Szem, kéz, csönd II.Nagyvizit Lengyel Péternél

A regény ment a maga feje után, és úgy tíz évvel odább kötött ki a századfordulós rétege. Olyankor egy szál szerző, magában, puszta kézzel, tehetetlen. Megy vele, szurkol neki. - Lengyel Péter szeptemberben volt 70 éves. A Litera ez alkalomból közölte a szerzővel készült, rég várt interjút. A második részt olvashatják. Az íróval Nagy Gabriella beszélgetett.


TERMÉSZETJÁRÓ

Azt látom a munkáidban, hogy sosem foglalkoztattak az irodalomban tapasztalható szélirányok, az elbeszélhetőségre vonatkozó kétely vagy a naiv elbeszélés halála. Egyszerre szabadon és reflektáltan mesélsz, reflektálsz az írásfolyamatra, írói létre, szerzőségre, sőt a szerző-olvasó viszonyra is, miközben az elbeszélőd mondja a magáét. Hogy állsz az aktuális trendekkel?

L. P.: Most megfogtál – nem készültem. Le kéne szaladni az újságoshoz, és utánanézni, hogy éppen mi megy. Benne van a kérdésben: a szél iránya. Szép sport a vitorlázás, nem volt szerencsém hozzá. Voltam természetjáró, úszó, cselgáncsoztam, azt mind a földön csinálják. A szélkakast a tetőn nem látom, emeletek vannak addig.
Ha a regény halálát lehet emlegetni, előbb-utóbb mindennel találkozol. Beszélek erről máshol. A Sánchez gyermekei című Oscar Lewis jelent meg magyarul. Nagy könyv, jó, bár nem annyira, mint Csalog Parasztregénye (Zsolt nem tudta, hogy valahol valaki más is éppen rátalál a műfajra). Akkor egy félművelt figura azt dörögte, hogy ún. fikciót írni többet nem lehet. Most már jön a valóság.
És addig az mi volt? Mi valóságosabb annál, ahogy a Thibault család elbeszéli a Nagy Háború kezdetét? Ott láttam és megértettem – és nem egyedül én – a képtelent, meg az emberközösségek mozgását is, bizonyos helyzetekben. (Senki sem akarja, majd teszik, vonulnak pántlikázva, halálra. Krisztus és Barabás képlete, itt milliók kiabálnak. És halnak. És megváltozik Európa térképe.)
Amikor a pali ott a regényt temeti, akkortájt jelenik meg Bellow, Styron, Malamud, sorolhatnánk, rajban. Belátom, elbitangoltak a földgolyó túlsó oldalára, ahol már le is esnek az emberek. Gabriel García Márquez sem hallotta, hogy ilyen állat nincs, mint ő, sem Bellow, csak írt, írt. Nem volt ott a Vadász vendéglőben az ítélet napján. És aki akarta, tett is érte – tanult, mondjuk –, annak nem kellett megvárni, amíg a hivatal létezőnek nyilvánítja. Vonnegutot itthon találtam meg, az Ötös számú vágóhidat, akkor is sokat tudtak az antikváriumok. Nekem még fontosabb Jorge Luis Borges és Cortázar, tiszta mese, tiszta bölcsesség. Jorge Semprún – szabályosan meg lehetett rendelni az idegen nyelvű könyvesboltban, igaz 300 forint volt, egy vagyon. Mozdul, töpreng, történelem és esszé – ő szegény nem értesült a regényen belüli antagonisztikus ellentmondásról.
A divattal nem vagyok jóban, nem regény-fogalom. Ahol tavaly a kőmosott volt a menő, most a wide cut – már nem fordítják –, az kifutók és próbababák világa. A könyvnél egy fordulhat elő: a kőmosott, mondjuk, jó. Hogy trend… – az ilyen elmúlik, mint a hatóság meg a nátha. Volt egyszer Új regény is, csak az volt – zavar ma valakit?

