál fordulat: nézi, nézi a rongyrázást, süt belőle az ingerültség. Nem akarja elrontani nekünk az estét, egyszer jutunk el ilyen helyre. Könyvnyi gourmé étlap. Amikor rákerül a sor, rendel: „Marhapörköltet, főtt krumplival. Kocsisboruk van?”
Egy este, 1973-ban a Honvéd utcai albérletemben, mintegy mellékesen mondta: harcolt a forradalomban. Végig. A rádió ostrománál, az egyetemen, a Körtéren. Helyettem, mindannyiunk helyett. Nem vagyok tárgyilagos, túl közel állok hozzá (olykor fél évig nem látjuk egymást), a barátja, akinél – merjem már leírni? – a legelvetemültebb kéziratait tartotta –, s töredelmesen bevallom az elfogultságomat. A szeretethez nem kell indok, mégis: nem csak úgy lárpurlár lett. A magamfajta közpolgár nem szokta meg, hogy szemben ül a nemzeti hőssel, aztán eltámogatja, ha sokat ivott.
Nem próbálom tételesen végigsorolni az élete művét. Zsolt van. Az ige nem azt helyettesíti ravaszkás utómodern formában, hogy semmittevő. Ellenkezőleg. Néhány évenként új mesterségre van igénye, úgy fest. À propos: egy időben ebből élt, festett, rajzolt úgy, szakmailag is hiteles illusztrációkat antropológiai munkákhoz. Ja, és énekel, népdalt egész különlegesen. Eddigi teljesítményének összefoglalásához kellene egy régész, egy néprajzos, egy történész, egy szociológus, többek között. A polgárt köszöntöm és az írót. Csak.
Egy nap megjelenik a Parasztregény és kiderül a külvilág számára is: van itt egy író, aki más. Mást tud, mint mind, akik tudnak – és nagyon tudja. A regényben, melyet csak úgy emleget, hogy „Eszter néni": a magyar falut. Oscar Lewis munkáját nem ismeri akkor, nem tudja, hogy a Föld másik felén csaknem ugyanazt a módszert dolgozta ki valaki, hogy mexikói peónokról beszéljen, amellyel ő a tegnap és a ma magyar faluját megörökíti (ahogy mondom. Kínos leírni, persze, csámpásra koptak a szavak. Az volna a dolgunk, hogy megsarkaljuk és kisubickoljuk őket újra. Méltóztassunk belegondolni a szógyökbe: örök-). A magyar kultúra és történelem egy hatalmas darabja így, a tiszaroffi parasztasszony és a fővárosivá lett író fáradságos, sokéves munkája nyomán: megmarad. És megmarad a nagyvárosi lét széléről Pisti, a dobos és köszörűs, megmarad faluból-városból, hogy hogyan éltek roma honfitársaink itt és most, ahogy mondják.
Szibériai tábori történetet ír, akkor: tételes törvény, szövetségileg hűséges cenzúra ellenében. Az egy főre esőnél nagyobb része van abban, hogy egy nap majd effélét bárki kiadhasson (díj, siker, készpénz pluszban). A mai, akárhogyan sikeredett, de mégiscsak független országhoz néhány téglát ő aztán bizonyosan letett.
Novella-Rondót szervez – mert kellene már valamit csinálni, közöset, ez a rögeszméje –, unikum a korban: hogy kiadják-e, arra nem gondolni, de hogy ki lesz benne, azt az érték dönti el. Írnak Nádas, Esterházy ifjú írók.
Sok mindenben másképp látjuk a világot, ő meg én, vitatkozunk és a másik hülyeségét hülyeségnek nevezzük. Ha az utolsó szó jogán egyetlen érvet kellene találnom, hogy indokoljam nem szűnő megbecsülésemet és szeretetemet, egy percet mondanék el az életéből. Fülig ülünk a rendszerben, a létező virulens, támad. Zsoltot, miután egy Ménesi úti üres telken elásta a géppisztolyát, nem kapták el, nem tudtak róla, dúlt a rendetlenség, az egész megtorlás egyetlen slamperáj. Ő szociográfiai felmérésekből él, és a segédmunkával megvásárolt időben írja a Parasztregényt. Behívják (bővítetlen mondat). Mi is a bűne? Az, hogy ő az, olyan. Nemhivatalos. Nemfüggő. Ír. Ugrál. Szegényeket vizsgál, holott olvashatta a hivatalosban, hogy szegények pedig nincsenek. Faggatják. Magáról nincs titkolnivalója, úgy tekinti: mi vagyunk a törvényesek (impuristáknak: legitim), nem az erőszak-szervezet. Akkor másokról kérdezik. Na, azt nem. A kihallgató ávósnak mondja váratlanul: „Mi ismerjük ám egymást. Ötvenhatból. A foglyom volt, őriztem magát a Rádió alagsorában, emlékszik? Kalasnyikovval. Hogy ne lincseljék meg. Akkor még csak főhadnagy volt.” Fortélyosan tereli el a többiről a figyelmet: feljelenti magát.
Mostanában a megtörtekért, elesettekért dolgozik. Tájékoztat, előad, hajléktalannak szállást, konyhát, jogfosztottnak védelmet szervez, tanulmányt, publicisztikát ír, rendületlenül. Csakhogy Zsolt, ott van a faragott ládád, benne fél köbméternyi kézirat, beláthatatlan kincs, könyvek nyersanyaga. Én csak azt mondom – legfeljebb nem lesz rendes köszöntő, az ünnepelt sem az a széria-darab –, amit húszegynéhány éve változatlanul: Csináld azt, amit csak te tudsz. Könyvet írjál. Csalog-könyvet.