Szörényi László: Homo paleohungaricusLengyel Péter: Macskakő

A regény a műfaj keletkezése óta összefügg a beavatással. A hősnek, aki valamiképpen a sors forgatagába kerül, akit kiszámíthatatlan fordulatok ragadnak magukkal, találkoznia kell egy magyarázattal, egy tanítással, amely eligazítja, amely átvilágítja neki sorsa értelmét, amely végső soron megváltja.
Így látja a görög misztériumregény eredetét Kerényi Károly, Magyarország összeomlása után, a húszas években írott nagy német monográfiájában.
Később, a harmincas években, egy magyar nyelvű esszéjében azt írja, hogy egy teljesen hétköznapi, Amerika és Európa között tengeralatti kábelen folytatott mai telefonbeszélgetés minden szavához – amelyek a beszélgetőtársak előtt teljesen nyilvánvalóak – a jövő tudósának úgy kell majd terjedelmes kommentárokat fűznie, ha valamelyest is meg akarja értetni a maga korának embereivel, mint ahogyan Rohde, a vallástörténész tette az ókori görögök lélekfogalmával, amikor kétkötetes monográfiát szentelt a „Psyche” kifejtésére.
Élhet az író oly korban, mikor minden sorsfordulat a múltból és a jelenből egyértelmű magyarázatot rejt a megváltó tanításra. A történet – értvén ezen a történelmet is – értelmére, a rejtvény megfejtésére, mely a jövőben fényesen bekövetkezik. Jókai például így vezette be A magyar nemzet történetének tízkötetes millenniumi összefoglalását: „A honfoglalás első ezredéve bevégződött. Jól végződött be. A magyar nemzet rátalált önmagára. Szíve egyetért a fejével. Harcias erényeit megtartva, kifejtve, mégis a békének őrét látja benne a világ. Mivelhogy hazáját, koronáját híven és önként szolgálja, nem fél a rabszolgaságtól többé. Nem harcol az idegen nemzetekkel, hanem versenyez velük: nem ellenségekkel, szövetségesekkel veszi magát körül.” (Mikor ezt a cikket írom, a rádió ismerteti a csehszlovák kormány első kommentárját a nagymarosi építkezés leállításáról. Rosszallólag jegyzik meg, hogy a magyar kormánynak történelmi értékek fontosak, mikor a környezeti rombolásról és a terület elpusztításáról beszél. Nem helyén kívül való ez a közbevetés, midőn Lengyel Péter Macskakő című regényéről írok.) De folytassuk Jókai idézését: „Ámde az új ezredév az új honfoglalás korszaka fog lenni. […] A jövőnek tükrébe belepillantani nem adatott halandó szemének; de a jövendő feladatait maga előtt láthatja minden elmélkedő lélek. […] Azt is szabad hinnünk, hogy hódításvágy, uralkodói szeszély e világrészben háborút nem fog indítani többé. […] Jóslatokat ne tegyünk; de a múltakról következtessünk.”
Lengyel Péter egyik regényhőse, Fráter író. Hosszas küzdelmet folytat a cenzúrával, egy regényének egy mondata miatt. A mondat így hangzik: „Megvolt még Magyarország.” A cenzor voltaképpen logikusan viselkedik, küzd az antirealista tendenciák ellen, mondhatnók, ha az ő nyelvét akarnók használni. Lehet-e még Magyarországról beszélni, és hogyan?! Ez a regény főkérdése. Olyan korban, amikor Erdély felé menet a vámos első kérdése: „Magyar könyv? Folyóirat?” És a kérdezett, az elbeszélő tudja: „Óvszer, heroin, magyar könyv nem lépheti át a határt, tudja mindenki.”
A Macskakő a bűnügyi regény, a történelmi körkép, az önéletrajzi vallomás, a kortörténeti festés és az őstörténeti visszapillantás elemeit ötvözi a nevelési regényével. Bonyolult és elegáns zenei szerkezete – ennek összefüggéséről a mottóul választott „Musikalisches Opfer”-rel Balassi Péter írt a Kortársban – az önmagukban széttartó motívumokat úgy egyesíti és tereli egy variációsor részeiként, hogy együtt és egymásra vonatkoztatva teljesedjenek ki és alkossák meg a regény legmélyebb jelentéseként felfogott beavatást.