Egyszer azt mondtad, a korhangulat „smafu”, nem érdekel… Az volt a jelentése, hogy a műveidet tartod távol attól, hogy direkte közvetítsenek efféle tapasztalható, szagolható, érezhető valamit?

L. P.: Az irodalmi – finom leszek – illem változásáról beszéltem. Ünnepélyes konferenciát rendeznek egy néhány évtizedes könyvről. Azért most, vezeti be egy úr, mert amikor írták, még nem volt jelentős. Érted? Változtak benne a nyomtatott jelek? Máshogy álltak sorba? Vagy mi? Erről mondtam, a divat kapja az előkelőbbnek hitt korhangulat nevet.
A tapasztalat, az meg éppen hogy az én világom. Mondtam: egy ablaktábláról sem írhatok, amíg nem voltam ablaküveg. A könyv, a zene, a szobor, a mű magában hordja a születési idejét, nem kell azért külön erőlködni.

Most őrületes regényírási láz van. Megint nagyon történik valami a regény háza táján, a meséléssel.

L. P.: Van, ugye? Történik, igaz? Éljen. A nagykorú irodalom jele bárhol, olvastam – meggyőzött, bár én nem számítok, elfogult vagyok. Volt már nagy nálunk máskor is. A világban meg Cervantes óta, legkésőbb. Apuleius óta. Megint és megint és megint. A regényírási láz – ami engem illet –, kamaszkoromban lobbant fel, úgy negyvenegy és fél fokosra, azóta nem csillapodik.

A fejedben halálosan pontosan ott van a képlet…

L. P.: Térképnek mondanám inkább. Több kiterjedésű, mint a Kogutowicz Manóé, vagy Dóráé (Radó Sándor térképész, a nácik ellen hatékony Rote Kapelle kémhálózat lelke Svájcban), hogy csak a honfitársakat mondjam. Add hozzá a mélységet és időt. S ha úgy esik, vess egy pillantást a negyedik kiterjedésen túlra – ott azután különös óvatosság ajánlatos. Látszólag természetfölötti, nem értjük – még. Majd fogjuk, és jönnek új kérdések.
Az út terve megvan. Igen ám, de… Bár én még a kényszerkatonaság alatt is elszánt civil voltam, analógiára jó a hadak tapasztalata: minden terv az első mondatig él. Pardon, az első lövésig – náluk –, mert az ellen nem működik együtt a kivitelezésben. A regényírásnál nincs ellenség, van égszakadás, földindulás, főnyeremény, s főbb: elsodró szerelem, új gyerek – a kiszámíthatatlan. A könyv már az első útkanyar előtt elcsalinkázik. Növekszik, szerteágazik, megül egy kétéves szusszanásra. Azután, hogy ha eggyé olvad a terv meg a születő szöveg, akkor majd új, higanyosan változó három- és négydimenziós térképeken rajzolódik fel az olvasandó. Nincs recept, kész elmélet – tételregény: az én szememben jól hízott önellentmondás. Csak magamra érvényes ez is.

Ehhez kötődik, hogy te és elbeszélőid sajátos viszonyban vagytok az olvasóval. Ahogy alakul a történet, az információk csepegtetve érkeznek, az elbeszélő (egy vagy több) általában nem mindentudó, hanem annyit lát, amennyit látni tud.

L. P.: És legközelebb talán mindentudó. Ha egybegyúrod az elbeszélőket, kiderül, hogy mindannyiunknál többet tudnak.

Ajánlást is írsz nemegyszer, a Cseréptörés elején: „gyerekeimnek”. A Macskakőben pedig a zárójeles kiszólások („neked…”) és hasonlók, mintha mindig egy vagy akár több személyhez is szólnának. Az olvasót adott személynek tekinted?

