Tarján Tamás: Macskakő(R. J. T.-nek)

1.
Lengyel Péter új regénye, a Macskakő semmiképpen sem viselhetne más címet, mint amelyet visel – hiszen a cím maga viseli a regényt. Olyannyira, hogy a róla való szólás élére is (minden más lehetséges idézet, metafora, sűrítő cím helyébe) ez az összetett szó kívánkozott, az írásképben úgy-ahogy érzékeltetve összetettségének összetettségét, egyben a könyv elemi szerkezetét, sejthalmazának működését, vagy ha tetszik: hangjegysorát; a „detektívregény” vércsöppjeit. (Az írólaphoz: Az eredeti közlésben a regénycím betűi egy-egy stilzált macskakőkocka fölső lapján állnak – a szerk.)

2.
A közelmúlt magyar nagyepikájának számos jelentős darabja: molekuláris próza. Szemcsékből tevődik össze, jelezve, hogy „minden egész eltörött”; de összetevődik, vagyis valóban regénnyé lesz, nem reked meg a füzéres novellisztikus formánál. Kifejeződik, ám legalább a műalkotásban föloldódik az a végletes ellentmondásosság, amit a XX. század produkált. A mű homogenitását az biztosítja, hogy részecskéi kétségkívül egy nagyobb egészbe, folyamatba tartoznak. Tandori Dezső különféle (részben detektív-!) regényei az egymást követő egy-egy napokban találták meg alapkövüket, ebből építkeznek monumentális naplóvá. Nádas Péter Év-könyve a hónapokat forrasztja össze figyelemben és gyónásban. Temesi Ferenc két kötete, a Por valóságos anyagot szitált: emlékezz, ember. Csokonai Lili beprímszámozta a Tizenhét hattyúkat. Sok lehetne még a példa; előzményekért pedig csak Ottlikig (életleckék az Iskolában), Mészölyig (képkockák a Filmben), Mándyig (Tárgyak, az én tárgyaim), esetleg Konrádig (látogatások) kell visszanyúlni. A prózamolekula tehát, többek között: nap, hónap, porszem, hattyú. És macskakő.

3.
Macska + Kő = macskakő; ez a Macskakő képlete. A bűnügyinek álcázott regényben (mily remek álcák kerültek elő az enyhén ironizált műfaj kelléktárából!) a legtöbb név: fedőnév, beszélő név, s mint ilyen: jel; metafora. A Macska az 1896-ban fényesen üzemelő Csacska Macska műintézet – földszintjén szolid mulató, emeletén fülledt bordély – bizalmas megnevezése. A Kő az a gyémánt, melyet születésétől ismerünk: a Fokföldön egy mezítelen fekete ember kelti föl mederágyából, Amszterdamban szakavatott ifjú kéz csiszolja pazarrá, a virágzó zugkereskedelem és az eredeti tőkefelhalmozás, a habsburgi bírvágy és a millenniumi káprázat juttatja a Wiese Frigyes bécsi gyárából való, „betörés ellen biztos” vasszekrénybe, ahonnan a szerteágazó regény központi, ám mellékes cselekménye szerint a biztos kezű betörő, a Kasszakirály finom ujjai elegáns fémsebészeti műtéttel kioperálják.
A Kőnek is van neve (Kék Vér), de neve tabu, titok, a szépség önkincse. Mint a rózsa neve. Macska és kő más minőségekben is szerepel. „Macskagúnya”, „cica”(-táncosnő), „oroszlántigris”, „macskaléptű ember” mind egyként fontos, mert e könyvben valamennyi (sokféleképp) egymásra vonatkoztatott elem fontos, és mert „Nem lehet kóbor macskát következmények nélkül bevenni az esőről”. Hasonlóan tág a kő köre. Kövek tengeréből magaslik föl modern világvárossá á múlt századvég izgatott Budapestje, az egyik fő helyszín, ahová a többszörösen időbontásos mű bűnügyi rétege, a nagy lopás, és a vele össze nem függő, mégis végzetesen összefonódó szerelmi bosszú telepszik; a történetes réteg. S kövek majdnem-holt tengere a jelen századvég magyar fővárosa is, értelmetlenül és erőszakosan átkeresztelt utcáival, eltűnt épületei hiányával, betontömbjei taszító mértanával. Itt, a szembetűnő romlás, a romlasztó stagnálás tetthelyén zajlanak a beékelt „Most”-epizódok (a ma a múlt zárójelében); ez a kommentálás rétege. Egyben a tanításé, az ige kimondásáé is, mivel az író alteregó, folyvást átváltva egy nevel(őd)ési regénybe, gyermekéhez intézett, egyszerre meghitt és tárgyilagos szavakban tárja föl „akkor” és „most” a múló idő verte különbségét, az univerzalitás (vagy a teremtés) viszonyát az egyes emberhez (a teremtetthez). Az olvasó pedig, engedelmeskedve a megszólításos szövegformának, magára veszi a gyermek ingét.
Macska + Kő = macskakő. A macska, ezernyi más tulajdonsága mellett, puha, ügyes, hűtlen, magányosan sétáló, rejtelmes. A kő kemény, nehézkes, őriző, titka és magánya mozdulatlan. A regény ezt a ki nem fejtett, de mindvégig anyagszerűen (és zeneileg) érzékeltetett különbséget szorítja a macskakőbe, anélkül, hogy az egyesítéssel megszüntetné a különbséget. A Katzenkopf(pflaster) a száz év előtti fiatal metropolis diadalmas, jellegzetes anyaga és vívmánya. Macskaköves úton jár, aki valamilyen gyémánt felé igyekszik vagy valamilyen gyémánt elől szökik. A macskakő az, ami kikopott mára Budapestből. Idáig hallik a léptek kopogása.

