Valcoló: a nagy szélhámozás (1990)Zebra

(BEIRATKOZÁS) Az ősz első napja. Poros városközép, az aszfalt felett olvadoznak a fagylaltok és az emberek. Mindenki siet: már az új évadra készül a lakosság. Tanfolyamra jelentkezem a nyelviskola irodáján. Az igazgató harmincöt körül lehet, s mert az ügyintéző kiscsajnak mindkét keze tele munkával, beugrik, hogy kitöltse a kartonomat. Hosszú haj, megszállott, vékony arc, kamasz ízű szókincs. Tisztes közgazdásznő csoporttársam inkább csőlakónak hinné. A tények szerint: kiugrott pap, és a főváros egyik legkomolyabb iskoláját vezeti: nemzetközi név és módszer, világra szóló bizonyítvány. A látszat nem olykor csal, csaknem mindig. Kérdezi az életkoromat és a foglalkozásomat – aztán füttyent egy csibészeset, ahogy a lányok után kell Óbudán. A tanulók nagyobbik része a gyerekeimmel egyidős.
Tanulok. Folyamatosan különben, mindig valamit. A szobám kuplerájában az asztaltól jobbra és balra épp akkora helyet foglalnak el a kézikönyvek, tankönyvek, szótárak, füzetek, mint a munkához közvetlenül kapcsolódó kéziratok és segédeszközök. Oka van. A könyvíró mestersége követeli. (Egy úr, aki húszévesen azzal a becsvággyal indult neki az életnek: „Minden irodalomban vannak közepes költők is. Én majd közepes leszek.” Mérhetően rossz lett – pedig az ritka.) Ahhoz, hogy kikerekedjen belőlem, ami lehetséges, meg kell tudnom a világról, amit megtudhatok, s ennek egyik útja: tanulni. (S mindjárt készséggel belátom, hogy nincs sem szabály, sem előírás, bármit mondok, csak egy bizonyos alkatú könyvelőállítóra érvényes.) A tanuláshoz, mint eleve a jó munkához, idő kell. Éveket tesz hozzá a regény elkészültéhez.
Így nem élek meg belőle, nem élhetek meg. (Két könyvre kiszámítottam az órabéremet. Cseréptörés: öt forint, Macskakő tizenkettő, inflálódunk. A gépírónő munkabérét nem vontam le.
(KÖZBEVETVE: KÉT KURVULÁS) Még a megtorlás éveiből nem másztunk ki. Beszélgetés egy betonkocka házban a cenzúráról. „Nekünk itt könnyű nem elkurvulni”, mondja A. (Igazából nem ez a kezdőbetűje.) Karcsú, elegáns, szemüveg, szárnyas szőke haj, átszellemült arc. (A külseje se ilyen, ne is keresd a megfejtést.) „Mert olyan világosak a tollal elkövethető politikai bűnözés határai. De mi történne, hogyha odaát élnénk, mindenki minden szavát kinyomathatná?” Feddhetetlen ember, zongoraleckékből él, gépelt kéziratban olvassuk, s csak az új, puha korszakban avanzsált a megtűrtség alsó határára, a megjelenésére nem mindig). „És a szemétért fizetnének. De rengeteget.”
Nem tudja, hogy ellen tudna-e állni az olcsó csábításnak. Nem írna e ott laza budoár-regényeket, sorozatban, mindjárt a megfilmesítésre sandítva, kalandot, rémtörténetet? A kisujjából kirázhatná. Vagy nem írná egyszerűen a magáét gyorsabban, felszínesebben, könnyebben emészthetőre – úgy, hogy zabálják. Ezen este után a kérdés még évtizedig száz százalékig hipotetikus maradt, mégis elgondolkodtatott. S határozottan abban reménykedtem, hogy ugyanazok, akik a terror hatására nem hangszereltek át, a pénz szirénhangjaira se tennék.
(TUDATHASADÁS) Na, itt állunk a hipotetikus jövőben – egyelőre. S tudomásul kell vennünk, hogy ez ilyen munka: nem forintban nyilvánul meg a minősége, nem kilóban és nem kilojoulban, s akkor már a mi, friss szabadságokat kóstolgató, új rabságok nyűgét a nyakába vevő közegünk is alkalmatlan arra, hogy mérje, értékelje.
Honunk elmúlt évtizedeinek történelmében a bennem lakó polgárnak jól karbantartott tudathasadással, szellemi segédmunkákkal, havi fizetés fejében bárgyúságokkal eltöltött órák árán el kellett tartani a független regényírót. Elkülöníteni a munkát a megélhetéstől.
Változásaink után megint el kell különíteni. Egészen más okokból, megint tudathasadásban élni. Megint eltartani azt a regényírót.
Örüljünk neki. Mert ráadás szabadságot is jelent, megint, most mástól. Így van rendjén. Voltaképpen az egyetlen módja, hogy a fejezetek és a hangok alakulása semmiféle módon ne legyen összefüggésben a nyomtatás lehetőségével, azzal, hogy miért adnak pénzt a héten és miért nem.
(TANULNI, TANULNI, TANULNI) (Ki is mondta?) Milyen könnyen fog el a kísértés egy kézirat felett: legyen már meg, könnyen. Tekintsük késznek azt, ami van – amikor kiderül, hogy valamit tudni kell még hozzá. Mert kiderül. Valaki elolvasta. Vagy csak aludt egyet a teleírt papír. Akkor újabb boldog órák következnek. Vagy évek. Lámpa fehér köre, toll, papír, írógép. Cédulák. Kidolgozom magamnak a cédulázást, amit öt egyetemi év alatt meg sem kóstoltam, elmerülök a gyönyörűségébe. Egy szép napon nagy sóhajtás, meglibbennek a cédulák – már nincs több ürügy, újra elő kell venni a kéziratot.
(ÚRI KEDVEM) A segédmunkával megteremtem az időmet. Az időmben azt csinálom, amit úri kedvem tart. Regényt írok. Tanulok, ha és amikor ürügyem van rá. Rogyásig, amíg a szem és a fej bírja, amíg elönt a kielégült fáradság. S talán a leghelyesebb, ha túlesek a vallomáson: boldog vagyok tőle, élvezem, ha holtra fáradok. Az egész már megint nem más, mint egy nagyszabású szélhámozás. Valami félreértés nyomán komoly embernek tekintenek. Nincs az a főnök, aki valaha kinevezhet, lefokozhat, leválthat, kirúghat vagy nyugdíjazhat. Nincs főnök, pont.
Mindezt, összegezve, a világ boldog szakmáinak egyikéről akartam elmondani. Ha az ország változó és zűrzavaros, bizonytalanságokkal teli jelenében derűs, kiegyensúlyozott embert akarnak találni, ne csak az erdőkerülők, kutyatenyésztők és asztalosok között keressék, kérem.