Találkozás az Újholddal (1989)Zebra

Az én esetem sajátos változat – s egy csak kicsit is szerencsésebb ország történelmében képtelen.
Életkoromnál fogva úgy alakult, hogy az írói mesterségről akkor kezdtem gondolkodni, amikor a folyóiratot már régen halálra ítélték, az ítéletet statáriális sietséggel végrehajtották és a tetemet elkaparták a temetőárokban, fejszés gyilkosok mellé, fejfa nélkül, arccal lefelé (háromszázegy, persze, én is arról kapcsolom a gondolatot). Nyomtalanul, úgy gondolta a kivégzőosztag. Csak hát ez a szellem dolgaival, kivégzőosztagok és hóhérok örök bánatára, nem így szokott történni. S most nem arról beszélek, hogy ma dolgoznak, olykor a távolbalátó kamerái előtt ülnek az élő Újhold munkatársai és szerkesztői, hanem a feltámadás előtti állapotról, a sötétség éveiről.
Ezerkilencszázötvenhetet-nyolcat-kilencet írunk. Egyetemre jártam. Zűrzavar uralkodott a könyvkiadásban is. Úgy kezdődött, hogy megjelentek, bizonyos mindaddig tiltott könyvek. Ráakadtam néhány íróra, költőre. Weöres, Ottlik, Jékely, Mándy, Mészöly, Pilinszky, Nemes Nagy. Akik – szöveggel – bizonyították, hogy mindazok után, ami velünk történt, a papíron, betűvel elkövetett közönséges bűncselekmények után lehet, érdemes magyar írónak lenni. Akiket – szöveg alapján – a legfontosabbnak, leghitelesebbnek találtam.
Közbevetés egy későbbi percről, úgy kilencszázhetvenből. Tíz éve járok ugyanahhoz a borbélyhoz, az egy forintos borravalók történelmi korszakában. Ez az ember, volt világháborús közkatona, hadifogoly, csak a borbélyszékből ismer. Egy nap, a mesés ezerkilencszázötvenről szólva azt mondja: „Maga akkor nem lehetett volna író.” S én kihúzom magam a borbélylepedő alatt. Erkölcsi bizonyítványt kaptam, az állampolgári feddhetetlenségemet ítélte meg a felszínes néhány mondat alapján, miket az évek során váltottunk. Hiszen azok, akiket itt elsoroltam, a számomra legnagyobbak, mind így voltak vele: akkor ők nem lehettek írók.
Olvastam őket, egyenként, összeállt létükből egy magasabb rendű s egyben tiszta világ. S egy idő után új tényre bukkantam: hogy – az egy nemzedékkel előttük járó Weörest, Ottlikot, Jékelyt kivéve – ezek a külön-külön megtalált emberek: az egykori Újhold írói. Ezt jelenti számomra az Újhold.
Még annyit a legsötétebb pillanatokról: közvetlenül a forradalom leverése után történt. Itt maradtunk a romok fölött. Az úgynevezett államférfiak azzal voltak elfoglalva, hogyan tudnának minél teljesebb bosszút állni a magyar lakosságon, amiért tizenkét napig bele mert szólni a saját életébe. A világ a Szuezi csatornával volt elfoglalva. A végérvényes kilátástalanságban, a tizennyolc évesek keserűségével néztem az eljövendő életünkre. Úgy hozta a sors, hogy Nemes Nagy Ágnestől kérdezhettem meg:
– Most akkor mi lesz? Miben lehet még reménykedni? – Ő, a tanár, végignézett rajtam, s kicsit tanárosan azt felelte, mintha nem is volna egyszerűbb kérdés a világon:
– Természetesen a csodában. – Megmondta és – ha három napig fog tartani, akkor is – ma benne élünk a csodában, amivel természetesen távolról sem csak az Újholdra, még csak nem is a magyar irodalomra gondolok. Arra, amiben ennek a műhelynek, szellemi jelenségnek a sorsa az országéval közös: a helyzetre, amelyben lehetségessé vált a feltámadás.