Szem, kéz, csöndNagyvizit Lengyel Péternél

Szem, kéz, csönd I.

Nagyvizit Lengyel Péternél

Nagy Gabriella beszélget a szerzővel

A foglalkozásom mit jelentene? Repülni, anyaszült meztelen, mi mást? - Szeptember 4-én lesz 70 éves Lengyel Péter író. Ez alkalomból közöljük a Litera régóta készülő nagyvizit-interjúját három részben.

2009. augusztus 27.

LITERA: Az interjúra jövet megláttam egy régiségboltot, és arra gondoltam, hogy Lengyel Péterben, a magyar próza kísérletező megújítójában mintha volna mégis valami régies: tartás, erkölcs, gondolkodás.

Lengyel Péter: Ha a tartás, erkölcs régies, az katasztrófa – volna. De nem hiszem. A kinevezett poéta nem volt költő a kinevezés napján sem, a cenzúra cenzúra volt jelen időben is, ott voltunk. Ami jó, az jó ma, holnap és az előtt, bennem sem változik. Aki ma nagy ember, az nagy volt – gondolj, mondjuk, Weöresre a hosszú években: írt, és egy sora sem jelenhetett meg. Rosszabb lett volna a verse?

Optimista embernek látlak, dacosan optimistának. Mit szólsz ehhez?

L. P.: Miért ne volnék? A hét végén úgy esett, hogy újabb okot találtam rá, szép időtávlattal. Van egy barátom, nevezzük Istvánnak, náluk jártunk. Neki más okból, máshogyan gyilkolták meg az apját, mint nekem, más életkorban és másik árvaházban lett ugyanazon személy kísérleti pedagógiájának tárgya. Három évre, ő is. Utána nem volt hajlandó megszólalni. Egy árva szót se. Ő sem. Amikor a pedagógus nevét meghallotta, Pista szépséges, okos művész feleségének elfelhősödött a tekintete: „Rettenetesen haragszom rá!” Felkaptam a fejem: „Na csak. Te is?” Az a pedagógus időközben világhírre keveredett, dicsőségét zengi Párizs, Kuala Lumpur, Rió, Mesztegnyő és Csernyő, tudós közlönyök és az illusztrált lapok. Nem értem. Mi persze nem a traktátusok szerzői voltunk, pusztán a matéria a kémcsőben. Az intézetben a lépcsőtől jobbra a szobája, tudtam már olvasni. Ha megláttam a névtábláját, elszorult a torkom. Pistának mondta egyszer a történelmi Szekeres György: „Ha valakit ezzel a neves módszerrel neveltek, és tizenhat éves koráig nem ölte meg az anyját, apját, abból még lehet valaki.” Itt állok, büntetlen előélettel. És lett a barátomból, nem akárki. .

Meg úgy egészében. Ma tizenhét egész és három tized milliárd fényévre lát el a Hubble űrtávcső és a Chandra röntgenteleszkóp. Térben és időben. Egészen közel már a világegyetem széléhez/kezdetéhez. (Oda nem. Az első mínusz tíz a harminchatodikon másodpercet nem értük el. De az ember olyan állat: kérdez tovább.) Karnyújtásnyira a válaszok. Ötszáz éve sincs, hogy aprították a gyújtóst Giordano Bruno máglyájához. Ma, ha a Római Pápa inti a kozmológus-konferenciát: a Nagy Bumm környékén ne kutakodjon – az is csak vélemény, egy a többi között. A űrteleszkóp-készítő Hubble doktort nem égetik meg. Valami tagadhatatlanul változik, mégiscsak.

Továbbá: Élek, és az ilyesmi nem magától értetődő. A szeretteim lényegében jól vannak (s mindjárt itt: ha olykor mégsem, amikor kicsi gyerek asztmával zihál, vagy leesett harminc centit a PVC-motorkáról, tejfoga törött, véres a szája, az maga a tehetetlen kétségbeesés).

