Szem, kéz, csönd I.Nagyvizit Lengyel Péternél

A foglalkozásom mit jelentene? Repülni, anyaszült meztelen, mi mást? - Szeptember 4-én volt 70 éves Lengyel Péter író. Ez alkalomból közölte a Litera régóta készülő nagyvizit-interjúját három részben. Az első részt olvashatják. Nagy Gabriella beszélgetett az íróval.


LITERA: Az interjúra jövet megláttam egy régiségboltot, és arra gondoltam, hogy Lengyel Péterben, a magyar próza kísérletező megújítójában mintha volna mégis valami régies: tartás, erkölcs, gondolkodás.

Lengyel Péter: Ha a tartás, erkölcs régies, az katasztrófa – volna. De nem hiszem. A kinevezett poéta nem volt költő a kinevezés napján sem, a cenzúra cenzúra volt jelen időben is, ott voltunk. Ami jó, az jó ma, holnap és az előtt, bennem sem változik. Aki ma nagy ember, az nagy volt – gondolj, mondjuk, Weöresre a hosszú években: írt, és egy sora sem jelenhetett meg. Rosszabb lett volna a verse?


Optimista embernek látlak, dacosan optimistának. Mit szólsz ehhez?

L. P.: Miért ne volnék? A hét végén úgy esett, hogy újabb okot találtam rá, szép időtávlattal. Van egy barátom, nevezzük Istvánnak, náluk jártunk. Neki más okból, máshogyan gyilkolták meg az apját, mint nekem, más életkorban és másik árvaházban lett ugyanazon személy kísérleti pedagógiájának tárgya. Három évre, ő is. Utána nem volt hajlandó megszólalni. Egy árva szót se. Ő sem. Amikor a pedagógus nevét meghallotta, Pista szépséges, okos művész feleségének elfelhősödött a tekintete: „Rettenetesen haragszom rá!” Felkaptam a fejem: „Na csak. Te is?” Az a pedagógus időközben világhírre keveredett, dicsőségét zengi Párizs, Kuala Lumpur, Rió, Mesztegnyő és Csernyő, tudós közlönyök és az illusztrált lapok. Nem értem. Mi persze nem a traktátusok szerzői voltunk, pusztán a matéria a kémcsőben. Az intézetben a lépcsőtől jobbra a szobája, tudtam már olvasni. Ha megláttam a névtábláját, elszorult a torkom. Pistának mondta egyszer a történelmi Szekeres György: „Ha valakit ezzel a neves módszerrel neveltek, és tizenhat éves koráig nem ölte meg az anyját, apját, abból még lehet valaki.” Itt állok, büntetlen előélettel. És lett a barátomból, nem akárki.
Meg úgy egészében. Ma tizenhét egész és három tized milliárd fényévre lát el a Hubble űrtávcső és a Chandra röntgenteleszkóp. Térben és időben. Egészen közel már a világegyetem széléhez/kezdetéhez. (Oda nem. Az első mínusz tíz a harminchatodikon másodpercet nem értük el. De az ember olyan állat: kérdez tovább.) Karnyújtásnyira a válaszok. Ötszáz éve sincs, hogy aprították a gyújtóst Giordano Bruno máglyájához. Ma, ha a Római Pápa inti a kozmológus-konferenciát: a Nagy Bumm környékén ne kutakodjon – az is csak vélemény, egy a többi között. A űrteleszkóp-készítő Hubble doktort nem égetik meg. Valami tagadhatatlanul változik, mégiscsak.
Továbbá: Élek, és az ilyesmi nem magától értetődő. A szeretteim lényegében jól vannak (s mindjárt itt: ha olykor mégsem, amikor kicsi gyerek asztmával zihál, vagy leesett harminc centit a PVC-motorkáról, tejfoga törött, véres a szája, az maga a tehetetlen kétségbeesés).
A napi munkám – közhely, de így van –: az, amit a legszívesebben csinálok. A külvilág elfogadja mesterségnek, már-már olyan komolynak, mint a postásé és a dinnyetermesztőé. Kenyéranyaga az anyanyelvem, erős, árnyalt, kivételes és nagy nyelv – remélem, a szavamból kivehető az elfogulatlan tárgyilagosság. Tizenhat évesen, amikor olyant kérdeznek mindenkitől: mi leszel?, tudtam, hogy két dolgot szeretnék: utazni és tanulni. Látni más földeket, élni más nyelveket. Azt is tudtam az aknazár mögött, hogy nem fogok. Tanulni, legfeljebb.
Azután: láttam ezt-azt a világból és nyitva a könyvtár, végtelen. Találkoztam nyelvekkel. Dolgoztam velük és éltem, van egy második páratlan ingyenmulatságom: lehet tanulni, bármit a világon.
Kivételes állapot, persze, mindig akad. Ha reng a föld, vagy a kapuk előtt a barbár – ma éppen itt toporzékol nálunk –, az nem ad sok okot a derűre. De ezek elmúlnak. Nem árt élve maradni.
Elégedett nem vagyok, az álmosít. De efféle nem is nagyon fenyeget.

