Tekintély– a hazai frontról, 1990 –

(ELNÖK-VEZÉRIGAZGATÓ) Dzsessz-zongorista szomszédom meséli, a másodikról: Csöngött a telefon, ismeretlen fiatal női hang keresett név szerint. „A Drümgülüm Brang Alaposságigyár elnök-vezérigazgatója keresi önt.” Így értettem. Aztán mondta a nevét. „Micsodának vagy te a vezérigazgatója?”, kérdeztem Ferenctől. Az egész címtárat végigénekelni, azt helyette röstelltem. „Jaj, így jelentett be a titkárnőm? Istenem!” Nevetett. „Emlékszel a nevemre? A segítségedet szeretném kérni.”
Emlékeztem, és nem csak a nevére. Amikor letettük a kagylót, az érettségi évére gondoltam. Együtt jelentkeztünk a hajógyárba segédmunkásnak. Ott töltöttük aztán ötvenhét keserű nyarát. Nem volt nyaralós kedvünk, jó megoldásnak látszott a lángmentesítő műhely, telik az idő és megkeressük a tanévre a zsebpénzt, ha felvennének a főiskolára-egyetemre. (Felvettek aztán, őt a jogra.) Nem álltunk különösen közel egymáshoz az iskolai éveken át. Másolta rólam az angol dolgozatot, volt, hogy megírtam neki a pad alatt. Mondanám, hogy ő az enyémet írta meg ebből-abból, de hát nem így történt. És mindig szerettem. Volt egy kord farmernadrágja amerikai csomagból, szórt, rejtelmes színes vonalkák csillantak benne: elismerő csodálattal néztem.
Festékkel, vízüveggel dolgoztunk. Targoncáztunk szabálytalanul, körül a sójaparton, balhéztunk, csodáltuk az élveteg szépasszony nekivadult titkos szerelmét egy atlétikus mázolófiúval. Együtt töltöttünk napi nyolc órát.
(VÁLTOZO SZABÁLYOK) Másfél hónap telt el, úgy éreztem, hogy itt barátság születik. Akkor valami megmagyarázhatatlan történt. Ketten, inaskorúak, hordtuk naponta a védőételként nyújtott tejet a sziget másik végéről az egész műhelynek. A nagy épület takarásában, félúton, ezen a napon is megálltunk, hogy testvériesen elfelezve fölvedeljünk annyiszor fél litert, ahányan hiányoznak. Locsogtunk, vitatkoztunk. Banalitásokról. Hogy a Várlak én című sláger magyar e vagy francia. (Nem igazán az a kérdés, hogy melyikünk tudta helyesen, amúgy; másról van szó. J'attandrai, így szólt az eredeti szöveg.) Mindenesetre nem győzött meg. A hangjában egyre halmozódott az ingerültség, ahogy visszagondolok rá ilyen messziről. Egyszer csak azt mondta: „Na most már elég. Sokat okoskodsz. Ha még egyszer azt mondod, hogy francia, jól meg foglak verni!” Annyit mondtam csak, még egyszer: „Francia.” Attól fogva nem voltam hajlandó beszélni hozzá, azon kívül, ami a munkához feltétlenül szükséges volt. „A nagy mázolóecset kell.” „Balra.” „Hozom.” Tejet sem loptam vele többet. Korábban keljen fel ahhoz. Nem értettem, miért gondolta, hogy itt bárkinek igaza lehetne, már mielőtt a magáét elmondta. Pusztán azért, mert ő ő. Hogy hogyan és miért lépett ki egyszerre az emberi világból, mitől változtatta meg a szabályokat játék közben. Mondanom sem kell: olyan személlyel, akinél szóba jöhet az erőszak az emberi kapcsolatokban, nem mentem volna soha nyári munkára. És nem vigyorogtam volna együtt a szépasszony kiharapott száján reggel. Testileg erősebb volt, ment volna a megverés. Valahogy mégsem gyürkőzött neki.
(AMI MEGBOCSÁJTHATATLAN) Hamar eljött a szeptember, vége lett a segédmunkás életnek. Ferencről évekig nem hallottam.
Más volt a véleményem és ezt nem bírta elviselni. Időközben arra jutottam, hogy bizonyára úgy kellett viselkednie. Túl sok volt az egyirányú dolgozatmásolás, tán nem tudta megbocsájtani. Megvolt az érettségi, mindkettőnknek, mit akarok még, hát sose lesz vége? S ma, úgy képzelem: egetverően fontos neki, hogy nyugati szolgálati autója legyen és gyakran ordítozik az alárendeltjeivel. Hogy harmincéves korában, mondjuk, pofon ütötte a gépírónőt, de addigra jellemhézagai már magasra juttatták a pályáján, és a feudál-kommunista országban csak felfelé bukhatott.
