Tolvaj-iskola (1990)Zebra

(CETERUM CENSEO) szeptember 27-én. És ezt a Zebrám elejére tegyétek. Egy percig se, még tévedésből se vélje valaki, hogy én egyébről beszélek, amikor ma, nyomtatásban különbséget merészelnek tenni magyar emberek között, azon az egyetlen alapon, amelyet ná-ci faj-el-mé-let-ként szenvedett meg a világ. Ilyen különbség nincs. Az elméletről és arról, hogy való-e embert enni, nem vitázom, e viták lezártak. Nem való. Különbség pedig csak azok között van, akik feldarabolnák így a hazámat és akik nem. (L. P.)
* * *
1990. szeptember 22-én.

(RENDVÁGY) Rakosgatok, rendet csinálok a munka hordalékának mesés káoszában por és papír között, az évek rétegződésében. Új szakasz. Ilyenkor rám tör a rend vágya, mint a vitustánc. Az amerikai fizikussal vigasztalom magam (a mesterséges esőt találta fel, ezüst-jodid kristályokkal csinálja, s szakmámhoz rokoni szálak fűzik, Az ötös számú vágóhíd írójának fivére). Valaki, a laboratóriuma ős-káoszát látva megkérdezte: „Hogy lehet ebben a rendetlenségben dolgozni?” „A labor rendetlen?”, válaszolta ő és a fejére mutatott: „Mit szólnál, ha azt látnád, ami itt bent van?” A kupleráj közepén tudok dolgozni. Rendszeresen át kell csak nézni, tudjam, mi van itthon. Füzetek, szálló lapok, gyűrűskönyvek. Jelzések a gerincen, ilyen-olyan formában. Egy nagy alakú piros füzet, Maxi néven, kilencszázhetvenből, kisebb kitépett oldalak. Egy dossziéban százharminc kézzel írott lap a munkacímmel: „A legtöbb katicabogár hét éves és két éves van a világon”. Egy zöld kemény-karton dossziéban gépelt papírok, kód- és oldalszámok, melyeknek nagyobb részéről már soha nem fogom tudni, hogy mit jelölnek. Még egy gyűrűskönyv, barna, az első, amit vettem életemben, ötszáz líra volt a perugiai Standa áruházban. A felirata: RENDEZETLEN. Elhamarkodott volna a következtetés, hogy a többi rendezett. Egy vaskos zöld doboz-dosszié, púposan tele négy-ötszáz kézzel teleírt lappal. Na és természetesen az első, a Kövér Sárga, arról már beszéltem máshol.
(A MEGTANULHATÓ ÉS A MEGTANULHATATLAN) A papirosok egy része az írásos történetmondás termékeivel foglalkozik. Egész életemben izgatott a kérdés, hogy lehet-e a regényírást tanulni?
Két, szögesen ellentétes igazságból indulok. Egyrészt: az író attól író, hogy mindenben különbözik mindenki mástól. (Matematikailag belátható: ha akadna egy személy, akitől nem, akkor azzal betű szerint azonos szöveget állítana elő. És tenné is.) Másrészt, ezzel egyidejűleg: amit csinál, mégiscsak mesterség is, mint bármely más. Ködök veszik körül, legendák, persze.
Jellegéből következik a magány és jellegéből a visszhang igénye. Művelőjének a külső tényezők között a legnagyobb gondja lehet a tanácstalanság. Nincsen iparitanuló-iskola, nincs mester, eltekintve egy-egy szerencsés esettől, mely ritka, mint a telitalálat, s ha van, akkor távol térben és akár időben is, nem látja folyamatosan az inas vergődését. A kultúrák életében kialakult természetes csatornákat nálunk nemzedékeken át eldugaszolták.
Aki az életét az írói pályára felteszi, ezt óhatatlanul a világ legnagyobb dolgának tekinti. Temérdek bizonytalansággal találkozik. Így előbb vagy utóbb a lelkiismeretét fogja gyötörni, vajon megtett-e mindent, ami csak rajta múlik, hogy a legjobbat nyújtsa. Ha bármely más, tisztes szakmát választ, szabómesternek készül, ápolónőnek vagy révkalauznak, akkor ott volna a tananyag, alapfoktól a legbonyolultabbig, elég volna a szorgalom, a becsületes munka. Nem akartam elfogadni, hogy e téren az én pályám ennyire hátrányos helyzetű.
Rendszeresen és tudatosan kerestem a mesterség tanulásának módját. Pótolni akartam a hiányokat. Sűrű estéket, hol a szakmabeliek együtt görnyednek hajnalig egy kézirat felett. Az átadhatót átadják. (Eredménye lesz. Ezért beszélek az egészről itt: korántsem írók ügye csupán, sokkal inkább az olvasóiké.)