A készülő könyvről nem beszélsz. Elárulható valami a regényről?

L. P.: Jó is, ha itt mindjárt elmondjuk: arról tudok valamit mondani, ami kész, így volt ez világéletemben. Babona, de úgy is lehet mondani: munkamódszer. Másrészt, akármit kérdezel a munkámról meg rólam, elkerülhetetlenül szól a mai napról, a mai munkáról is. Anamnézissel, ha már vizit.

Rendben, akkor beszéljünk arról: mi történik a házad táján? Milyen mondandód gyűlik regényben és regényen kívül? Mióta írod, például?

L. P.: A legutóbbinak a befejezése óta, mondhatnám. De így nem volna pontos. Körökben írok, meg csinálok közben ezer mást. Ha kérdeznek, annyit mondhatok: dolgozom.

Mikor engeded el a művet?

L. P.: Egy átírással hamarabb, mint szeretném. Azt érzem: még egyszer végig kellene menni az egészen. Sosem volt másképp.

Mindig Budapesten laktál?

L. P.: Csaknem mindig. A szülőfalum, ahogy a nagyanyámnak meg az ő nagyanyjának Kisgéres vagy Zenta vagy Rákosszentmihály. Nekem a Város. Körbelaktam a jobb és bal partot. Az utcanevek sora: életrajzi vázlat. Mindegyikben dús, további tartalmak.
Amennyit nem itthon éltem, az arra is jó, hogy tudjam: a világ minden pontja közül sem Veszprémet, sem Közép- vagy Észak-Amerikát vagy Rómát nem választanám. Itthon vagyok otthon.
Gyerekkori barátom, Herendi Miklós a budai háztetőkről formázott kerámiát a szobámba, amikor meglett a lakásom – ma itt van, az ajtó fölött, fényképezzük ide.
Ahol laktam, csak szemelvényesen, mert nem fog kiférni. (Nemrég kérték, hogy írjam le egy oldalban az életemet. Végtére: lehetséges hossz az is. Van másik: néhány ezer. És van rövidebb: a sírfelirat, klasszikus műfaj.) Tehát, utcák: Leonardo da Vinci, Kanizsai a Kosztolányi tér mögött (akkor Lenke, de egy történelem sem fér bele, a többinél egy név elég), akkor új, amit mi Bau-háznak nevezünk. Eddig apámmal együtt. Honvéd utca, két bomba találta, ott voltam alatta. Panzió az Anker-házban, Andrássy út. Vöröskeresztotthon, Orsó-utca. Bartók Béla út: kitört a béke. Árvaház Pesten és Budán, költözgetett. Óbuda, megérkezem a választott szűkebb hazámba. Megállapodottan, viszonylag. A nyolc elemit hat iskolában járom végig. Veszprémi kitérő. Ott a magyartanárnőm felkínálta a szobányi könyvtárát: vigyek bármit, hármat egyszerre, aztán jöjjek újért. (Jegyzet: egy ilyen szoba 1953-ban azt jelentette: őrizzük a régi kincset, ha elvész, pótolhatatlan. Tanárnő, köszönöm.) Az Elemér utca a nagymamámnál. Bercsényi utca, gimnáziumba onnan villamosoztam Óbudára, haza. A Branyiszkó út, Budán, 35 négyzetméter, de lakás. Elemér utca. Mérnök unokatestvérem, Ági a szobáját adja át és beköltözik a nagyszobába a zongora alá, hogy dolgozni tudjak. Siettem felkajtatni azt az albérletet. Tíz év, önálló garzon, csoda háziak – Zolnay László, a budavári gótikus leletek régésze és a felesége. Azután kockaház Angyalföldön, nekünk telepecske-lombocska a neve, lehet szeretni. Még egy huszonhat négyzetméteres, az egyik gyerekkel együtt is, és megérkeztünk ide, ahol beszélgetünk – az otthonom.