(HATALOM ÉS RONTÁS) Untig ismert a képlet, amikor a kinevezett tanszékvezető első dolga magához rendelni személyes jóbarátját: vitorlázás közben a Balatonon minden változatlan közöttünk, az osztályon azonban ne tegezz, és szólíts, kérlek, professzor úrnak.
Akárhogy próbálom kerülgetni a dolgot, árnyalni, mentségeket keresni, tágítani türelmem határait, hogy az idegen lelki alkatú ember helyébe képzeljem magam, az ilyenről azt gondolom: nem hisz a maga képességeiben, bizonytalan a szakmájában, netán a férfiasságában is. Ha építész, nem szeretném rábízni a házam tervezését (ha házam volna). És az Isten óvjon meg attól, amikor a hatalom közelébe kerül. Elég ha körülnézel.
Nem véletlen, hogy a titkárnővel hívatott. Az ilyesmi, finoman szólva, nem úri modorra vall. Az ember, mind tudjuk, esendő. Ha katedrán áll, netán egyenruhája van, ha vezérigazgató, hajlamos, hogy azt higgye, e helyzeti erőtöbblet révén már okos, alkalmas is. A hatalom, mondják.
(ATOMGYUTACSOK) Sajnálom, a magam részéről azt tartom vonzónak, aki az erőtöbblet tudatában kétszeresen óvatosan bánik a lehetőségeivel. Ha tanár, például, akkor az első perctől arra van gondja, hogy időnként azt mondja: „Ezt nem tudom. Majd utánanézek legközelebbre.” Csaknem keresi erre az alkalmat, mert lényegesnek tartja leszögezni, hogy nem mindentudó. Ha rangja van, a beosztottjai vitázhatnak vele. És jó szívvel mondja: meggyőztél, meggyőzött, kisasszony, csakugyan, nem volt igazam. Az a tapasztalatból leszűrt, jól megfontolt véleményem, hogy tekintélye az ilyen embernek van, valódi, maradandó. A diák hamar látja: aki egyes dolgokról kimondja, hogy nem tudja, az biztos a tudása egészében.
A Kettes Számmal becézett Világháború bizonyítja, de talán az egész észak-amerikai hadtörténet, hogy az a hadsereg, ahol a közkatona a tiszttel vitába szállhat, eredményesebb. És kevesebb a halottja. A másik oldalon meg a tudomány és a gazdaság jelene: ha a párthűbb tudósnak mindjárt igazsága is van: kevesebb az esély, hogy új felfedezések napvilágra kerüljenek. Egy darabig lehet a tehetséget bombasztikus öblögetéssel, az agyat muszklival, a tudóst kémmel helyettesíteni, tervrajzot lopni és atom-gyutacsot csempészni olyan tájakról, ahol a kezdő vitatkozik és a professzor meghallgatja. Csak hát a világ logikája következetes. Mert mi történnék, ha világméretű győzelmet aratnak a gyutacsokkal? Honnan lopnának attól fogva?
(FÖNÖKTELENÜL) Szerencsére, bár nem véletlenül, olyan a szakmám, hogy az életem tétje sosem ott volt, ahol a főnök, még akkor sem, ha volt főnök. Nálunk nincsenek rangok, egy tekintély létezik: ki hogyan zenél. Tizenhét éves voltam. Meghallgatott a legnagyobb magyar dobos, mesterségem nemzetközi hírű óriása, aki épp egy emberöltővel idősebb is volt nálam. „Próbáld meg”, mondta a végén. Tegeződött velem: két zenész beszél egymással, ez a kézenfekvő. Egy évtizedig tartott, amíg legyűrtem a tisztelet torokszorítását, és valamennyire természetesen tudtam visszategezni (azt mondanom sem kell, hogy az egyoldalú tegezés gondolata késsel-villával evő emberek között véletlenül sem merült fel).
Ferenc mondata a hajógyárban megrázott. A titkárnő telefonjára mégsem ez jutott eszembe róla, utóbb került csak elő az emlékezetem mélyeiről. Nem az ilyen rossz mozzanatok maradnak meg bennem az emberekről – gyöngeség, de nem bánom. A szépasszony szája, az igen, a tejlopás, az igen. Érzelmesen érinti a zenész lelkemet, ha valakivel egy padban ültem az iskolában. (Szó szerint: harmadikban egy ideig a középső sorban elöl, én a jobb oldalon, ő a balon.) Azonnal elhatároztam, hogy amit lehet, megteszek neki, ha kell, a föld alól kaparok elő rá időt. Végül tévedés volt, hogy hozzám fordul, nem zenész kellett ahhoz, hanem valami hakniszervező, nem segíthettem” – mesélte szomszédom, a dzsessz-zongorista, a második emeletről.