Szem, kéz, csönd III.Nagyvizit Lengyel Péternél

...világra néző értelmiségiek, igen, tudták, hogy előttük az élet. Gyerekek, új tudások, válaszokat találni. Kérdéseket találni. Főleg. És mindig – ha nem aránytalan ilyet mondani –: a könyv. - Lengyel Péter 2009. szeptember 4-én volt 70 éves. Ez alkalomból közölte a Litera a vele készült nagyinterjút, amely immár teljes terjedelmében olvasható. Nagy Gabriella beszélgetett az íróval.


ELŐZMÉNYEK, BÉKE

Térjünk rá a családi előzményre. Hol vannak a forrásaid?

L. P.: Előzmény: gondolom, azt kérded, árnyalt változatban, hogy – ha nem különösebb nagyzolás – miből lesz a cserebogár? Honnan szedem, amit művelek. Egy darab életrajzot tudok felkínálni. Hogy aztán, ami vagyok, a születéstől adódik vagy közben érkezett – eredet vagy környezet (nature versus nurture, mások ajkán) –, a világraszóló diskurzust nem mi fogjuk itt eldönteni. A jegyzőkönyv kedvéért: szavazatom az is-é, nagy hangsúllyal a környezeten.
A forrás jó szó. A kezdeti évek. Apám a két testvérével kamarazenél: Adélka hegedül, apám mandolinnal bohóckodik, a zongoránál Merényi Pál. Nem emlékszem, apám fényképén őrzöm.
Apámmal kezdem, óhatatlanul beszélek róla, hol nem? A Világháborúban nem főhadnagy volt, mint nagyapám az Elsőben, nemzetőr sem, mint a szépapám nyolcszáznegyvenkilencben, nem hadnagy, ahogy én a népseregben, hanem rabszolga, a saját hazája seregében. Halálig. (Tetszik ezt érteni? Mert én hülye vagyok hozzá.) Apám zsigerből hazaszerető ember – ahogy az apja, a dédek, azok a zsidó parasztok, és a fia, még szép, korábban keljen fel, aki ebbe akar belekavarni. Természetes. (Ki nem szereti a hazáját? Mit kell arról szavalni? Emlegetem, hogy levegőt veszek? Állást foglalok a helyes volta mellett? Anyanyelvem, kultúrám, a történelmem – még egyszer: a történelmem – a szülőföldemé. Te jó ég, mi mindennek kéne még ide beleférni! Hon és anyanyelv, a két karom, a fejem: nem felcserélhető, nem választás dolga. Mondhatnám még: apám és anyám. Nem egyszerű ország – és nekem ez a sajátom. Minden baja, foltja, szemölcse és tócsája az én bajom, szemölcsöm. És minden öröme. Az ország, az mi vagyunk. Kérdés van?) Apám harmincöt éves, már mindig.
Ide tartozik: könyve van. A Búcsú kétszerzős darab, az övé az ötvenegynéhány kép. Az Írók Boltja parádés kirakatot állított össze belőle. Elmentünk az egyik nagylányommal, lefényképeztük. Napra ötven évvel azután, hogy meghalt (– így mondtam egyszer, de hát nem: meggyilkolták, kész). Ott állt Merényi Bandi friss könyve a csöndes vasárnapi Andrássy út finom boltjának ablakában. Tegyük be a képét a honlapba.