Édesapád, Merényi Endre amatőr fotográfus volt, adódna a fiú számára, hogy fotózni kezdjen, te mégis az irodalom felé indultál el. Már érettségi előtt Hemingwayt fordítottál, és megírtad az első novellád, amelyet Ottliknak megmutattál.

L. P.: Jó, hogy apámat mondod. Lássuk sorra. Mérnök volt, és nagyszerű szeme a képre. Nem emlékszem rá – két és fél éves voltam, amikor utoljára láthattam. Egy nap, a háború után, amikor már évek óta vártam haza, megtaláltam az albumait – ő nem jött. Később fényképeztem sokat, a fekete-fehérben érzem otthon magam. Hűségesebb. Vagy úgy nőttem fel. Hogy beszéljünk egymással apámmal, arra nem maradt idő, de megtanított látni. Ha tetszik: azért kezdtem írni, a képekért.

Hogyan kezdted? Mi volt az első?

L. P.: Novella, 1957-ben. A veszprémi jó barátom már Párizsban, ahogy mondták, disszidens. Itthon a levert forradalom utáni nyár. Fekete kétségbeesés. Nem ment ki a fejemből az a párhuzamos élet. A lehetséges: tágas világ, szabadon, se oktalan kényszerek, tilalmak, se megszálló – és kint, idegenül. Képekben láttam. Velem is történhetne. Az érettségi szünetben, bár más célra, a tételek kidolgozására, de volt asztal és toll – belefogtam, hogy elmondjak egy Párizs-környéki pillanatot. Magamat tanítottam, ahogy tízévesen úszni. A Császárban nem tudtam levenni a szemem egy fekete egybe-fürdőruhás álom nagylányról: úszott, hasította a vizet, gyorsban, otthon a közegben, mint a delfin. Akkor ezt lehet. A medence sarkát vágtam át, korláttól korlátig, egyre hosszabb átlóval, a mélyben. Olvastam, faltam vastag, szerelmetes jó regényeket, vannak. Akkor lehet. Nem gondoltam semmit a szövegemről – azt sem, hogy novella –, el akartam mondani valamit, így elsőre a medence sarkán át, belátható hosszon.
Azon a nyáron a hajógyárban voltam segédmunkás, végig, egy napot sem akartam nyaralni. Ezeknek? Dolgoztam a sólyaparton is. Aki egyszer ott emelt, hordott, rakodott, annak a sólya nem szép ritka szó, hanem beton, rozsda, döngő vasvisszhang, faállvány, napfény, olajos víz- és míniumszag, suhanó néma villanytargonca, vezethettem azt is. Tilos volt. Ahogy érettségin a tanárnak súgni tilos. Nálunk az igazgatóhelyettes állított őrt a folyosó végére, és pontokba szedve elmondta a magyar írásbelit: A. és B., válassz. A művezető engedte, hogy targoncázzak. A cinkosaink voltak tilalom és hatóság ellenében, azon a nyáron. Szó, tárgy, történelem és érzés ritka együttállásban találkozott. Azóta írok. A novellát húsz év múlva adtam ki a kezemből.

Csakugyan, mit jelent számodra az írás?