L. P.: Töredelmesen: nekem személy. Ki olvas? A dolgozó vagy naplopó osztályok avagy a marketing egy-egy célcsoportja nem igazán. A szkenner, újabban, de nem szól a szívemhez a szögletes egyénisége. Hanem az Olvasó, ő nagybetűs. Róla beszélek és hozzá. Sosem általában ő, akkor megkukulnék. Te vagy, személy szerint, meg te, meg te. Nem kell sokat keresgélni: aki a könyvet kinyitja.
Az a két gyerek pedig ott a Cseréptörés elején – nekem kivételes. Ez magánügy, egyszeri. Mindenkinek megvannak a maga kivételes személyei, ergo közös magánügy.

A regényeid enciklopédiának is tekinthetők. A világnak rengeteg nagy és kis részlete jelenik meg bennük, amelyek nem feltétlenül az elbeszélő(k) tapasztalatainak részei. Hogyan állnak ezek össze? Anyagot gyűjtesz, kutatsz? Minek nézel utána?

L. P.: Kutatni vagy kell, vagy nem. Ha a Van Allen övezetek két és fél gyűrűjét emlegetem, ha Subrahmanyan Chandrasekhar nevét - akiről Chandrának nevezték el a röntgen-obszervatóriumot -, az immunrendszert, galaktikus bokrokat, eleink építkezését, egy úti kalamárist, a nándorfehérvári ütközetet, a törzsfejlődést, a fényelhajlást, ha szóba hozom, hogy a négy földi rendszer tömegének a bioszféra összesen 0,00008 százaléka, akkor jobb, ha nem a benyomásaimra hagyatkozom. Ahhoz ajánlatos megismerni – igen, olvasni –, egy s mást. Hogy is függ össze A és B.
Kincs a tapasztalat, az emlék. Hosszan dühített, hogy a halhatatlan népköztársaság többi alattvalóival együtt sosem fogom tapasztalni, milyen az, autót vezetni, miközben a világon minden kamasz nyikhaj teheti. A jogosítványt a törvény engedélyezte első pillanatban megszereztem. Autóra kilátás se közel, se távol. Utóbb vezettem, jól. Elkértem a Cadillac volánját a smasszertől a kubai Varadero felé menet, sivatagi hajó, ingott a rugóin. Egyszer megvolt, jó a memóriám – azóta nem hiányzik. Más. Angélával – ha nem mondtam volna, ő az életem jobbik fele – még konspirációban eltökélten végigvacsoráztuk a város jobb éttermeit szerda esténként, akkor tudott elszabadulni. A Hiltonig, a Royalig – már talán csak a mozi volt Vörös Csillag. Nem fogadtam el, hogy legyen a saját városomban hely, ahova nem ülhetek le, nem láthatom egy ilyen ócskaság, a pénz miatt. Minden belga hentes, az beülhet. Aránytalanul sokat fordítottunk rá. Voltam ott, azután már nem érdekel.

INDÍTÓ ÉLMÉNY

Mi volt a kiinduló élmény az egyes regényeidnél? Cseréptörés?

L. P.: A létezés addig. Egy pontot nem tudok, csak kettőt. Az emlékezés módját kerestem, az első tudatos képet, ez egy. A másik: apámat. Meglett. Úgy mondtam valakinek némi nagyképű öniróniával: „Nekem apám nem volt. De aztán írtam magamnak.” Kell-e több?

Akkor: Macskakő?

L. P.: A nagyfater Kassáról udvarolt a budapesti nagymamámnak. Adélka nagynéném – ő gépírónő – lemásolta nekem a szerelmes leveleit. Nekifogtam, hogy utánajárjak a nagyapámék lehetséges életének – nem voltam ott. Tessék: kutatás. A regény ment a maga feje után, és úgy tíz évvel odább kötött ki a századfordulós rétege. Olyankor egy szál szerző, magában, puszta kézzel, tehetetlen. Megy vele, szurkol neki. De nem hiszem, hogy Nagyapó bánná.
Gondoltam rá épp eleget: jó volna, ha a kezébe adhatnám, meg Maminak – nagyanyám, a budapesti, őt ismertem –, és elsősorban apámnak. Bizonnyal más is így van vele.

Búcsú?

L. P.: Az 1950-edik év augusztus huszadikai napja. A képes feléről apám beszélhetne. Ha.

CENZÚRA

Mit jelentett a cenzúra az írónak?