A napi munkám – közhely, de így van –: az, amit a legszívesebben csinálok. A külvilág elfogadja mesterségnek, már-már olyan komolynak, mint a postásé és a dinnyetermesztőé. Kenyéranyaga az anyanyelvem, erős, árnyalt, kivételes és nagy nyelv – remélem, a szavamból kivehető az elfogulatlan tárgyilagosság. Tizenhat évesen, amikor olyant kérdeznek mindenkitől: mi leszel?, tudtam, hogy két dolgot szeretnék: utazni és tanulni. Látni más földeket, élni más nyelveket. Azt is tudtam az aknazár mögött, hogy nem fogok. Tanulni, legfeljebb. Azután: láttam ezt-azt a világból és nyitva a könyvtár, végtelen. Találkoztam nyelvekkel. Dolgoztam velük és éltem, van egy második páratlan ingyenmulatságom: lehet tanulni, bármit a világon.

Kivételes állapot, persze, mindig akad. Ha reng a föld, vagy a kapuk előtt a barbár – ma éppen itt toporzékol nálunk –, az nem ad sok okot a derűre. De ezek elmúlnak. Nem árt élve maradni. Elégedett nem vagyok, az álmosít. De efféle nem is nagyon fenyeget.

A készülő könyvről nem beszélsz. Elárulható valami a regényről?

L. P.: Jó is, ha itt mindjárt elmondjuk: arról tudok valamit mondani, ami kész, így volt ez világéletemben. Babona, de úgy is lehet mondani: munkamódszer. Másrészt, akármit kérdezel a munkámról meg rólam, elkerülhetetlenül szól a mai napról, a mai munkáról is. Anamnézissel, ha már vizit.

Rendben, akkor beszéljünk arról: mi történik a házad táján? Milyen mondandód gyűlik regényben és regényen kívül? Mióta írod, például?

L. P.: A legutóbbinak a befejezése óta, mondhatnám. De így nem volna pontos. Körökben írok, meg csinálok közben ezer mást. Ha kérdeznek, annyit mondhatok: dolgozom.

Mikor engeded el a művet?

L. P.: Egy átírással hamarabb, mint szeretném. Azt érzem: még egyszer végig kellene menni az egészen. Sosem volt másképp.

Mindig Budapesten laktál?

L. P.: Csaknem mindig. A szülőfalum, ahogy a nagyanyámnak meg az ő nagyanyjának Kisgéres vagy Zenta vagy Rákosszentmihály. Nekem a Város. Körbelaktam a jobb és bal partot. Az utcanevek sora: életrajzi vázlat. Mindegyikben dús, további tartalmak.

Amennyit nem itthon éltem, az arra is jó, hogy tudjam: a világ minden pontja közül sem Veszprémet, sem Közép- vagy Észak-Amerikát vagy Rómát nem választanám. Itthon vagyok otthon.

Gyerekkori barátom, Herendi Miklós a budai háztetőkről formázott kerámiát a szobámba, amikor meglett a lakásom – ma itt van, az ajtó fölött. Ahol laktam, csak szemelvényesen, mert nem fog kiférni. (Nemrég kérték, hogy írjam le egy oldalban az életemet. Végtére: lehetséges hossz az is. Van másik: néhány ezer. És van rövidebb: a sírfelirat, klasszikus műfaj.) Tehát, utcák: Leonardo da Vinci, Kanizsai a Kosztolányi tér mögött (akkor Lenke, de egy történelem sem fér bele, a többinél egy név elég), akkor új, amit mi Bau-háznak nevezünk. Eddig apámmal együtt. Honvéd utca, két bomba találta, ott voltam alatta. Panzió az Anker-házban, Andrássy út. Vöröskeresztotthon, Orsó-utca. Bartók Béla út: kitört a béke. Árvaház Pesten és Budán, költözgetett. Óbuda, megérkezem a választott szűkebb hazámba. Megállapodottan, viszonylag. A nyolc elemit hat iskolában járom végig. Veszprémi kitérő. Ott a magyartanárnőm felkínálta a szobányi könyvtárát: vigyek bármit, hármat egyszerre, aztán jöjjek újért. (Jegyzet: egy ilyen szoba 1953-ban azt jelentette: őrizzük a régi kincset, ha elvész, pótolhatatlan. Tanárnő, köszönöm.) Az Elemér utca a nagymamámnál. Bercsényi utca, gimnáziumba onnan villamosoztam Óbudára, haza. A Branyiszkó út, Budán, 35 négyzetméter, de lakás. Elemér utca. Mérnök unokatestvérem, Ági a szobáját adja át és beköltözik a nagyszobába a zongora alá, hogy dolgozni tudjak. Siettem felkajtatni azt az albérletet. Tíz év, önálló garzon, csoda háziak – Zolnay László, a budavári gótikus leletek régésze és a felesége. Azután kockaház Angyalföldön, nekünk telepecske-lombocska a neve, lehet szeretni. Még egy huszonhat négyzetméteres, az egyik gyerekkel együtt is, és megérkeztünk ide, ahol beszélgetünk – az otthonom.