Édesanyádról nem nagyon szoktál beszélni…

L. P.: Hányatott ifjúságában – arról gondoskodtak – volt fogorvosi asszisztens és cselédlány, tanult gép- és gyorsíró – öt perc alatt tanított meg tíz ujjal gépelni. Tizennyolc évesen ment férjhez, jött a gyerek (híved), az tizenkilenc. És már harminckilencet mutat a naptár. Még kettő és anyám itt maradt, másodmagával. Háromszor indult el a kemencék felé. Egyszer apám szólt közbe. Épületgépész, ő újította fel a török követség berendezését, megszerették. Nem előzmény, a magam élete, ott voltam. Volt okmányunk tőlük, és laktunk ott két napot – apám ekkor egy éve nem él, és most megvédi a szerelmét és a gyerekét. Anyám végigélte az életét, békésen halt meg egy pár éve – megígértem neki, hogy otthon, sikerült megtartani.
Az anyai ágról alig tudok. Apjára-anyjára, a szentmihályi nagyszüleimre nem emlékszem. A minap láttam őket…
Megállok. Dadog bennem a mondat, ahogy gépbe kopogom. Ebbe egyszerűbb lett volna bele se kezdeni. Mondja meg valaki, annyi okos, író-olvasó ember van! gondolkodók – ezt most hogy írjam ide? Ne legyen érzelgős, se érzéketlen, se idétlen, se önsajnálat – az ő nevükben sem. Hogy van ez? Nemrég publikált hivatalos felvétel a brit légi felderítéstől. Oswiecim városka közelében, szabályos épületsorok, terek s utak végén, a tusolón túl két bodorodó párhuzamos füstcsík. Dátum a film alsó sávján: a nácik utolsó teljes éve, nyár, egybevág: ott a magyarok ideje. Mennek felfelé: a szentmihályi nagyanyám, nagyapám. Mondjam, hogy lett egy új családi fénykép apám Kanizsai-utcai felvétele mellé? (Valami náci perelni akarja a lapot, ahol megjelent, a légierőt, az angol kormányt, a királyi házat, a virtuális teret, a Tejutat.) A családi albumba budapesti nagyapám és nagyanyám mellé tegyük ide Pajtást, a kutyám Szentmihályról, ő végigélte az életét.
S most, ki tudja, miről, eszembe jut. Valaki nemrég azt kérdezte: Korábban nem foglalkoztatott, hogy zsidónak születtem. Miért most? Valójában azt kérdezi: előbb miért nem?
Egyszerű. Göring legyen a nevem, ha egy másodpercig a biológiai meghatározottságban gondolkodtam.
 
Göring? Ezt világítsuk meg.

L. P.: 1938-ban mondja a hófehér ruhás lufi légi marsall, hogy Meyer legyen a neve, ha egy ellenséges gép valaha átrepül a Ruhr vonalán. A szólás a németben a lehetetlenség szinonimája. Nincs feljegyzés Meyer nevű birodalmi légi marsallról.
A frappáns ötlettel sem tudok mit kezdeni, hogy az alkalmazott állattan szabná meg, ki kicsoda és mi. Az a különbség emberek között nem létezik. Bármit diktálna éppen az úri divat.
Hogy miért nem írtam róla. A kérdés nyomán ráébredtem: sokszor azért nem, mert szégyellem magamat a hivatalos ország helyett, amit itt művelt. Tudod, olykor, ha valakivel, jó barát, ismerős, az életemnek az a szakasza szóba kerül, azon kapom magam, hogy megállok és megkérdezem: nem rossz, ha erről beszélek? Mert mit mondhat rá egy ép lelkű ember? Mit gondolhat? A hazámmal történt, és ez az egy hazám van. Mi műveltük – ha velem is –, itt semmi sem egyszerű. Érthető azért, remélem.

Nem vagy az a publicisztikus alkat. Hogy dolgozod fel?

L. P.: Nyilvánosan. Nem most szólok. Úgy húsz éve. Mikor néhány lelki toprongy egyszer csak előállt a farbával és először különbséget mertek tenni nyomtatásban magyarok között náci receptre. Az országot rángatták a sárba. Nem szobatiszta, ha képzeli, hogy ezt lehet, az asztal közepére. Akkor szólni kellett, higiéniai okokból, rögtön. Menne a tárca nyomdába, visszatartom, tegyünk előiratot – prae scriptum –, az áll benne:
Embert enni nem való. Vita nincs. Homo Sapiens döntött. Megtalálható a honlapon a Zebráim között. Mondom a Csordás-féle interjúban. Nehézfejűek, el kell ismételni rendszeres időközönként.
Addig: ha szóba kerültek volna, nem vitt rá az undor. A saját könyvembe? Ne már.

