VereségZebra

Hányinger kerülgeti a szürke, kietlen fáradtságtól. Előredobja a teherautó belsőt, kétcsapásnyit úszik, előredobja. Dob, tempó, tempó. Egy, kettő, három. Ez az egy dolga van most már. Nem nézi, mennyi még Badacsony. Éveken át magába zárja majd a végtelen perceket. úgy hívjuk, hogy Kenyér, az utcagyerek nevén.
Ma azt érzed, hogy nem bírod a tájfutást. Elmegyek veled a nyílt edzésnapra. A villamoson elmesélem, jó lehet valamire.
Az a régi magánverseny tehát. A Kenyér, az ötvenhatos furcsa nyárutón. A part menti nádas elmaradt mögötte, a pára zizegő levegőprizmákon át rajzol egy fehér hajót kint, a vízen. Mi, többiek mind előrébb úszunk, a felszín elviszi hozzá a hangunk. Halszag, félrenyelt víz a szájában. A Balaton körülöleli, ő belefúrja magát. Összefolyt előtte, fehér köddé olvadt, a ködben holdvilág verte országút és egy háttal álló meztelen lány. „Álom.” Talán én mondtam tegnap este. „Mint az imádság” – mondta ő. A pincérnő a Hableányból, nem tudjuk a nevét. Fáj, olyan szép.
Dobás, tempó. Egy fél órával előbb jöttünk befelé. „Három kilométer” – mondta Lala, a Szakács. Odalökte neki a belsőt. „Mentőöv.” Ő meg hamar lemaradt. Fűszeres íz a levegőben, tilos dolgok rezegnek. Néptelen táj, nap, pára, kongó visszhangok.
Minket már nem hall, én nem tudom, mi van vele. Nézek vissza a vállamon át, hogyan játszanak a kovácsizmaim a barnára sült bőröm alatt, villan a napfény a visszapergő cseppeken. Élvezem a mozgást, erőt, a biztonságot az idegen közegben.
Minden negyedik csapásnál vesz levegőt. Nem fog megállni. Tudod, mi az: nem megállni, miközben úgy érzed, hogy kiszakad a tüdőd. A pincérlányhoz beszél inkább. „Az Uszály utcaiak a Lendületben úsztak.” Nem tudja a lány hangját, képzel neki forrót, elevent: „A dagadt főnök. A tálalóban is üldöz, hozzám fenekedik.” „Furcsa lesz, ha nem élem túl. A partnál, világos nappal.”
Mesél a lányhangnak. Sportolók. Ahogy egy ilyen leejti magát a szivacsos csukájára a villamos lépcsőről, abban benne van: övé a világ, szélhajú lányok, neonkék idegen városok.
Úszom, egyenletes csapásokkal. Lala vezet, nem sietek. Akármeddig elúsznék így. Minden a helyén van, azt hiszem.
Ismertük a távot a parton. Triciklivel jártuk meg naponta, felváltva pedáloztunk és nyaraltunk fenn, a kannák mellett. Hordtuk az ebédet. Rövid volt az út, eltelt a marháskodásban, a megosztott teherben. A délutáni Balaton fényei és párái között beszél róla a pincérlánynak. Hátulról látja a teste lány ívét, fehéren a holdtól. „A zenekar végigcsinálja itt most már a nyarat.” „Ühüm.” Ilyeneket. „Magát úgy megjegyeztem. Olyan komoly fiú.”
Úszni, lökni, úszni, lökni. Sehol egy bodorfelhő. Erdei ösvény napfényfoltjait látja maga előtt.
Felmérte már az erejét: a belső nélkül elérne Badacsonyig.
Rovom a távot, ismerjük már nappal és éjjel. A Hableányban szombaton este Lala visszajött a pulttól. „Te, Kenyér. Tetszel a pincérnőnek. Kérdezte, ki az a szép komoly fiú, a kihajtós zöld ingben.” Kajánul csillogott a Szakács szeme. A Kenyér helyrerángatta az inge gallérját. Van sokféle kismadár, nagymadár, jómadár, kerekfejű zongorista - énekelte rekedten. – Szállj, szállj, madár.
Telihold alatt sodródtunk az országúton Tomaj felé. A Kenyér hátrább maradt a lánytól. Eltelt az érzéssel: miénk az élet. Hold, víz, egy nő, akinek ő tetszik. Átmásztunk a kerítésen, tilos volt. Meztelenül fürödtünk, tilos volt. A lány letette a ruháját a homokba és előrement a vízbe.