Édesapád, Merényi Endre amatőr fotográfus volt, adódna a fiú számára, hogy fotózni kezdjen, te mégis az irodalom felé indultál el. Már érettségi előtt Hemingwayt fordítottál, és megírtad az első novellád, amelyet Ottliknak megmutattál.

L. P.: Jó, hogy apámat mondod. Lássuk sorra. Mérnök volt, és nagyszerű szeme a képre. Nem emlékszem rá – két és fél éves voltam, amikor utoljára láthattam. Egy nap, a háború után, amikor már évek óta vártam haza, megtaláltam az albumait – ő nem jött. Később fényképeztem sokat, a fekete-fehérben érzem otthon magam. Hűségesebb. Vagy úgy nőttem fel. Hogy beszéljünk egymással apámmal, arra nem maradt idő, de megtanított látni. Ha tetszik: azért kezdtem írni, a képekért.

Hogyan kezdted? Mi volt az első?

L. P.: Novella, 1957-ben. A veszprémi jó barátom már Párizsban, ahogy mondták, disszidens. Itthon a levert forradalom utáni nyár. Fekete kétségbeesés. Nem ment ki a fejemből az a párhuzamos élet. A lehetséges: tágas világ, szabadon, se oktalan kényszerek, tilalmak, se megszálló – és kint, idegenül. Képekben láttam. Velem is történhetne. Az érettségi szünetben, bár más célra, a tételek kidolgozására, de volt asztal és toll – belefogtam, hogy elmondjak egy Párizs-környéki pillanatot. Magamat tanítottam, ahogy tízévesen úszni. A Császárban nem tudtam levenni a szemem egy fekete egybe-fürdőruhás álom nagylányról: úszott, hasította a vizet, gyorsban, otthon a közegben, mint a delfin. Akkor ezt lehet. A medence sarkát vágtam át, korláttól korlátig, egyre hosszabb átlóval, a mélyben. Olvastam, faltam vastag, szerelmetes jó regényeket, vannak. Akkor lehet. Nem gondoltam semmit a szövegemről – azt sem, hogy novella –, el akartam mondani valamit, így elsőre a medence sarkán át, belátható hosszon.

Azon a nyáron a hajógyárban voltam segédmunkás, végig, egy napot sem akartam nyaralni. Ezeknek? Dolgoztam a sólyaparton is. Aki egyszer ott emelt, hordott, rakodott, annak a sólya nem szép ritka szó, hanem beton, rozsda, döngő vasvisszhang, faállvány, napfény, olajos víz- és míniumszag, suhanó néma villanytargonca, vezethettem azt is. Tilos volt. Ahogy érettségin a tanárnak súgni tilos. Nálunk az igazgatóhelyettes állított őrt a folyosó végére, és pontokba szedve elmondta a magyar írásbelit: A. és B., válassz. A művezető engedte, hogy targoncázzak. A cinkosaink voltak tilalom és hatóság ellenében, azon a nyáron. Szó, tárgy, történelem és érzés ritka együttállásban találkozott. Azóta írok. A novellát húsz év múlva adtam ki a kezemből.

Csakugyan, mit jelent számodra az írás?

L. P.: Kurtán azt mondtam máshol: a létezést. Elemi, mint a repülés. Azt megízleltem a bőrömön, a Vörös-tenger fölött hatvan méteren szálló ernyővel, láttam le négy országra. Tömény öröm. Nem is lehet életcél. Egyebek között milliomosnak kellene születni, az meg kit érdekel? Írok regényt. Bár, persze, nem minden nap papsajt. Sok a kulimunka, felkészülés, tanulás – mit csináljak, bizonnyal kóros személyiséget takar, de az a nagy helyzet, hogy dolgozni szeretek, a két kezemmel, a fejemmel –, ebben a részében is jól érzem magam. A foglalkozásom mit jelentene? Repülni, anyaszült meztelen, mi mást? Kerülöm a fennkölt közhelyeket: nem mondom, hogy a létem értelme. Inkább úgy: indoka. Sok minden megváltozott, amióta leírták, hogy a homlokod verítékével: jelképes lett a szó – nekem érvényes. Rendszeresen eszem – azért szokás megdolgozni. A könyvet megveszik, kell, mint a kenyér, ez a részem a munkamegosztásban.