A KEGYELMESEK KLUBJA

Nincs nekem vitám – ezzel? Érvelni olyan mérhetetlen erkölcsi fölényből, amely a gyilkos urakkal vagy a kollaboránssal szemben minden ép embernek sajátja? Nem volna elegáns.
Miért volna a munkám tárgya? Annyi szemetet hoz elő a hüllőagy, annyi minden akar létezni a zavaros-szennyes, tudatlan és kisebbségi érzésekkel tomboló gondolati alvilágban. Hidegfúzió a szobában, a semmiből energia a kémcsőben, boszorkánymester és harmincezer éves betűk, tévétáltos, telefonon gyógyít – ez a faj-izé sem érdekesebb, erre vesztegetném az egyetlen életem perceit? Egy órát?
A minap azt láttam, hogy túlélőnek számítanak, hivatalosan. Itthon voltam a náci megszállás alatt és ma levegőt veszek, a feltételek megvannak. De a cím túl előkelő. Magamnak a Kegyelmesek Klubját találtam Rejtőnél. (Hogy ettől a szerzőtől mit tudtak félni? – 1950 tájától.) Az alvilági vagányhierarchiában az igazi kék vér: akit halálra ítéltek és megvan. A Klub, ha csak a legújabb kori tagságot nézed, mint Gáli és Obersovszky, finom hely. Ők tettek érte.
És akkor nekem csak úgy jár. Azon, hogy miért azt választottam mesterségemnek, amit, nem változtat. Az imént abból indultunk el, hogy hol vannak az első mozzanatok. Mészárosokat nem gondoltam még csörgedező friss hegyi forrásnak. De: az életben korán történt, mély nyomot hagy. Több dolgok vannak földön és egen.
Vadászik rád a Barna Birodalom hadserege, mármint rám. Védi az Ezer Évest, tőled. Indokolt a birodalmi félelem, végtére négyéves vagy – de hagyjuk a grand guignolt, van az négy és fél is –, van orrod, füled, tíz ujjad. A hajtásban részt vesz a honi náci csürhe, hozzá hazád létező fegyveres testületei, rendőr, csendőr és katona.
Akinek korán így alakul az élete: kergetik halálra nagyméretű bácsik, fegyvernek látszó tárggyal – Schmeisser, Walther PPK –, és tudni nem tudja, de érzi, ahogy az állatkölyök a hajtóvadászaton. Akit dugdosni kell, mint a tavalyi lopott holmit. Aki azután hajszál híja, hogy éhen nem hal. Annak ez a dús tapasztalat, bár nem emlékszik, megmarad. Következmény: akármivel nem lehet a kedvét szegni.
A puszta testi béke is minden percben új meglepetés, nem csoda, ha érdeklődését az élet színei foglalják le, tartósan. Rám vonatkozik, lehet másképp is fogni a nagy Világadást. A halál románca nem vonz, köszönöm, találkoztunk, megvolt. Jót tesz a korai bevésés.
S hogy ne tévedjünk, az ilyen ember arra a békességre nagyon is kényes lesz.

ÖT FORINT KÉSZPÉNZ

Ha a családi előzményekről beszélnél még.

L. P.: Mindjárt ott az örökségem. Öt forint, készpénzben, apám felvételei mellett, egy vászontárcában kaptam meg. Nagyanyám varrta ki gyönggyel, nekem. Bankó, az első magyar papírpénz sorozatból, rajta a pénzügyminiszter aláírása: Kossuth Lajosnak hívják. A nemzetőr szépapámtól. Negyvennyolc, te Csillag. A megtorlás éveiben – Haynau-féle sorozat – a Kossuth bankót is rejtegetni kellett, és megőriztük. Eddig százhatvan év, háborún, forradalmon, népgyilkosságon át, itt tartom a szekrényen, két oldalról üvegezve, megfordítható.
Írni: arra is akad példa akár az eleim között, nem mintha valamit jelentene, azért szeretem, oktalanul. Nagyapám – az apai, az ismerősöm –, hírlapíró volt. Olykor nem ért haza, akkor kártyázott az Otthon-körben – nem állom meg a névpotyogtatást – Adyval, hajnalig. Velem sütött almát az Elemér utcai cserépkályhában. Észak-fok, titok, idegenség… – kaláber – és sült alma. Rövid út, megborzongat, hogy milyen rövid.
Nagyapám hírlapíró, országgyűlési tudósító, jön a kamara 38-9-ben, kirúgták. Fordított is, a Bölsche nevű sikerszerzőt többedmagával. Cicero s más klasszikusok rövid munkáit a zsebkönyvek királyába. Acél-puskának nevezik, arra szolgált: puskázni. Korabeli fordítógép a pad alatt. Görög–latin szakos körökben ismert fogalom máig. A markodban elfér, puha, hajlik, az Acél Testvérek kiadóvállalat leleménye, Budapest. Nagyapó fordít: nepotizmus a javából: a két fivér a nagyanyám bátyja. Szóba kerül egy társasági estén, s akkor egyszerre kapja fel a fejét három kiművelt emberfő: „Az Acél Testvérek! A családod?!” Szerényen bólintok, hja, ha van mire, noblesse (született Altmann, két N, a csász. és kir. jegyző elfelejtette elírni). Túlélték, nem fujtották meg őket a nácik, mint a kutyát, antikváros eladók lettek a boltjukban, üzlet és kiadó államosítása után, jobb, mint a kitelepítés. A puskáról a latintanáromtól, a ragyogó Gombár Vincétől hallottam. (S ha már család, az egyik gyerekem az Árpádban érettségizett, ő nyerte az első Gombár-díjat a klasszikus tudományok ápolásáért.)
Meg itt van az ajándék családom is, a nevelőapám ágán. Van egy-két könyvem tőlük is – itt aztán a kérdésből is kiesik az öröklés –, Béla bátyám munkái a LASER-ekről nem csak amerikai egyetemeken tankönyvek, a hidegháború teljében fordították le az oroszok. A nagymama ágán – a harmadik, már megint kilógok minden skatulyából – a dédpapa könyve az Al-Dunáról. Ágnes és Balázs magától értetődő. A nagymama mondta először: látom, viszed tovább. Mármint a könyvnek élő emberek sorát.