4.
A macskakő tökéletesen szimbolizálja a regényt, egyben megnevezi a szövegtechnikát (ahogy Pilinszkynél a Szálkák cím nemcsak a Krisztus-kereszt élménydöbbenetére utalt, ha nem le is írta a töredékesen rövid, rímtelen sorvégeikkel sebző versek formáját és egymásmellettiségét), és képviseli a könyv számmisztikáját és névmágiáját.
A macskakő kockaszerű, enyhén gömbölyített idom. Garmadájából áll össze a flaszter. Lényegében a regény is hasonló kirakásos technikával íródott. Borítóján is láthatók a kockák, s közöttük a szó- és mondatkockák: „Aluljáró népkönyvecske”, „Betörők a kéjtanyán”, „A vágy párája”, „Hullámsírban”, „nyomattatott ebben az esztendőben a Szép Irodalmi Könyv Kiadó Vállalattól Pesten”, „Kis Jégkorszak”, „Macskakődal”, „A Rícse, Technokol Rapid”, „más ország, más börtön” stb. A borító fekete-fehér. Aminthogy fekete a macska, és fehér a kő.
Címszeplőnk, hősünk, a macskakő forgatható és cserélhető (szinte mint egy-egy halandó az emberiség útjának burkolatában). Mint kockának, hat lapja van; a szolgálatkész ötös és a misztikus hetes között a hatos látszik uralkodó számnak, bár célzás arra történik, hogy a „macskakő-óra” szerint „az ötödik oldalon is meggömbölyült lábunk nyomától a bazalt éles szegélye”, illetve hogy a kőnek hetedik élet is jut. A hatos szám gyakori jelentkezése (s a Bach-partitúrából vett ,,mottó” mögöttesei) ellenére sem hajtja igájába a könyvet, mely az önálló részként élő Mutatóval együtt hat, azt nem véve öt, a szintén lényeges Ajánlott irodalmat is számítva hét fejezetből áll (a Mutató mint dióhéjregény Ottlik közvetítette és már korábban is vállalt epikai tradíció Lengyelnél; a pontosan adatolt szakirodalom – szótárak, gyűjtemények, menetrendek, telefonkönyvek, brosúrák – közlése rokon gesztus a Bevezetés a szépirodalomba Esterházyjának „Aacheni Névtelen–Zsombok Tímár György” forrásfölsorolásával, a pontosan nem adatolt névsorral). A legtárgyilagosabb megítélés szerint is a regénynek egy, két, három, négy, öt, hat, hét, nyolc vagy kilenc főszereplője van, a narrátor egy- vagy többszemélyűségétől, a valójában meg nem testesülő gyermek jelenlététől stb. függően. Egyes figuráit részint számokkal illeti az író, legfontosabbként az egyik narrátort (egyben gyémánttolvajt), a Negyediket. Sokismeretlenes irodalmi matematika.
A hatalmas névhálóból itt alig bogozhatunk ki valamit. A fődetektív: Dajka doktor. Nomen est omen (féltőn babusgatja egy kéjhölgy-védencét), és nomen non est omen (végül elcsípi, a bandát, illetve...) Keresztneve Keresztély: ő így királyi, felkent, krisztusi a Kasszakirállyal, a latorral folytatott harcában. Ám viseli a Marci becézést is; ellenlábasa polgári nevén Jankó Márton; tanítványa és hivatali utódja Marton bűnügyér. Korban és jellemben különbözőék, valamiképp mégis egy cipőben járnak. Vagy egy medencében, a Kárpát-medencében, melyet mint térséget Lengyel felülről is, belülről is láttat, tágabb keretet adva a budapesti rém-üldözésnek. Mártont egyébként a mai Magyarország – illetve Pannónia – területén született szentnek tartják. A kortársi rétegben, a ma élő szereplők között Fráter neve a legbeszédesebb. Padlástér celláját lakó szerzetes; és író-testvér, évtizedre elhallgattatott epikus. Nem udvariatlanság, csupán a szűk terjedelem kényszere, hogy a Csacska Macska Baroneszének és hölgyeinek választott, valamint valódi neveire nem térünk ki.