L. P.: Sajátos világ – hogy is? – állomásozott ideiglenesen nálunk. Gondolj bele: olyan barbár rend – a Föld egy nagyobb darabján –, melyben tisztviselők azt képzelik, hogy Weöres Sándornak megtilthatják a verset. Eszükbe jut, hogy most akkor… Hem-hümm. Ez itten írjon vagy ne írjon? Olvassák vagy ne olvassák? Ha írtál, kutya kötelességed volt, hogy ebben ne vegyél részt. Kerül, amibe kerül. És megvolt az ára.

Nem részt venni? Azt hogy lehet?

L. P.: Nem változtatsz. Benyújtottam a Búcsút egy lapnak, a világnaptáruk szerint már közel a Véghez. Pirossal bejelölték a tilalmas mondatokat: ha ezt kihúzom, mehet. Úgy nyomta a kezembe a példányt a főember. Nem gondolt rá, hogy bizonyítékot hagy a gyalázatáról az utókornak. Egy pár kilométerrel odább már olajozták a lánctalpakat a kigördüléshez. Ezek talán csakugyan nem tudták elhinni, hogy a barbárság kora véget érhet.
Ott van a Mellékszereplők. Tíz évig tart a cirkusz, nincs könyvem.
Ezzel ért nagy élmény a kitüntető tiltott évtized után. Balassa Péter, a könyvnapi színpadról: „Tévedtem.” Csellengek a Vörösmarty téren, és hangszórók zengik a szót, a könyvemről. Hányszor hallasz ilyet kritikustól? Korábban nem tetszett neki, most helyreigazít, fenntartás nélkül. Ráismerek a szellemi nagyságra. Bárki könyvéről volna szó.
Felszólításra nem változtattam. Akkor nem lesz könyv, mondtam. Illetve a Rondónál novella: Csalog Zsolt nevében látta az állam létét fenyegető veszélyt a szerkesztőfő. Azt húzzam ki, és nyomás. Alig két évet pihent, egy másik szerkesztő aztán nem félt tőle. Gyanítom, hogy nem is a Rondó negyven oldalától omlott le a berlini fal.
Elég, régi frontharcos beszámolója – igazából nem jártam az Isonzónál. Nem láttam Lenint, még a Sánta Timurt sem. A nem kívánt törlendő. Legfeljebb Ernesto Guevarát láttam, meg a főnökét, de valahogy nem csapott meg a történelem szele.

Egy pár év óta egymás után derül fény a volt besúgók és ügynökök kilétére. Az értelmiségi felelősségével kapcsolatban kérdezem: mi a véleményed erről….?