Hogy ennek lényegéhez közelebb jussunk, vissza kell hátrálnunk az író életművében. Második kötetéig, a húsz éve megjelent Ogg második bolygója című regényig. Főhőse egy fiatalember, aki egy másik naprendszernek az űrbe, újabb értelmes, vagy legalábbis lakható bolygók keresésére kiküldött expedíciója során születik. Az ő szülei az egyetlenek, akik nem élik túl a hosszú, hibernálással túlélhetővé tett utat. Meghalnak, mert vállalták a gyermeket. De áldozatuknak van értelme, mert fiuk az egyetlen, aki tudós és bátor társai közül kiválik éles megfigyelőkészségével, jó értelemben vett gyanakvásával. Ítéletét nem befolyásolja a folyamatos beidegződések során, mintegy gyanútlanul megkapott történelem és kultúra: hogy beletanuljon, meg kell tanulnia, be kell avatódnia. Így ő az egyetlen, aki a visszafelé vezető úton valami gyanúsat észlel: és kinyomozza, hogy az anyabolygón valami alapvetően megváltozott. Valamit titkolnak. A titok a végpusztulás fenyegetése, amely egy végtelen intelligenciájú és technikájú, de gonosz bolygóról irányul feléjük. Felveszi a harcot ezzel a hatalommal, és megmenti az emberiséget.
A Macskakő beavatottja az a gyermek, aki az elbeszélőtől – aki mint elbeszélő, jelenünk lakója és mint elbeszélő és hős, az ezredévre (1896) tervezett nagy gyémántlopás kitervelője és az akció vezetője, a bűnügyi réteg egyik főszereplője –, apjától értesül nemcsak a lassan százéves történet fordulatairól, hanem dióhéjba sűrítve, a Föld, a Kárpát-medence, illetve az emberiség és a magyar nemzet ős-, elő- és tulajdonképpeni törtéről. Az ősrobbanástól a holdraszállásig, az AIDS (magyarosítva: ÉRC) fenyegetésének megjelenéséig. A megszállás(ok) egy-két évszázadig és az iskola jelenkori csendes lélekmérgezéséig. A beavatás színhelye Budapest, amely a maga (utoljára barikádnak fölszedett) macskaköveivel ideális világvégi – s egyúttal világközepi – kilátópont, obszervatórium térben és időben a meghibbantnak tűnő világegyetem titkának megfejtésére. Mert a cenzúra, mint nem csupán az irodalomra, hanem az egész életre kiterjesztett hatalmi kezelésmód (vagyis manipuláció, de Lengyel Péter csendes és szívós purizmusa hatására a kritikus is elkezdi szégyellni az idegen szavakat) olyan létszünetet sugall, amely halálos hazugságokat leplez. Gyanakodni kell, és az életről szavaló, de a végleges halált előkészítő korban újragondolni a létföltételeinket. Beavatni a gyermeket, megértetni vele, hogy történelmünk homályba vesző kezdetein ős-Nagyapó hogyan játszotta ki a fenevadak figyelmét, hogy kis családját a kuckóig menekítve, továbbnőhessen emberiséggé, a jövőben. Ez az ősmozdulat az emberi viselkedésformák ősmintája, és nem az a ravasz ősember, aki orozva megöli társát. Egy káini világtörténelemmel szemben tudatosítanunk kell, hogy adott Isten más magot Ádámnak a megölt Ábel helyett.
A történeti hosszmetszetek feladata az eligazítás, de a megoldásnak a regény két fő idejében, a tágabban felfogott jelenben és az ezredévi ünnepség környékén kell lappangania. A kínálkozó műfaji lehetőségek közül ezért uralkodik a bűnügyi regény; összehasonlításképpen, a Fekete gyémántok például az ősvilági visszapillantás és az északi-sarki utópia a lakóira vetett kipillantás révén teremt lehetőséget a nemzet esélyeiben való eligazodásra, az Elza pilóta egy háborús utópia és a Föld és emberiség fejfődését kismintába sűrítő kísérlet összevetésével; mítoszszerű kalandregényt választ tehát Jókai, sci-fit Babits. Az utolsó száz évvel a regény gerincében: érthető Lengyel Péter voksa a triviális regény mellett.
Krúdys gazdagságú századvéget ismerünk meg, de olyan hősökkel, akiket Krúdy mindig csak régebbi korokból varázsolt fel, nosztalgiaképpen. A magyar polgárosodás, amely a kortársnak rémítő Medúza-arcát mutatta, a jelenből visszatekintőnek a szilárdság és a valódi értékek világa. A detektív-főhős egy jogállam normái szerint küzd egy alvilággal, amely maga is még kényes szakmai becsületére. A város és az ország még felépül, nem pusztul. Az a kor hátrahagyott egy várost, hátrahagyott egy eszményrendszert hihetetlenül eltorzult utókorának. Nekünk. De nem siratni kell, hanem megérteni, hogy miképpen épülhetett fel annyi pusztítás által hátrahagyott sivatagban, romokra és mocsárra. Ha egyszer sikerült, újra sikerülhet. Madáchi tanulság cseng ki a könyvből, amely egyes színhelyeiben és beállításaiban sokszor céloz is Az ember tragédiájára. S a beavatásban a küzdéshez a bízást a macskakő jelképezi. Amelyet egykor a jövőbe vetett hittel szedtek fel.