5.
Lengyel Péter az egyik „Most”-ban megadja a történet térképét. Minden pont, minden szó is: macskakő. Kint a terepen gyűjtöget az író: „Guberáltam tegnap az embertársaimtól kidobált szavak között. A legszívesebben a várost járnám kerületről kerületre menetrend szerint, ahogy lomtalanításkor csinálják – festőművészek, csőlakók és egész cigánycsaládok –, s hazahordanék minden szót, ami állítólag már nem köll. Mint villámos vasút. Nadály! Most mondd. Váras. Méta és pecke. Furdancs, durrgázlámpa és acélkacsa. Vakló, vonati kocsik. Szeleverdi, sedre, hebrencs. Félnederes. Viador, arszlán...” (Távolról talán ez utóbbiban is valami macskaság? A Kasszakirály szívtipró férfi, így is, úgy is nagyvad. Féltékenységből fejbe is vágják egy téglával, mely lehet kő is... Meglehet, az olvasó vagy az elemző némelykor kissé odább kalandozik, mint amerre az író halad. De tiszta szerkezetében is oly rejtjeles a textus, hogy bizony előfordulhat macskaugrásnyi vagy kőhajításnyi távolodás az értelmezésben.)
Több stílrétegben is bámulnivalóan járatos Lengyel Péter. Éppoly folyékonyan archaizál, mint ahogy a századvég (részint sajtó-) nyelvét beszéli. Övé a mai fogalmazásmód, a gyermeki kiszólás, az obszcén falfirka, a muzsikáló mondat; a műfajokban a romantikus mese a rémtörténet, az életkép, a tárcanovella, a szociologikus környezetrajz, a félig bújtatott önéletírás, az esszébe szőtt fizikai, antropológiai, földrajzi ismeretterjesztés. A szöveg nagy változatossága ellenére is kibillenthetetlen a ritmusából, ami az alakítás egyik gondját, a regény készültének nyomot hagyó idejét, nagy időközeit is feledteti, akárcsak az enyhe túlírtságot.
Szókészletében sok az élvezeti cikk, sok a használati tárgy, sok az ötlet. Belakott, birtokolt szóvilág. Komoly, okos, válogatós, „...a miniszterelnök kivégzését a fockározó világbajnokság idején jelentették be, mert úgy vélik, akkor a nép teste-lelke a gömbölyű bőrrel meg az aranylábú fiúkkal foglalatoskodik – és megúszták”, olvassuk egy helyütt. Ezt a mondatat különösképp nem a harmincegy év előtti tény, nem is a kurzivált utolsó szó teszi vérlázítóvá, hanem az, hogy – fockározó.
6.
Lengyel Péter egy írói mozdulattal álruhába öltöztetett egy detektívregényt, és lemeztelenített egy modern vallomást. Az így duplán pucér történet: süllyedéstörténet. A végén: elsüllyedt hajóval, melyben Dajka doktorral, a Kasszakirállyal, a Negyedikkel, a narrátorral, a lányokkal együtt valószínűleg mindnyájan benne vagyunk, egyszerre elevenen és holtan. Minden gyémántlopás története – hibák története. Minden rablott pénzből örökre eltűnik bizonyos összeg. Az utcákat megfosztják nevüktől. Újkori pestisként kitör az ÉRC (=AIDS). Kopnak, homorulnak a macskakövek, és kopnak az emberek, és „víó Istenek, hetzmeister, rianás, koldúsbotot elhajítnom, vacakos néven, szemüge, ponyván a ponyva…”
A végén: minden (?) kinyomozva, de nincs megoldás. Tengermély; „...fagyos vizek lebegő hajunk úsztatják...” Halál.

7.
És a halálban (utolsó félmondat) „egy másik történet”. Nem jobb, nem szebb; másik. Mert macskák, kövek és macskakövek semmivé lesznek, de marad a történet, amíg van megszólítható és (föl)nevelhető gyermek, aki tudja, és talán továbbadja: „…most a dolgunk…: a köveket is megtanítsuk magyarul: ha nem is világnyelv, nagy nyelv – s a miénk.”

1989. április 15. szombat