KENYÉR, PARIZER

Nem nagyon él a köztudatban, hogy te ültetted át magyarra Salinger Magasabbra a tetőt, ácsok című kisregényét, és például több Chandlert is, köztük a Hosszú álom című krimit…

L. P.: Több mint krimiíró. A könyv magyar címe: Örök álom. A kiadó-parancsnok áthúzta és fölé írta: „Hosszú”, az álom. Big Sleep: ott halált jelent. Visszajavítottam: „Örök”, ők rekontra, s tovább, ahogy a kültelken ultiban licitálnak. Én piros tollal szubkontra, aztán Fedák Sári bugyogója és Sztalin sapkáján a gomb. Képzeld, ők nyertek.
Harmadik kiadás, levonat jön, és két nappal utána szerződés, miközben a saját könyvemről – Mellékszereplők – ig. et. nem válaszol levélre, telefonra. Visszaküldtem aláíratlanul: ha egyszer nem vagyunk beszélő viszonyban…. A könyv kiadását az olvasók és a szerző érdekében nem tiltom meg, írtam kegyesen. Annak az embernek és gépezetnek. Voltam vagy harminc – rangtalan, amennyire csak egy vércivil lehet. Szemtelenkedtem velük meg az összes hadosztályaikkal. Nem is értették igazán, nem hallottak olyat, hogy méltóság. És persze, megtehettem. Nálunk, a forradalom után. Nem Szibéria fenyegetett, nem is a Ljubljanka pincéje (Dzserdzsinkij tér 2.).
Azt, hogy örök álom a szöveghelyen gondosan benne hagytam. Titkos jel, tanultuk a Monarchia századairól, hogyan játszták ki a cenzort, kacsintának az olvasóra csalafintán. Azt hinnem, hogy valaki majd észreveszi, ábrándos marhaság volt. És tudod, mi történik? Harminc évvel később az Európa adja ki újra. Ott az a szokás, olyan a szerkesztő – Gy. Horváth László –: elolvassa. Szólt: belül más. Visszaírtam, hogy annak története van. Így az eredeti magyar címével jelenik meg. Alig kellett hozzá egy fél életnyi idő, történt is egy s más a világszínpadon.

Dramaturg voltál a Madách Színházban...