(Csak egy kicsit bonyolítja az dolgot, hogy pusztán a betevőért nem írok, az valami egyéb. Mondjuk, alkalmazott irodalom. Szellemi segédmunka.)

Nem is olyan költői a helyzet, hogy ne tudnék elképzelni más foglalkozást. Nagy gusztussal lettem volna kibernetikus, bárzongorista, sok minden. Még több más meg semmiképpen.

Hadd legyek makacs. Az írás az emlékezést jelenti?

L. P.: Tudod, a Cseréptörésről mondta pszichiáter barátném: nem látta még, hogy valaki ilyen jól dolgozza fel, hogy apátlanul maradt. De hát neki már a szeme is arra áll. Esetemben az írás terápiás jellege: szublimálni, feldolgozni – ha van, és nyilván van –, esetleges.

Kitartasz tehát a romantikus állítás mellett, hogy élni segít?

L. P.: Ha egyszer segít. Az olvasásra is áll, a könyvre innen és onnan. Aki írja, annak tán még inkább – nagyobb része az életének. Romantikus? A regény olyan, mint az életre szóló boldog szerelem – ez most nem líra, gyakorlati tapasztalat, nekem ilyen jutott –: élni segít, napról napra, és ha eljön egy-egy nem halasztható döntés perce, akkor újra.

Kérdezik, beszélek róla máshol, az írólapomon megtalálható (ez itt több helyre is érvényes lesz): „Miért írsz?” Vágjunk bele még egyszer. Ezerfélét válaszolnak. Na, mondjuk, ötfélét. Én azért, hogy elolvassák. Megmaradjon, ami különben nyom nélkül szállna el: az utcasarok, a kazán, a kuplerosné, az utcagyerekbrancs, a természet bonyolult és elemi eljárása, ahogy emlékezel, a szemed héja alatti belső hő vihara, amikor szeretsz. Meg mondjuk azért: bemutatkozom. Mi vagyok? Nem ez, aki itt veled beszél. Nem a fénykép, nem az életrajz. Nem is az események sora. Bár itt – kövek, utcák, évek, sebek és örömök –, itt már langyos, ha tűz-vizet játszunk.

Még a szeretteim, pereputty, pompás gyerekek, az ő gyerekeik és a barátaim, jelen és múlt időben, az sem – itt már melegszik.

Hanem? Micsoda?

L. P.: A könyvek. Sok évtizedes ismerősnek dedikáltam úgy: „bemutatkozásul”. A lapokon találkozunk. Meleg, süt, forró, tűz.

Munkál bennem a primitív emberi vágy is, amellyel a Normafa kérgébe vésik: „Itt járt Bárán Jani.” Meg „Hajni és Bart szerelmesek.” Szeretem a csöndet, mégis szólok: „Hahó, vagyok!” Konferencia, hallgatom, utána bemutatkozom a mellettem ülő mosolygós csupa szem lánynak. A nevemre felragyog és spontán annyit szól: „Állati!” A regényemet olvassa éppen. (Szerbusz!) Már azért csak érdemes.

 

Amitől felébredek

Nem nagyon szeretsz a hitről beszélni…

L. P.: Nem hiányzik. Emlékszel, amikor még tilos volt. Jártam én raporton a főnökömnél, hogy miért közlök a Vigíliában. Rónay György kért kéziratot, azért.

Arról írok, ami foglalkoztat. Vallásilag közömbös vagyok: így pontos. Azon a módon birkózni a még érthetetlennel és az érzékszervek hatókörén túlival: nekem nem vált be. Ha előkerül a kérdés: hinni, nem hinni, elalszom. Nem ügyem. Még a tisztes ateista sem keveredne ki belőlem. Fontos: a hitében senkit meg nem bántanék – állj!, tart még a mondat: – és a gondolati szabadságomból nem engedek.