L. P.: Kurtán azt mondtam máshol: a létezést. Elemi, mint a repülés. Azt megízleltem a bőrömön, a Vörös-tenger fölött hatvan méteren szálló ernyővel, láttam le négy országra. Tömény öröm. Nem is lehet életcél. Egyebek között milliomosnak kellene születni, az meg kit érdekel? Írok regényt. Bár, persze, nem minden nap papsajt. Sok a kulimunka, felkészülés, tanulás – mit csináljak, bizonnyal kóros személyiséget takar, de az a nagy helyzet, hogy dolgozni szeretek, a két kezemmel, a fejemmel –, ebben a részében is jól érzem magam. A foglalkozásom mit jelentene? Repülni, anyaszült meztelen, mi mást?
Kerülöm a fennkölt közhelyeket: nem mondom, hogy a létem értelme. Inkább úgy: indoka. Sok minden megváltozott, amióta leírták, hogy a homlokod verítékével: jelképes lett a szó – nekem érvényes. Rendszeresen eszem – azért szokás megdolgozni. A könyvet megveszik, kell, mint a kenyér, ez a részem a munkamegosztásban.
(Csak egy kicsit bonyolítja az dolgot, hogy pusztán a betevőért nem írok, az valami egyéb. Mondjuk, alkalmazott irodalom. Szellemi segédmunka.)
Nem is olyan költői a helyzet, hogy ne tudnék elképzelni más foglalkozást. Nagy gusztussal lettem volna kibernetikus, bárzongorista, sok minden. Még több más meg semmiképpen.

Hadd legyek makacs. Az írás az emlékezést jelenti?

L. P.: Tudod, a Cseréptörésről mondta pszichiáter barátném: nem látta még, hogy valaki ilyen jól dolgozza fel, hogy apátlanul maradt. De hát neki már a szeme is arra áll. Esetemben az írás terápiás jellege: szublimálni, feldolgozni – ha van, és nyilván van –, esetleges.

Kitartasz tehát a romantikus állítás mellett, hogy élni segít?

L. P.: Ha egyszer segít. Az olvasásra is áll, a könyvre innen és onnan. Aki írja, annak tán még inkább – nagyobb része az életének. Romantikus? A regény olyan, mint az életre szóló boldog szerelem – ez most nem líra, gyakorlati tapasztalat, nekem ilyen jutott –: élni segít, napról napra, és ha eljön egy-egy nem halasztható döntés perce, akkor újra.
Kérdezik, beszélek róla máshol, az írólapomon megtalálható (ez itt több helyre is érvényes lesz): „Miért írsz?” Vágjunk bele még egyszer. Ezerfélét válaszolnak. Na, mondjuk, ötfélét. Én azért, hogy elolvassák. Megmaradjon, ami különben nyom nélkül szállna el: az utcasarok, a kazán, a kuplerosné, az utcagyerekbrancs, a természet bonyolult és elemi eljárása, ahogy emlékezel, a szemed héja alatti belső hő vihara, amikor szeretsz. Meg mondjuk azért: bemutatkozom. Mi vagyok? Nem ez, aki itt veled beszél. Nem a fénykép, nem az életrajz. Nem is az események sora. Bár itt – kövek, utcák, évek, sebek és örömök –, itt már langyos, ha tűz-vizet játszunk.
Még a szeretteim, pereputty, pompás gyerekek, az ő gyerekeik és a barátaim, jelen és múlt időben, az sem – itt már melegszik.

Hanem? Micsoda?

L. P.: A könyvek. Sok évtizedes ismerősnek dedikáltam úgy: „bemutatkozásul”. A lapokon találkozunk. Meleg, süt, forró, tűz.
Munkál bennem a primitív emberi vágy is, amellyel a Normafa kérgébe vésik: „Itt járt Bárán Jani.” Meg „Hajni és Bart szerelmesek.” Szeretem a csöndet, mégis szólok: „Hahó, vagyok!” Konferencia, hallgatom, utána bemutatkozom a mellettem ülő mosolygós csupa szem lánynak. A nevemre felragyog és spontán annyit szól: „Állati!” A regényemet olvassa éppen. (Szerbusz!) Már azért csak érdemes.