L. P.: Lakást akartam, ami persze elég példátlan ötlet volt akkor is. Színházi embernek nem készültem, nem a műfajom, megegyezéssel váltunk el a végén. Minden tisztes munkát elvállaltam az egyetem mellett és utána. Olykor nagy izgalmak között. Angolórát adtam követségi portásnak, olaszon keresztül. (És összetalálkoztam az ún. titkosrendőrséggel – se rendőrség, se titkos –, burleszknek is rossz. Pobjedával követtek, érted?, engem. Gyalog jöttem az órámról a Thököly úton, őrült nehéz olyan lassan vezetni, le a kalappal. Az érdeklődés nem nekem szólt. Aki abból a házból kilépett, követték. Két sarokkal később utolért a tanítványom robogón, mögötte is Pobjeda, az két autó. Antonio a kezembe adott egy szögletes barna csomagot és ment. Gyanús, gyanús. Kész kémmozi, sejtek, hálózatok és hárítás, rejtelem, nemzetköz [dead letter box és brush pass – kémüzenet rejteke és láthatatlan jelentésátadás. El ne maradjunk.] Egy tanárom ajánlotta a Cassola nevű írót [kár volt], az ő négy-öt regényét hozatta meg a portás, a tanítással fizettem. Forintkiajánlás, bűncselekmény. Még csak meg sem kérdezte soha senki, hogy mi volt a csomagban. Szakosodott dolgozók, az ő bevetésük diplomáciai zaklatásra szólt. Ember, autó jut, láthatóan dúsgazdag az ország.)
Fordításra az első kiadói szerződést tizennyolc évesen írtam alá, Pirandello-novellákra. Vállaltam, amit kínáltak, el kellett tartani azt a regényírót. Lektoráltam, kontrollszerkesztettem, készítettem nyerset García Lorcából, egy sor egy forint, pásztáztam külföldi lexikont magyar szócikk után, à 2 Ft. Nyerseket készítettem a színházi intézetnek. Telefonáltak, állásajánlat a Madáchtól. Kerestek valakit, aki olvas más nyelveken is. Ott állok, húszéves egyetemista – ki tudott volna ellenállni? Az ország legjobb színháza volt, színes élet.
Talán egy Agatha Christie örökzöld megy a kamarában, és Psota nincs sehol. Ún. ügyeletes rendező vagyok, felelős. Telefonálok. „Irénke, hat óra ötven és magával kezdünk.” ”Jézus Isten, Péterke! Ma játszom? A kádban ülök. Robogok!” Kádtól házig nyolc perc alatt ott volt a Wartburgján, de attól az még késés. Ki kell állni vele a sötét nézőtér elé, és bejelenteni az ezerfejű űrbe, hogy később kezdünk. Megkérem Gábor Miklóst: biztos nem lesz lámpaláza. „Höhö. Nem lesz, mit mondjak?” Öt perc türelmet kértünk.

Dolgoztál Havannában is.

L. P.: Magyart tanítottam. Mindenhol kerestek embert, aki nyelveket ismer. Általában így kezdődtek a munkáim. A Madách, az És. Ráadásul még nem jelent meg semmim: fehér lap.
Amikor végeztem, egy fél évig az egyetemen tanítottam. Állami nyelvvizsga-bizonyítványt is adtam spanyolból.
Majd, nem tudom, hova soroljam, munka, álom vagy bizarria: Havannában voltam magyar lektor egy évig. Nem sokan feleltek meg a követelménynek: spanyol diploma kellett hozzá, a nyelv ismerete sem ártott. Meg Nyikita Szergejevics a szomszédban és a vele járó amnesztia-levegő nálunk. (Elég keserű, hogy azóta már tudom: még akkor kivégezgettek embereket a forradalomért.)
A karibi ország, a város akkor még szinte egyszerre Dél- és Észak-Amerika. Magyar lektorátus ellenben csakis azért lett, mert megforgatták az egész világot. Kubai, ha utazik, a leginkább autógumiban Miami felé. De a szubtrópus, a mellbevágó gyors naplemente a tenger felett megmaradt. Az emberek – a hallgatóim – maradtak, vonzó, izgalmas, ezerféle nép. Csak szeretni lehet. Nem turistaként futok keresztül, élek, dolgozom. S nem megy ki a fejemből: még előtte vannak. Nem lehet szólni. Kasszandra.Megéltem a sajgó honvágyat két hónap után. Voltak tarka kalandok, miniszteri dicsérőlevél – oktatási: társadalmi munkában tanítottam a nálunk készülő üvegkombinát szakembereit. Előtte még kiutasítás. Helytelenül szóltam, igazat, ott sem az ideális megalkuvó lakott a bőrömben. A legképtelenebb az volt: nem írni róla. Itthon az a puszta országnév is elveszítette ártatlanságát, az osztályháborús világbirodalom, a forradalom leverőinek diadalát zengte volna. Amikor szubtrópusi tájról, emberről beszéltem, ha ország, annak Las Indias, Az Indiák lett a neve, ha város, annak Buenavista. (A szép képzelt névvel rá is fáztam, azóta tudom, Buenavista van a térképen, kettő is: a Fülöp-szigeteken és Columbiában.)

Hazajöttél...

L. P.: Letelt az első év. Hosszabbíthattam volna háromra, de hol lesz író valaki, ha nem itthon? Öt évig voltam állástalan, egyre figyeltem: az első könyvemre. Majd kettőre: a gyerekekre és a munkára. Az És-ről nemrég beszéltem a lapban, interjú Rádai Eszterrel a honlapon.