Ki hisz, ki nem – egyetlen eredményre tudtam jutni: alkat dolga. És nyitott vagyok minden lehetséges újra.

Volt egy mélyinterjúd Csordás Gáborral, erre ott azt válaszoltad: a hit magánügy.

L. P.: Most sincs másképp. A hangsúlyok változnak. A népszámláláskor az ide vonatkozó pontnál kivettem az űrlapot a biztos kezéből és beleírtam: a kérdés alkotmányellenes. És Kossuthtól hozzá, aki elborzasztó gondolatnak találta. Azt, hogy az állam a hithez hozzászólna. A totális tiltás után túlbillen az inga, ez egy darabig érthető. A határ ott van, ahol bárki előírná – megint! –, hogyan kell gondolkodni. Kényes vagyok arra, hogy kit hívok meg a fejembe. Sokan meg mintha félnének kimondani három szót: „Nem. Vagyok. Hívő.” Semmi mintha: félnek. Nem testi a félelem, ahogy a teokráciákban, árnyaltabb, arról szól: a széllel szemben járni.

A végén azon kapom magam: bár az egész, úgy, ahogy van, nem érdekel, itt most tetemes, drága perceket áldozok rá, hogy leszögezzem: egy mondatot sem szánok rá. Mert érdekel, hevesen: a szabad gondolat. A világ elérte, ember- és könyvmáglyákon át. Hogyan képzelik, főbb… személyek, hogy a kedvükért bárki majd azt fogja gondolni, amit nem gondol? Miben reménykednek? Sehol egy árva Inkvizíció. Mi ez? Szabadtéri Sárga Ház a bontott Lipót helyére?

Én azt látom, a műveidben sem mondasz le arról, hogy „minden megvan”…. a valaha volt egység helyreállítható, bízol, hiszel a fiatalabb generációkban és a gondolkodásban.

L. P.: Köszönöm. Az előzőeknek egyenes folytatása. Hogyan ne hinnék? Van nekem hitem, másban. Mondhatjuk úgy is: véleményem arról, hogy mi jó, mi rossz, mi épít, mi rombol … – ezt jobb lesz abbahagyni, mielőtt giccsbe fordul.

Hiszek mindjárt Homo Sapiens Sapiensben – ha ezt sokszor nehezen tudom is az egyesre alkalmazni. Jóllehet, úgy fest, a történelmünkből a válogatott csapások és balléptek érnek utol a hibernált idő után, különb hely a hazám, mint e percben látszik. Tudom. A Földgolyón: a vakhitű tömeggyilkosság talál híveket – ikertornyok –, és a bús tudatlanság próbál emelt fővel visszakapaszkodni középkori állásaiba, mégis különb hely annál a világ, mint látszik. Tudom. Lesz holnapja ennek és annak. Hit, a fogalom meghatározható így: feltétlen elfogadás, bizonyíték nélkül. Mi a hit, ha az enyém nem?

 

Világi vizekre

Nem nagyon hallani mostanában rólad. A legutóbb 1993-ban jelent meg könyved. Fontos periódus volt az életedben a rendszerváltás és az utána következő pár év: az egyetemen írói műhelyt vezettél, több könyved is megjelent a tájban, s noha szereplésből sosem vállaltál sokat, egyszercsak snitt, legközelebb 2004-ben láttalak nyilvános szereplésen. Felolvasáson a Szépírók fesztiválján, annak is öt éve már. Mi a hallgatás oka?

L. P.: Nincs hallgatás, ez látszat, érdektelen. Oka mi volna más: munka. Elég időt és erőt vesz igénybe, egész ember kell rá. Vagy kettő.

A másik ok: nem vagyok szereplékeny fazon. A dolognak egy célját tartom elképzelhetőnek: a könyvet más formában ismertetni. Olyat meg sosem tudtam. Nem írok előre szinopszist. Hány szóba foglalnék egy kötetet? Hány mondat ír le egy fejezetet, és hány egy oldalt? Éppen annyi, amennyit odanyomnak a borítók közé. A felolvasás, az már hasonlít hozzá. A Szépírók estéjén azért színészt kértem – a kiváló Mucsi Zoltánt, más néven Kapát –, hogy olvassa fel a novellinót (Akt üveggel, honlap). Azt tettem hozzá: úgy tetszik, más jellegű a magam mutogatásának igénye. Értsd: szó, mondat, bekezdés papíron, képernyőn. Mert az átlagnál súlyosabb exhibicionizmust le sem tagadhatja, aki foglalkozásszerűen teszi ki a lelkét az asztalra. Egyszer Latinovits olvasott fel (a felvételt eltolták, az már sosem lesz meg).