L. P.: Tudod mit, erről beszéljünk nevek nélkül. Nem sok bátorság kell ahhoz, mások felett ítélkezni, itt a karosszékben. A földön fekvőbe a jobb utcai strigó sem rúg bele. És ezek lent vannak, bármi tisztek-rangok veszik körül őket. Véleményem azért van.
Sosem osztottam a hazai szellemi élet megbűvölt borzongását, amellyel az áldozat áll a besúgás kultúrája előtt. Mint kikötött kecske az óriáskígyóval. Nem kértem ki a rólam szóló papírokat, mire? A mazochizmusnak a szikrája is hiányzik belőlem. Besúgó? Voltak megérzései mindenkinek, erről vagy arról a pofáról, a levegőben volt. Az volt a teendőd, szólni másoknak: „Ez előtt vigyázz a szádra.” Körülbelül ennyi. Nagy meglepetés most sem ért.
A másik oldala: belezsarolhatnak, hogy te súgj be. Felnőtt ember felkészült. A zsarolások világtörténete bő tanulsággal szolgál. Ki nem találkozott regényekben azzal, hogy folyik ez tisztes gengsztereknél? Hogy itt a mindenható állam zsarol, és sosem fog bűnhődni érte, az már csak méretkülönbség. Tudtunk kortársaink zsarolásban fogant tragédiáiról is. Eldöntötted, hogy az első szóra kell nemet mondani. Rögtön, elvágni a fonalat. Rám ne tessék számítani. Igaz: nem találkoztam azzal: „Mit szólna az elvtárs, ha a gyerekét elüti az autó?”, akivel így tettek, azt nem ítélhetem meg.
A feljelentgetést diákkoromban kezdték. Hazaértünk, három diák az egy hónapos olasz ösztöndíjból, behívtak: „Maga azt mondta ott, hogy nem kommunista.” „Igen, mondtam. Nem vagyok ugyanis.” A pártösszekötő tanár: „Jobban nézze meg, hogy ki előtt beszél.”
A gyakoribb támadás: félévente felszólítanak, hogy lépjek be a pártjukba. Láttál bogarat, amikor mozdulatlanná dermed, úgy mondtuk az utcában: holtnak tetteti magát. Itt csak hülyének kellett. „Ó, nem vagyok én elég érett ahhoz.” A funkci tudta, hogy kabarét játszom, játssza ő is, én tudtam, hogy tudja, de az előadást meg kellett tartani, és akkor jött egy darab békesség. Egy idő után már csak egészen hülye párttitkárok és buzgómócsingok próbálkoztak.
Voltak világos helyzetek, ritkán. Szerkesztőség. „Fog majd telefonálni Barna János hadnagy, ő a belügyi összekötőnk, le kell menni és beülni vele a presszóba. A kéziratokról fog kérdezni, és a szerzőkről.” Mondom, hogy nem megyek le és nem beszélgetek. Megállt a kés a levegőben és őszig ott maradt. Telefonált, nem mentem.
Az ettől, lássuk be, igazán független, hogy elmúlt a nyár is, és én már nem voltam a szerkesztőség munkatársa. Egy kirúgást ebben a vidám barakkban túl lehetett élni.
A Mozgó Világ elrablásának pillanata, beszélek róla máshol. A kalóz-számot rakják össze. Vasárnap, porszívózom az angyalföldi másfél szobásban, s az óriásvállalat al-vezér igazgatója csönget, adjak kéziratot, a számot a vezérigazgató et. szerkeszti, vállalati érdek! Visszakapcsoltam a porszívót, nem adtam.
Eltelik egy hét. Bejön egy kartárs a villanyújság-odúba, bemutatkozik. „Ott ülök szemben a kávéházban – a New York, alias Hungária, drága, de nemes célra elszámolható –, napok óta, rólad kell jelentenem. Mit írjak bele?” Az alkotó vágyára hagytam.
Ezután javasolta a becstelenségben megőszült alvezér et. az eltávolításomat a villanyújságtól, tudod, amihez nyolc elemi kellett. Aztán még csak ki sem rúgtak.
Meg hát … – mégis csak Isonzó? Ezt az egyet még. A szerkesztőnek öltözött ágens nagy bizalmasan: „Tudjuk rólad, hogy együtt élsz XY–nal.” A hangsúly fenyegető: elmondhatjuk ám… Továbbá: az állam és védelme előtt nincsen titok. Széttárom a karom tehetetlenül: „Hát, ha úgyis tudjátok…” Ezzel őt neveztem keresetlenül spiclinek, nem zavarta, előbb tudta, mint én. Nem éltem együtt senkivel.
Évekkel később bevillant egy régi autóút, és hangosan felröhögtem az utcán. Visz haza valaki az éjszakában, felolvasás, beszélgetés után. Ahogy megáll az albérletemnél, az imént nevezett dáma váratlanul szedelődzködik: „Én kiszállok veled.” Valami ilyet. Ebből tudták a belügyérek. Azt, ami nem volt. Olyan mélységesen nem érdekel, annyira nincs gusztusom hozzá, hogy eltekintve két embertől, akik bizonyosan nem súgtak, nem emlékszem, ki a fészkes fene ült abban az autóban.

Először Lengyel Péter szájából hallottam valódi jelentésében az értelmiségi szót. Akkor értettem meg, hogy értelmiséginek lenni felelősség.