ÍRÓI MŰHELY

Mi az Írói Műhelyben ismertük meg egymást a bölcsészkaron. Rengeteget tanultunk tőled, de ami a legfőbb, sosem hoztál ítéletet, nem nyilatkoztál arról, hogy jók vagy rosszak az írásaink. A saját útra biztattál és azt sulykoltad, hogy a maga rendszerén belül méretik meg minden. Nem klasszikus értelemben vett tanítás zajlott az órákon, inkább „pásztorolás”, amelynek az a lényege, hogy a csoportra van bízva a kiválasztás, az út megtalálása. Nincs ennek veszélye?

L. P.: Először is: jó hallani. Módosítanám: rábízva, nem a csoportra – az egyénre. Nem tudom, mi lehet a veszély. Hogy egy író mást ír, mint a másik?
Mindig zavart, hogy az én munkámhoz nincs inas-, segéd-, mester-képzés – biztos, hogy van mit tanulni. Nem létezett nálunk a tárgy. Ahogy lehetett – csapatok ki –, nekiálltam. Beszélek róla: az írólapon Németh Gáborral: Tolvaj-iskola. Most látom: a Műhely tervét a Corvin egyetemnek szántam, amíg a nyitása előtt be nem zárták. Felhívtam a saját alma materemben az esztétika tanszéket. Ideje volt meghonosítani itthon a diszciplínát. Megcsinálni, ami tilos volt.
Kértem előre két önkéntest ötoldalnyi szöveggel. Dolgoztunk, úgy ismerkedtünk. Öt oldalt kérnek ma a különféle iskolákban.
Dolgozni együtt, a kézirat fölött megbeszélni mindent – ezt lehet, József Attilát, Rilkét képezni, azt nem.
A tanítás szót – ott voltál – a számon ki nem ejtettem. És semmi nem kötelező, aki nem akart felolvasni, megkért rá mást.
Este tartottuk, és sose volt elég az idő, jött a pedellus, zárni kéne az egyetemet. Beültünk egy vendéglőbe, amíg onnan is kirúgtak. Megkezdtétek a szombati szalont, lakáson – a heti egyszeri tanterem, az nem volt elég. Meghívtatok, köszönöm.

Azért ez egy mesterség is, amelynek vannak szabályai…

L. P.: Egyetlen szabályt tudtam találni: hogy nincs szabály. Van, saját, hogyne, mindenki írja elő magának, csak ő ülhet törvényt úgy is. Aki ír, egyfelől: szabad, mint a madár. Másfelől: akkor ér valamit, ha híven tartja azokat az egyszemélyes törvényeket. Véleményt mondott ki-ki, kölcsönösen. Ítélni? Hol a skála? Celsius vagy Fahrenheit? Ki választ mérőeszközt? A Hemingway-féle shit-detector, szarjelző is a munka során alakul ki, és csak rólad – általános alany – mond valamit, neked.
Azt, köszönöm, senki ne mondja meg, hogy: így kell. Egységes Párt, regényre… Lássuk be jól nevelten: baromság.
Iskolai osztályzatot adni rá képtelenség. Ha valamitől messze van még az emberi tudás, az ez. A szellemi termék minőségét számmal kifejezni: Tót Balambér 12 egész és 3 tized, Shakespeare Vilmos 11 ezer és 391. Az első ilyen szám az IQ volt, sokan rendíthetetlen, objektív ténynek tekintik. Az igazi bűnös az egyetemes emberi vágy az egyszerűre. De nálunk se volt bonyolult: aki eljött, jelest kapott.

Különleges emberekkel, nagy írókkal találkoztál…

L. P.: Ezer évig lehetne beszélni róla. Írok is az Újholdról. Ottlikról, Csalogról – honlap. Egy embert ne hagyjunk ki itt, mégsem: Jékelyt. Bántja az arányérzékemet, hogy mennyire nem emlegetik. Olvashattam, ismerhettem, ritka kiváló ember és nagy költő.