Lala noszogatta: menj oda hozzá. Nem ment, senki sem ment oda, megvártuk, amíg magára húzza a ruhát. Rátapadt a karton. A Szakács a lány felé nyújtotta a Kenyér ingét. „Vigye oda neki.” „Nem tudom, kié” – a lány mosolygott. „Az a komoly fekete.” A pincérlány tanácstalan volt. „Fekete?” A Szakács előtuszkolta. „Ő? Jé, rá nem emlékszem. Jó. . . estét.” Nincs lány, nem is volt. Nincs semmi. Három nap boldog izgalma után. Mindent elhitt. Lala, a Szakács röhögött. Szerettem volna benyomni a pofáját a homokba.
Reggel előállt a Szakács. „Badacsonyig. Ki ér át elsőnek? Na?” A Kenyér a leggyöngébb, árvaházban nőtt fel. Hajszál híja, hogy élve maradt a háború idején. Egyszer két napra megnémult: a tigrisugrásnál gyáván futott neki, visszatörött a teste tarkóból, és összenyomódott a mellkasa. A tornatanár átemelte. Világhírű edző volt, a futói nevét mindenki fújta: Iharos, Tábori, Rózsavölgyi. Az olimpia után, ősszel, nem fog hazajönni.
A homloka nekinyomódik egy halványpiros gumifoltnak a belsőn. Tovább löködi. A lány kérdez. „Érettségi után mit csinál?” „Főiskola. Bár azt mondják, megszűnt.”
Végig akarja úszni. Nem az övék a ruganyosság, a testi teljesség, nem adjuk. Munkának tekinti. Dolgozni pedig tud úgy, mint akárki. Rábólint a Balaton-úszásra reggel: megyek.
Elteltem saját magammal. Régen szeretem már az úszás ütemes mozdulatait. A Lala előnyét fokozatosan, ráérősen behozom. Komisz elégtételt érzek. A barátomra nem ügyelek, megint egyszer. Nem tudhatom még, hogyan véd majd meg egy kockakőhalmot a nagy Őszünkön – most már mindjárt. S amint az őszünk télre fordul, őt a személyzet fogja rejtegetni a kórházban tüdőlövéssel.
Húz, lök, húz, lök, zsibbadó karral. Harcol az életéért és harcol, hogy elérjen a strandig. Előre a belsőt, utána úszni, előredobni. Meztelen rohangáltunk a holdfényben, megkergülve a holnaptól. Elkarikázott Badacsony felé egy rendőr. Nem szólt. Azon a nyáron nem. Előre az autógumit. A legrosszabbon túl van.
Kiértem a strandra. Néztem az eget. Érkezik a Szakács, kis ferde mosollyal: második, mutatja. Más nem jön egy darabig.
Nem néz már előre, csak húz, mint a gép. Az autóbelső rézcsöcse, ahol felfújják, felvérzi a homlokát, a víz belemos, csobban. Tovább taszítja. Úgy látja a pincérlány mozdulatát, amint félreveti szeméből a rövid, fiús haját. Fehér a teste, a melle csak az éjszaka sejtelme. A mólón járnak kézen fogva, ketten, fehér a hold. Azután az ő tarkójára simul a lány keze. „Szeptemberben becsuk a Hableány és üres lesz minden.”
Ernyőt tartok a szemem elé, őt keresem.
Először a zsibongást hallja meg a strandról. Úgy határozott, hogy nem hagyja, hogy csak úgy megtörténjenek vele a dolgok. Mintha hibátlanul, zsigerből tudná, hogy nekünk a vereség nyersanyagából is építenünk kell most. Végigcsinálni, ha már így van, a teherautó-gumit is elvinni. Ettől a perctől másról szól majd minden. Egész életében elmondhatja majd, hogy átúszott Tomajból Badacsonyba.
Régen volt, egy teljes emberöltővel azelőtt, hogy ma reggel villamosra szálltunk. Még két megálló, a pályaudvaron találkoztok. Téged az N-13-as csoportban fognak majd rajthoz hívni.
Minden csapásnál a fekete ballasztot vonszolva, nyugodt biztonsággal úszik a vereség felé. A dolgok a helyükön vannak. Azt kérdezi még a lánytól: „Télen mit csinál.” „A tél az nálunk halott. Otthon ülök. Várom a szezont.”
Fényt tükröz a Balaton, őt nem látom. Kiégetten lépked a térdig érő vízben, keresztülvág a labdázó lányok körén. Elébe magasodik a hegy, hordozza az irdatlan sebet, ahol beleharapott a barbár kőbánya, gangrénás, sosem fog begyógyulni. A hegy fölött az ősz kimondatlan ígérete. Utolsó, persze. Eszébe jut, hogy nincs strandjegye, és meghallom, ahogy nevetni kezd.
= = = = = = = = = = = = = = = = = = = = = = =