L. P.: Van egy bizonyos fajta áruló, amelyre még jobban ki vagyok hegyezve, mint a többire: az értelmiségi. Etalonja szememben sokáig Speer mérnök és rabszolgaminiszter a Harmadik Birodalomból, örök igyekvő, pitizik, buzgón csóválja, szolgál, napozik a sugárzó kegy fényében. Két rabszolgaszállítás között művésznek gondolja, jaj!, magát – és a leült húsz éve után sem érti, hogy e hálátlan kor nem az architektúra területén tartja számon. Mikor pedig ő akkora kupolát tervezett a vezér-betegnek. Hát a Szent Péter belefér háromszor. Hát ő háromszor nagyobb művész, mint Michelangelo és Bramante együttvéve. Megnézheted a rajzokat, harsány dilettáns, persze, de az nem bűn. Nem az.
Rég volt. Ma gyakrabban jutnak eszembe a békebeliek. Mintha senki észre nem venné: szabadságban, jólétben fürdőző, agyonfizetett világhíres alakok hol egy argentin diktátor sikeres babájából csinálnak daljátékhőst, fülbemászó édes dallamokkal, hol ugyanezt az osztályháborús totálisból. Vagy olyan musical nincs? Majd lesz.

A Csordás Gáborral 1993-ban készült interjúdban azt mondod, a rendszerváltással nem következett be, amit vártál, nem formálta az országot olyanná, amilyenné válhatott volna. Mintha a hallgatásod mögött nem csak a fegyelmezettség állna, az abszolút odaadás és elkötelezettség az írásnak. Csalódást érzékelek, sőt, talán dühöt is. Jól látom?

L. P.: Akkor elértünk a közélethez. Eddig sem kerülhettük el. A csalódás szó erre annyi, mintha a két világháborút könnyű családi perpatvarnak neveznénk. Aki előtt itt nem feketedik el a világ, az nem hall, nem lát.
Négy-öt alaptényt ki kell mondani – ki gondolta volna? –, és mehetünk tovább. Van, amiben nincs vita:
Állam nem turkál a fejemben – nem kérdezi, milyen gondolat vagy hit található ott, nincs joga.
Gyerek nem éhezhet, mondd, hogy szélsőséges vagyok.
Faj: a homo sapiens. A fajelmélet nevű kulimásszal ne kacérkodj, az nem egy másik vélemény. Nem tűrhető, nincs neki nyomdafesték, képernyő és hordó. Az emberi nem megtárgyalta, döntött. Sokba került – ötvenmillió halottas háború –, lezárt fejezet. Kollaborálni vele: annyi, mint elindulni a bűnözés útján.
A Mindenség, bár a laposföld-hívők ma is erősködnek, nem Kr. e. 4004-ben kezdődött, október 23-án – bár elfogult vagyok a dátum mellett, de azt más ügyben, a sajátunkban.
A törzsfejlődés tény, Darwin Károly a világtörténelem legnagyobb elméinek és hőseinek egyike, ott, a Galilei és Giordano Bruno, Newton, Semmelweis és Einstein társaságában.
Minden ember egyenlő jogokkal születik. Vagy ezt már mondta valaki?
Harmadik elemista ismeretek, és tessék, sulykolni kell. Túl sokan tesznek úgy, mintha nem hallottak volna róluk. Az alaptényekből azután sok minden következik.
A közkérdések ide egyszerűsödnek. Ha mondtam máshol is, annyi baj legyen.

Csalódás és düh.

L. P.: Végtére… lehetne másképp is nézni – humorral, mondjuk – a félkegyelműt: példát keres magának a történelemben, és kiválasztja a legfertelmesebb eszmét, az ország múltjában a legocsmányabb korszakot. Kétezer… – mennyi van? – kilencben azt álmodja, hogy megnyeri a Harmadik Birodalomnak az 1939–45-ös nagy mészárlást, horogkeresztes zászló lóg a párizsi városházán. Aztán felébred, hogy a bilibe lóg a kisujja.Akkor ezt elintéztük és most már foglalkozhatunk valamivel, amivel érdemes. Igaz, hogy sétálóutca lesz a Kecskeméti u. – Egyetem-tér – Károlyi Mihály u. – Petőfi Sándor u. – Bécsi u. – Erzsébet tér – Október 6. utca vonalból?