(MI NEM?) Vajon melyik rész a megtanulható? Hát, kérem, legjobb azzal kezdeni, hogy mi nem az. Nem elsajátíthatók a mesterségbeli fogások, nem működik sehol alkimista boszorkánykonyha, mely az aranycsinálás hét pecsétes titkát ígérné. Ennek, bár sokak nem fogják elhinni, egyszerű oka van: nincs titok. Mindenki csak saját magának dolgozhatja ki a receptet, egy rászánt élet árán. Ez már ilyen terep: ezen minden egyes ember aranyának más a vegyjele, más a helye is a periódusos táblázatban, s mire egyáltalán létre jön egy említésre méltó rögöcske, morzsa, egyetlen szem aranyhomok, az addigra ott áll, ahol nem kereshette senki más: a transzurán elemeken is túl, ahol a tudomány addigi ismeretei szerint az üres kockák voltak.
Nem lehet senkit megajándékozni az akarással. Érdeklődéssel. Kitartással és elszántsággal. Alázattal. A szerszámmal, amelyet Hemingway detector excrementinek nevezett (bár ő angol szóval mondta): a jó és a rossz szöveg megkülönböztetésének belső készségével. Nem lehet a munkát senki helyett elvégezni, előírni, számon kérni.
(MI IGEN?) Következnék a jogos a kérdés, hogy hát akkor micsodát lehetne mégis megtanulni? Mit tennél, ha te adnád tovább? A módszer a tolvaj-iskoláé: valaki, aki már elég órát eltöltött a pályán, becstelenségben megőszült fejjel a kezdővel tarthat a portyáin. Nem együtt csinálják, a tanonc dolgozik, s a vén csirkefogó itt-ott, ritkán, szakszerű megjegyzéseket tesz. A jelölt saját munkájának példáján próbája bemutatni a könnyű kéz technikáját. A pancser kiválasztását, a macskatalpú megközelítést, s hogy hogyan kell a végén észrevétlenül továbbpasszolni a szajrét. S meg lehet nézni egyedül, közelebbről a múlt nagy csibészeinek egy-egy nagy húzását. Ebben a szakmában – s innen már nem a zsebmetszésről beszélek – a húzások megmaradtak.
Író akarsz lenni. Lássuk, mi kell hozzá. Mi nem árt. És mi az, ami biztos nem kell.
(MI KELL, MI NEM?) Ezerkilencszázötvenhét, január. Lottó telitalálat: a mai szerző kora legnagyobbnak látott magyar írójának tudja megmutatni első novelláját, melyet az érettségi szünetben írt, a tételekre szánt időből lopva. (Ugyane tételekből arra is futotta a lopnivaló, hogy az utca felett kézzel-lábbal telegrafálva randevút beszéljen meg a szemközti emeletráépítés ácsolatán napozó lánnyal, a körtéri mozi elé, fél nyolcra. A lány nem jött el.) Csoda esik: az író elolvassa a kéziratot. Az érettségizőnek egyetlen kérdése van hozzá: Érdemes-e nekem ezt csinálni, vagy felejtsem el? Harmincegynéhány év távlatából: a megkérdezett író terhe beláthatatlan. A munka, a maga legbelsőbb természete révén, nem mérhető – nincs hozzá etalon, platina méterrúd egy párizsi légüres szobában. Legfeljebb a Földgolyóbis egyenlítője létezik annak, aki ránézésre bizton megállapítja, hogy mekkora a negyven milliomod része.
„Próbáld meg”, mondja az író. Nyomasztó tekintélye, súlya van a szavának. A történésekben nincs ha. Nincs utólagos bizonyság arról, mi történt volna, hogy ha azt mondja: nem érdemes. Lehet, hogy a kérdező elfelejti a kamaszkori botlást, és hasznos pályára tér, rendszertervező matematikus lesz vagy szervokormányt talál fel az Ikarusznak. Tudja vajon a felelősségét az Öreg? (Van már negyven is.) Aki az évek során egyszer el fogja mesélni, hogy egy másik próbálkozással is találkozott akkoriban. Annak az ifjúnak azt mondta: Ne legyél te író. Te szeretsz kényelmesen élni, jólétben, szereted, ha békén hagynak, szeretsz jól mulatni. Az író, az aszkéta, furcsa, lemondó mániákus. Nem való az neked. (A jelölt bölcs ember, az Öregnek tekintélye számára is vitathatatlan, megfogadja a tanácsot. Él, jól.)
S még a lottó telitalálat után sem dönthetett senki más a szerzőjelölt helyett. Megpróbálta, dolgozott mindennap, és hat évvel később adott ki a kezéből először valamit. Azt az első novellát pedig épp húsz év múlva, akkor találta meg, hogy mi nem ízlett benne.
Még valamit mond az Öreg az emlékezetes napon. Ne felejtsd el a dátumot: ezerkilencszázötvenhét, január. „Irigyellek. Ti egyszer már majd szabad országban fogtok dolgozni.” Meg kell vallanom, én is azt hiszem, vagy legalább, hogy félig: mindig derűlátó voltam, különben hogy lehetett volna élnünk? Meglátjuk. Azért elkiabálni sem kell.