Csalog Zsolttal barátok voltatok…

L. P.: A legközelebbi, a kortársaim között. Vagy húsz éven át tartott a barátság, tartana ma is, ha nem hal meg. Ez sem könnyű. Mi a fenének kellett itthagynia a szeretteit? Embereket, akik számítottak rá?
Tőle tanultam meg például, hogy mit kezdjek a telefonvonal harmadik végén ülő piócával – ha emberi jogait nem sértem e szóval. Semmit: nincs titkom, beszélgetek ép ésszel, mintha az izé nem is volna.
Két házasságánál voltam tanúja Zsoltnak, az egyiknél saruban és rossz pót-farmerban jelent meg, így engem akart megnősíteni az anyakönyvvezető, azt nem vállaltam volna őérte sem. Végigharcolta a forradalmat, két menetben. Amikor elmesélte, az utolsó napig, ahogy a Ménesi út egyik üres telkén elássa a géppisztolyát, akkor tudtam, hogy ő az. Aki odatette az egy szál életét, helyettem, mindannyiunk helyett. Nem voltak olyan sokan. Róla nem tudtak, így a megtorlást megúszta. A Parasztregényt már szóba hoztam – nem monográfiát írunk. Felnézek rá. Számíthattunk is egymásra, feltétel nélkül. Ilyen barát kellene mindenkinek, legalább egy. Úgy tud hiányozni, mint a levegő.

Kivételesen fontos számodra október 23-a…

L. P.: Itt nehéz elkerülni a nagy szavakat. A fényes pillanatok egyike a történelemben, amikor méltók voltunk a jobb elődökhöz. Nem minden emberöltőre jut ilyen, megélhettem. Tudod, mit, elég itt annyi: ezért alakult úgy, hogy sajátos számok kerülnek elő a testgyakorlásom során – a hajlás, az emelés, a távolság, a kalória, a másodperc –: háromszázharminchat, száztizenkettő, ezeregyszázhúsz, a közös bennük, hogy ötvenhattal oszthatók. Ebben a számrendszerben éltem néhány évtizeden át, marad. Nem adjuk, kész. (S még egy, két forradalmunk nyomán. A címer dolgában is: maradok a trónfosztás mellett, nem engedek a negyvenkilencből. Bár hevesen titkolják: ma a Kossuth-címer is törvényes. Úgy szavazták meg.)

Hogyan él Lengyel Péter mint magánember? Azt tudjuk róla, hogy szigorú a mesterségében, boldog családban él, tornászik, ha valamit, akkor egy kicsi Unikumot megiszik, de azt nem tudom, hogy vannak-e szenvedélyei. Milyen zenét hallgatsz? Hogyan kell elképzelni Lengyel Pétert, amikor épp nem ír?

L. P.: Olykor az edényt is el kell mosogatni, ne kelljen újat venni. Az mindig az én dolgom volt.
Volt egy időszak, amikor minden héten három-négy hangversenyre mentem el. Szeretek táncolni (– keringőt sose tudtam, akkor elszédít). Színház: a leginkább a Katona, és ha van más, jó. Olykor, ha hiszek benne, egy mozi. Uszoda. Komissiók a városban. Fél napokig elmerülni egy könyvesboltban, antikváriumok az élen. Nyelvet tanulok. A zenében mindenevő vagyok. Eltelik a nap, elszáll. Nem az a gond, hogy mivel.
A leginkább történettel töltöm. Élem, persze. Írom – a munkám. Olvasom, nem is tudok jobb mulatságot – vagy nem sokat, és most nem arról beszélünk. Nézem. Hallgatom. Betű, mozgókép, hang – szabályos függőség, van rosszabb is.
Időt kér a testgyakorlás, ha különben az asztal mellett ülsz, TMK – tervszerű megelőző karbantartás, minden komolyabb gyárban volt rá részleg. Nemrég sikerült beszereznem egy huszonnégy karátos sportsérülést: porcleválás a térdemben, futással.

ÁRVÍZTŰRŐ TÜKÖRFÚRÓGÉP
 
És újra csak, tanulok. Árvíztűrő tükörfúrógép – a minap gyarapodtam vele – fontos szerszám. A munkámhoz, képzeld. Nehéz volna értelmét találni. Árvíz, az nem jó dolog. Ha egy szerkezet tűri, az jó. Tükröt fúr, hm? Kényes, repedhet, de hogy külön gépet rá? Pedig van értelme az eszköznek. Nem a fentiekhez kell. Informatikához és anyanyelvhez, ha magyar. Új betűtípust látsz a szövegszerkesztődhöz, beírod vele: „árvíztűrő” etc. – választóvíz, ránézésre megmutatja, a betű alkalmas-e a magyarra. Elegáns, ahogy a jó matematika: benne van minden ékezetes betűnk, és nem ismétlődik. Kipróbálom nagybetűsben is – nyolc hangban térünk el, tizenhat jelben. Az ASCII nevű alap betűkészlet angolra készült. Amikor még nem bővítették ki, az extravaganciám volt a tisztes magyar ékezet. A hosszú ű és ő volt a legnehezebb. Megvan a saját makróm rá, eltettem: idézőjel, kiszállsz a programból, egyet lépsz hátra, vissza a programba és aláteszed az o-t, u-t. Jobb lett, mint a pontokból, milliméterpapíron tervezett betűim.Töltöm a napom. Van, amit nem mondok el, magánélet. Nem a szerző, nem a könyv – egy ürge, legfeljebb, idézzünk – és határozottan magán ürge. Nálam O. a király, érte van itt minden. Mégis, meghúzom a határt: a köreimet ne zavarják. Úgy döntöttem, jogom van ilyenhez.