AMITŐL FELÉBREDEK

Nem nagyon szeretsz a hitről beszélni…

L. P.: Nem hiányzik. Emlékszel, amikor még tilos volt. Jártam én raporton a főnökömnél, hogy miért közlök a Vigíliában. Rónay György kért kéziratot, azért.
Arról írok, ami foglalkoztat. Vallásilag közömbös vagyok: így pontos. Azon a módon birkózni a még érthetetlennel és az érzékszervek hatókörén túlival: nekem nem vált be.
Ha előkerül a kérdés: hinni, nem hinni, elalszom. Nem ügyem. Még a tisztes ateista sem keveredne ki belőlem.
Fontos: a hitében senkit meg nem bántanék – állj!, tart még a mondat: – és a gondolati szabadságomból nem engedek.
Ki hisz, ki nem – egyetlen eredményre tudtam jutni: alkat dolga. És nyitott vagyok minden lehetséges újra.

Volt egy mélyinterjúd Csordás Gáborral, erre ott azt válaszoltad: a hit magánügy.

L. P.: Most sincs másképp. A hangsúlyok változnak. A népszámláláskor az ide vonatkozó pontnál kivettem az űrlapot a biztos kezéből és beleírtam: a kérdés alkotmányellenes. És Kossuthtól hozzá, aki elborzasztó gondolatnak találta. Azt, hogy az állam a hithez hozzászólna. A totális tiltás után túlbillen az inga, ez egy darabig érthető. A határ ott van, ahol bárki előírná – megint! –, hogyan kell gondolkodni. Kényes vagyok arra, hogy kit hívok meg a fejembe. Sokan meg mintha félnének kimondani három szót: „Nem. Vagyok. Hívő.” Semmi mintha: félnek. Nem testi a félelem, ahogy a teokráciákban, árnyaltabb, arról szól: a széllel szemben járni.
A végén azon kapom magam: bár az egész, úgy, ahogy van, nem érdekel, itt most tetemes, drága perceket áldozok rá, hogy leszögezzem: egy mondatot sem szánok rá.
Mert érdekel, hevesen: a szabad gondolat. A világ elérte, ember- és könyvmáglyákon át. Hogyan képzelik, főbb… személyek, hogy a kedvükért bárki majd azt fogja gondolni, amit nem gondol? Miben reménykednek? Sehol egy árva Inkvizíció. Mi ez? Szabadtéri Sárga Ház a bontott Lipót helyére?

Én azt látom, a műveidben sem mondasz le arról, hogy „minden megvan”…. a valaha volt egység helyreállítható, bízol, hiszel a fiatalabb generációkban és a gondolkodásban.

L. P.: Köszönöm. Az előzőeknek egyenes folytatása. Hogyan ne hinnék? Van nekem hitem, másban. Mondhatjuk úgy is: véleményem arról, hogy mi jó, mi rossz, mi épít, mi rombol … – ezt jobb lesz abbahagyni, mielőtt giccsbe fordul.
Hiszek mindjárt Homo Sapiens Sapiensben – ha ezt sokszor nehezen tudom is az egyesre alkalmazni. Jóllehet, úgy fest, a történelmünkből a válogatott csapások és balléptek érnek utol a hibernált idő után, különb hely a hazám, mint e percben látszik. Tudom. A Földgolyón: a vakhitű tömeggyilkosság talál híveket – ikertornyok –, és a bús tudatlanság próbál emelt fővel visszakapaszkodni középkori állásaiba, mégis különb hely annál a világ, mint látszik. Tudom. Lesz holnapja ennek és annak. Hit, a fogalom meghatározható így: feltétlen elfogadás, bizonyíték nélkül. Mi a hit, ha az enyém nem?

VILÁGI VIZEKRE

Nem nagyon hallani mostanában rólad. A legutóbb 1993-ban jelent meg könyved. Fontos periódus volt az életedben a rendszerváltás és az utána következő pár év: az egyetemen írói műhelyt vezettél, több könyved is megjelent a tájban, s noha szereplésből sosem vállaltál sokat, egyszercsak snitt, legközelebb 2004-ben láttalak nyilvános szereplésen. Felolvasáson a Szépírók fesztiválján, annak is öt éve már. Mi a hallgatás oka?