Az is világos, mint egy pohár víz, hogy ami ricsajoz, villog, jön a csapból, az a felszín. Nem tud érdekelni.

 

Családregény és nem

Mennyire írod bele magad a műbe, elsősorban a regényeidbe?

L. P.: Beleírom és nem írom. Nem önéletrajz. Aki olyat keres, az első oldalon fog eltévedni, nem lát a szemétől, nem olvassa a könyvet, csak ott van az orra előtt.

Mintha egy családregényt írnál mindig …

L. P.: Ahogy magamat írom. Vagyis: nem. Nincs az a család. Aki személyi szám alapján keresi, nem talál semmit. Ami úgy készül, az más. Dokumentum avagy hatósági űrlap. Ez meg az első szótól az utolsóig szemenszedett elbeszélés. Kitalált. Megvallom, abban a téveszmében szenvedek, hogy ha egy kötetre azt írták, hogy regény, akkor az regény. Afféle eretnek makacsság, mint azt gondolni a napi életünkben, hogy A egyenlő A-val, és mindig. Felelek minden leírt szóért, épp csak egészen mások a szabályok. Másképp méretik az a szó.

Kézzelfoghatóbban: bár sok az egyes szám első személyű, sok más meg csak nyelvtani formában nem az, nem gyakoroltam a kasszabetörő szakmát, egy napig sem voltam doktor, kardkovács, vasúti tolvaj, kupleros asszony, orosz herceg vagy csepűrágó. A nagyapám se voltam, elemista – ja, az voltam. És anyám nem kóristalány. Azok ott: szereplő személyek.

Elég jól bevált az a különválasztás: regény és nem-regény. Rege és tényleírás egy-két ezer éve megfér egymás mellett.

Félrevezethet, hogy van a munkának nyersanyaga. Az életem, apámé. És lehet tovább menni fel és le – ha jelent itt valamit az irány –, a hetedik ükapámtól (róla, faramuci módon, tudok is. De itt már megint semmi katulyába bele nem simulunk: paraszt – történetesen zsidó paraszt). Ott túrta a földet Zemplénben. Az már a történelmünk torzulataink köszönhető, hogy engem is meglep a puszta szó: szántó vető – sic! – saját magunkról. Parasztok voltunk, itthon már, zsidó magyarok.

Egzotikumra találtam, és én voltam az.

Náci törvények miatt keresgélt molyette papirosokat az egész ország – ahhoz a marhavagonhoz is még előbb igazolni kellett a felmenőket. A rend, az rend. Évszámot, hogy mióta vagyunk okmány szerint is itthon, nem mondok, nem érdem a korábbi dátum a későbbivel szemben, a földművelés más tisztes munkákkal szemben. Még így elnagyoltan is nehezen mondom itt, mert nem fogadtam el soha a szellemi ínséget, ahol az ember értékét a felmenőivel számlálgatják. Az, hogy a szépapáim erkölcsi bizonyítványa („keresetmódja: szántó vető, magaviselete: jó, észrevétel: nincsen.” Nője, Éva ugyanígy) 1848-ból való, az csakugyan szívmelengető – a szabadságharc okán.

 

Szem, kéz, csönd II.

A regény ment a maga feje után, és úgy tíz évvel odább kötött ki a századfordulós rétege. Olyankor egy szál szerző, magában, puszta kézzel, tehetetlen. Megy vele, szurkol neki.

2009. augusztus 30.

Természetjáró

 

Azt látom a munkáidban, hogy sosem foglalkoztattak az irodalomban tapasztalható szélirányok, az elbeszélhetőségre vonatkozó kétely vagy a naiv elbeszélés halála. Egyszerre szabadon és reflektáltan mesélsz, reflektálsz az írásfolyamatra, írói létre, szerzőségre, sőt a szerző-olvasó viszonyra is, miközben az elbeszélőd mondja a magáét. Hogy állsz az aktuális trendekkel?