TINTAPACÁK ÉS BITEK

Hogyan írsz? Sok mindent lehet hallani írástechnikákról, Esterházy kis füzetbe ír tintával, aztán a gépírónő írja be, Nádas nemrég még kézzel írt, azt tisztázta írógéppel és azt vitte a számítógépbe…

L. P.: Nem kezdhettem géppel – itthon a ti nemzedéketek az első –, s annak idején sokan kerülték, utálták. Én örültem neki. 1985-ben kezdtem, Commodore 64-essel, már gyártják a nosztalgia-darabokat, olyan ősi. A ludditából egy szemernyi sincs bennem. DOS-ból indultam, a fekete képernyő C:> -jét kérte meg a dolgozó, hogy másoljon, rögzítsen, nyomtasson.
A Napkelet angol fordítását Botár Olivér öleben hozta el – mondják laptopnak is. Dolgoztunk rajta együtt. Attól fogva sóvárogtam a gépre. Tessék, a szélfuvallat, amely érdekelt. A kóbor légáramok is arról sustorogtak, hogy itt akkora fordulat következik, mint amikor a szóbeliségről áttért az ember az írásra – kő, viasz, papirusz, faragott bot. Otthon lenni a saját időmben, az nem olyan képtelenség.
Érteni akartam. A nevelőapám munkahelyén a számítógéprészlegtől üzentek: bejárhatok. Amúgy nem jártam be hozzá, ennek nem álltam ellent. Volt ott két nagyszerű ember, Neszmélyi Bandi és Kmetty Andrea, segítettek, szívvel, és volt gép. Meg akartam érteni a lelkét. Kis kapukat, nyílnak vagy nem, nulla és egy, addig-addig, míg összeáll belőle a látható betű – idővel hang, kép, mozi –, az eredmény űrhajót vezérel, járunk a Holdra. Saját gép a láthatáron se. Megismertem addig, amíg egy apró programot elkészítek, épp csak hogy érezzem, ennek a kék-szürke szépségnek mi a feketéje, ott mögötte. Szeretem a mocorgásait, a tapintását.
Igen, Botár Olivér. Kanadában született, ott tanult meg magyarul. Annál a szónál kérdezett először, hogy lebernyeg – mi az? Zümmögés, szárnycsapás, döngicsélés nem gond neki. A címet én adtam, Rising Sun, így jelent meg egy Penguin világantológiában.

Egészen más az írástechnika így, mint írógépen. A te írói technikádat úgy kell elképzelni, hogy a szöveg bizonyos részein elkezd továbbpörögni egy szál?

L. P.: Papíron is így dolgoztam. Szemes Parker acél töltőtollat hoztam egyszer Angliából, végtére odavalósi a szerszám. Kéz, írógép. Gyűrűskönyvben a kézirat. Olykor egy mellékmondatot, egysornyi csíkot vágtam ki és raktam más helyre pengével, az ujjamon hordom a sebét, az én párbajhegem. A gépben: kontroll X, kontroll V.

Amit még igen szeretek, meg nagyon sajátos a szövegeidben, az a Lengyel Péter-i mondat. Olyan bonyolult időt tudsz létrehozni benne, mint az angol szerkezetek. Egyszerre több idő érzékelhető bennük. Jól látom?

L. P.: Ha látszik, az jó, rendjén. Többféle az idő az eseményekben is. A könyv beszél. Amit elmond – tett, történés vagy gondolat –, itt éppen arra született mondat nélkül nincsen. Formát ad, az meg nem árt, ha olyan, hogy ráhangol, épp az adott szövegvidékre.

Folytatjuk!