Miből meríted az erőt?

L. P.: Erőt? Fű, fa, virág – honnan? Az élet első éveiből biztosan. Tejszag. Kép és hang. A világtól elmaradott béke, apa és otthon. Nagyapó és a nagymamám a Vár alatt, majd a Városligetnél. Falusi nagymama-nagypapa Szentmihályon. El lehet ezt képzelni? Apja-anyja valakinek, csak úgy? És akkor ez az egész tart, csak tart vagy két évig, még tovább. Az udvaron a kutyám. A szódás gebéje fekete-fehér, köszönök neki, már tudok. Érintés, halomra. Tisztes táplálék a testnek és az érzelemnek. A korai bevésés.

És a későbbiek? A ma?

L. P.: Erőt ma? Jogos – nehéz. Mégis: a hétköznap. Ami csak érdekel, s az nagyjából minden. Testi rokonságunk a Világegyetemmel, magyar étrend, amikor még nincs paprika, krumpli, és amint lassan van, viza a Dunában. A civilizáció születése Mezopotámia Termékeny Félholdján, amikor a vadász-gyűjtögetőből szántó vető lesz. Ami majd lehetővé tette a kultúra fényűzését. Az út lépései, az írás születése, Ur, a Város. A jégkorszak hátán megélő eleink, a vízözönlegendák alapja a Földrészeken, onnan kezdtük egyszer újra, talán. Az emberi géntérkép, itt, az orrunk előtt egyszer csak kész. A pillanat: István király a Nyugatot választja. Elérsz a történelem ragyogó, építő békekorszakaihoz, a minap, Zsigmond. Az aquaeductus nemcsak a Duna-vizet hozza a királyi várig, hanem Európát. Alkati, ismét: ez felébreszti az érdeklődésemet. Cervantes Mihály nekivág – minek is? Nincs még műfaj –, kezdetként ajánlkozik a hercegi mecénásnak. A legnagyobbak egyike. Vajon forgott a gyomra?
A Tejút életkora és a kvarkok rezzenése, a végtelen nagy és kicsi. A feltételezett lehetséges tizennyolc kiterjedés (kilenc? – változik a hipotézis), Hawking világegyetem-modellje, bolond asszony konok dörmögése a járdán, a kiskutyájához. Az ember, egyszer, aki a kereket feltalálta, az a másik, tegnap, aki szabadalmaztatni próbálta, és degeszre keresni magát. Egy időben egy Rákóczi úti ablakból fiatal férfit és nőt láttam sokszor a keresztutcán át, szerelmeseket, éjszakába olvastak, beszélgettek – életet gondoltam nekik. Évek múlva összetalálkoztunk, egyeztettünk: világra néző értelmiségiek, igen, tudták, hogy előttük az élet. Gyerekek, új tudások, válaszokat találni. Kérdéseket találni. Főleg. És mindig – ha nem aránytalan ilyet mondani –: a könyv.
Későn tudtam meg: a fizikus Béla bátyámnak Neumann János volt a témavezetője. Látom: benéz a szomszéd szobából Einstein tanár: „John – oh, excuse me, later.” János… – meglátta Bélát, dolgoznak –: pardon, beszólok később. Rágja a kihűlt pipa csutoráját. Akkor már Newtonnal vacsorázol. Az Univerzummal ülsz egy asztalnál.
Ettől gyorsul a szívdobogásom, Albert, a Nap, amint elhajlik mellette a fény, az Egyetem. János, a háznyi első ENIAC számítógépével.
Akár elég arra az egyre gondolnom: az üstökös csillag csóvája mindig a Nappal ellentétes irányba mutat, a sugárnyomás taszítja. A fény, a fény teste. Jön, fogja, és odább tolja az égi vándor farkát – hát nem kell megveszni a széptől?
Ekkor tölt el az ígéret édes íze: valami lesz, van. Árad a korlátlan világ izgalma, és rendben van az egyensúlyérzetem.