L. P.: Most megfogtál – nem készültem. Le kéne szaladni az újságoshoz, és utánanézni, hogy éppen mi megy. Benne van a kérdésben: a szél iránya. Szép sport a vitorlázás, nem volt szerencsém hozzá. Voltam természetjáró, úszó, cselgáncsoztam, azt mind a földön csinálják. A szélkakast a tetőn nem látom, emeletek vannak addig.

Ha a regény halálát lehet emlegetni, előbb-utóbb mindennel találkozol. Beszélek erről máshol. A Sánchez gyermekei című Oscar Lewis jelent meg magyarul. Nagy könyv, jó, bár nem annyira, mint Csalog Parasztregénye (Zsolt nem tudta, hogy valahol valaki más is éppen rátalál a műfajra). Akkor egy félművelt figura azt dörögte, hogy ún. fikciót írni többet nem lehet. Most már jön a valóság.

És addig az mi volt? Mi valóságosabb annál, ahogy a Thibault család elbeszéli a Nagy Háború kezdetét? Ott láttam és megértettem – és nem egyedül én – a képtelent, meg az emberközösségek mozgását is, bizonyos helyzetekben. (Senki sem akarja, majd teszik, vonulnak pántlikázva, halálra. Krisztus és Barabás képlete, itt milliók kiabálnak. És halnak. És megváltozik Európa térképe.)

Amikor a pali ott a regényt temeti, akkortájt jelenik meg Bellow, Styron, Malamud, sorolhatnánk, rajban. Belátom, elbitangoltak a földgolyó túlsó oldalára, ahol már le is esnek az emberek. Gabriel García Márquez sem hallotta, hogy ilyen állat nincs, mint ő, sem Bellow, csak írt, írt. Nem volt ott a Vadász vendéglőben az ítélet napján. És aki akarta, tett is érte – tanult, mondjuk –, annak nem kellett megvárni, amíg a hivatal létezőnek nyilvánítja. Vonnegutot itthon találtam meg, az Ötös számú vágóhidat, akkor is sokat tudtak az antikváriumok. Nekem még fontosabb Jorge Luis Borges és Cortázar, tiszta mese, tiszta bölcsesség. Jorge Semprún – szabályosan meg lehetett rendelni az idegen nyelvű könyvesboltban, igaz 300 forint volt, egy vagyon. Mozdul, töpreng, történelem és esszé – ő szegény nem értesült a regényen belüli antagonisztikus ellentmondásról.

A divattal nem vagyok jóban, nem regény-fogalom. Ahol tavaly a kőmosott volt a menő, most a wide cut – már nem fordítják –, az kifutók és próbababák világa. A könyvnél egy fordulhat elő: a kőmosott, mondjuk, jó. Hogy trend… – az ilyen elmúlik, mint a hatóság meg a nátha. Volt egyszer Új regény is, csak az volt – zavar ma valakit?

Egyszer azt mondtad, a korhangulat „smafu”, nem érdekel… Az volt a jelentése, hogy a műveidet tartod távol attól, hogy direkte közvetítsenek efféle tapasztalható, szagolható, érezhető valamit?

L. P.: Az irodalmi – finom leszek – illem változásáról beszéltem. Ünnepélyes konferenciát rendeznek egy néhány évtizedes könyvről. Azért most, vezeti be egy úr, mert amikor írták, még nem volt jelentős. Érted? Változtak benne a nyomtatott jelek? Máshogy álltak sorba? Vagy mi? Erről mondtam, a divat kapja az előkelőbbnek hitt korhangulat nevet.

A tapasztalat, az meg éppen hogy az én világom. Mondtam: egy ablaktábláról sem írhatok, amíg nem voltam ablaküveg. A könyv, a zene, a szobor, a mű magában hordja a születési idejét, nem kell azért külön erőlködni.

Most őrületes regényírási láz van. Megint nagyon történik valami a regény háza táján, a meséléssel.

L. P.: Van, ugye? Történik, igaz? Éljen. A nagykorú irodalom jele bárhol, olvastam – meggyőzött, bár én nem számítok, elfogult vagyok. Volt már nagy nálunk máskor is. A világban meg Cervantes óta, legkésőbb. Apuleius óta. Megint és megint és megint. A regényírási láz – ami engem illet –, kamaszkoromban lobbant fel, úgy negyvenegy és fél fokosra, azóta nem csillapodik.