L. P.: Nincs hallgatás, ez látszat, érdektelen. Oka mi volna más: munka. Elég időt és erőt vesz igénybe, egész ember kell rá. Vagy kettő.
A másik ok: nem vagyok szereplékeny fazon. A dolognak egy célját tartom elképzelhetőnek: a könyvet más formában ismertetni. Olyat meg sosem tudtam. Nem írok előre szinopszist. Hány szóba foglalnék egy kötetet? Hány mondat ír le egy fejezetet, és hány egy oldalt? Éppen annyi, amennyit odanyomnak a borítók közé.
A felolvasás, az már hasonlít hozzá. A Szépírók estéjén azért színészt kértem – a kiváló Mucsi Zoltánt, más néven Kapát –, hogy olvassa fel a novellinót (Akt üveggel, honlap). Azt tettem hozzá: úgy tetszik, más jellegű a magam mutogatásának igénye. Értsd: szó, mondat, bekezdés papíron, képernyőn. Mert az átlagnál súlyosabb exhibicionizmust le sem tagadhatja, aki foglalkozásszerűen teszi ki a lelkét az asztalra. Egyszer Latinovits olvasott fel (a felvételt eltolták, az már sosem lesz meg).
Az is világos, mint egy pohár víz, hogy ami ricsajoz, villog, jön a csapból, az a felszín. Nem tud érdekelni.

CSALÁDREGÉNY ÉS NEM

Mennyire írod bele magad a műbe, elsősorban a regényeidbe?

L. P.: Beleírom és nem írom. Nem önéletrajz. Aki olyat keres, az első oldalon fog eltévedni, nem lát a szemétől, nem olvassa a könyvet, csak ott van az orra előtt.

Mintha egy családregényt írnál mindig…

L. P.: Ahogy magamat írom. Vagyis: nem. Nincs az a család. Aki személyi szám alapján keresi, nem talál semmit. Ami úgy készül, az más. Dokumentum avagy hatósági űrlap. Ez meg az első szótól az utolsóig szemenszedett elbeszélés. Kitalált. Megvallom, abban a téveszmében szenvedek, hogy ha egy kötetre azt írták, hogy regény, akkor az regény. Afféle eretnek makacsság, mint azt gondolni a napi életünkben, hogy A egyenlő A-val, és mindig. Felelek minden leírt szóért, épp csak egészen mások a szabályok. Másképp méretik az a szó.
Kézzelfoghatóbban: bár sok az egyes szám első személyű, sok más meg csak nyelvtani formában nem az, nem gyakoroltam a kasszabetörő szakmát, egy napig sem voltam doktor, kardkovács, vasúti tolvaj, kupleros asszony, orosz herceg vagy csepűrágó. A nagyapám se voltam, elemista – ja, az voltam. És anyám nem kóristalány. Azok ott: szereplő személyek.
Elég jól bevált az a különválasztás: regény és nem-regény. Rege és tényleírás egy-két ezer éve megfér egymás mellett.
Félrevezethet, hogy van a munkának nyersanyaga. Az életem, apámé. És lehet tovább menni fel és le – ha jelent itt valamit az irány –, a hetedik ükapámtól (róla, faramuci módon, tudok is. De itt már megint semmi katulyába bele nem simulunk: paraszt – történetesen zsidó paraszt). Ott túrta a földet Zemplénben. Az már a történelmünk torzulataink köszönhető, hogy engem is meglep a puszta szó: szántó vető – sic! – saját magunkról. Parasztok voltunk, itthon már, zsidó magyarok.
Egzotikumra találtam, és én voltam az.
Náci törvények miatt keresgélt molyette papirosokat az egész ország – ahhoz a marhavagonhoz is még előbb igazolni kellett a felmenőket. A rend, az rend. Évszámot, hogy mióta vagyunk okmány szerint is itthon, nem mondok, nem érdem a korábbi dátum a későbbivel szemben, a földművelés más tisztes munkákkal szemben. Még így elnagyoltan is nehezen mondom itt, mert nem fogadtam el soha a szellemi ínséget, ahol az ember értékét a felmenőivel számlálgatják. Az, hogy a szépapáim erkölcsi bizonyítványa („keresetmódja: szántó vető, magaviselete: jó, észrevétel: nincsen.” Nője, Éva ugyanígy) 1848-ból való, az csakugyan szívmelengető – a szabadságharc okán.

Folytatjuk!