A fejedben halálosan pontosan ott van a képlet…

L. P.: Térképnek mondanám inkább. Több kiterjedésű, mint a Kogutowicz Manóé, vagy Dóráé (Radó Sándor térképész, a nácik ellen hatékony Rote Kapelle kémhálózat lelke Svájcban), hogy csak a honfitársakat mondjam. Add hozzá a mélységet és időt. S ha úgy esik, vess egy pillantást a negyedik kiterjedésen túlra – ott azután különös óvatosság ajánlatos. Látszólag természetfölötti, nem értjük – még. Majd fogjuk, és jönnek új kérdések.

Az út terve megvan. Igen ám, de… Bár én még a kényszerkatonaság alatt is elszánt civil voltam, analógiára jó a hadak tapasztalata: minden terv az első mondatig él. Pardon, az első lövésig – náluk –, mert az ellen nem működik együtt a kivitelezésben. A regényírásnál nincs ellenség, van égszakadás, földindulás, főnyeremény, s főbb: elsodró szerelem, új gyerek – a kiszámíthatatlan. A könyv már az első útkanyar előtt elcsalinkázik. Növekszik, szerteágazik, megül egy kétéves szusszanásra. Azután, hogy ha eggyé olvad a terv meg a születő szöveg, akkor majd új, higanyosan változó három- és négydimenziós térképeken rajzolódik fel az olvasandó. Nincs recept, kész elmélet – tételregény: az én szememben jól hízott önellentmondás. Csak magamra érvényes ez is.

Ehhez kötődik, hogy te és elbeszélőid sajátos viszonyban vagytok az olvasóval. Ahogy alakul a történet, az információk csepegtetve érkeznek, az elbeszélő (egy vagy több) általában nem mindentudó, hanem annyit lát, amennyit látni tud.

L. P.: És legközelebb talán mindentudó. Ha egybegyúrod az elbeszélőket, kiderül, hogy mindannyiunknál többet tudnak.

Ajánlást is írsz nemegyszer, a Cseréptörés elején: „gyerekeimnek”. A Macskakőben pedig a zárójeles kiszólások („neked…”) és hasonlók, mintha mindig egy vagy akár több személyhez is szólnának. Az olvasót adott személynek tekinted?

L. P.: Töredelmesen: nekem személy. Ki olvas? A dolgozó vagy naplopó osztályok avagy a marketing egy-egy célcsoportja nem igazán. A szkenner, újabban, de nem szól a szívemhez a szögletes egyénisége. Hanem az Olvasó, ő nagybetűs. Róla beszélek és hozzá. Sosem általában ő, akkor megkukulnék. Te vagy, személy szerint, meg te, meg te. Nem kell sokat keresgélni: aki a könyvet kinyitja.

Az a két gyerek pedig ott a Cseréptörés elején – nekem kivételes. Ez magánügy, egyszeri. Mindenkinek megvannak a maga kivételes személyei, ergo közös magánügy.

A regényeid enciklopédiának is tekinthetők. A világnak rengeteg nagy és kis részlete jelenik meg bennük, amelyek nem feltétlenül az elbeszélő(k) tapasztalatainak részei. Hogyan állnak ezek össze? Anyagot gyűjtesz, kutatsz? Minek nézel utána?

L. P.: Kutatni vagy kell, vagy nem. Ha a Van Allen övezetek két és fél gyűrűjét emlegetem, ha Subrahmanyan Chandrasekhar nevét - akiről Chandrának nevezték el a röntgen-obszervatóriumot -, az immunrendszert, galaktikus bokrokat, eleink építkezését, egy úti kalamárist, a nándorfehérvári ütközetet, a törzsfejlődést, a fényelhajlást, ha szóba hozom, hogy a négy földi rendszer tömegének a bioszféra összesen 0,00008 százaléka, akkor jobb, ha nem a benyomásaimra hagyatkozom. Ahhoz ajánlatos megismerni – igen, olvasni –, egy s mást. Hogy is függ össze A és B.

Kincs a tapasztalat, az emlék. Hosszan dühített, hogy a halhatatlan népköztársaság többi alattvalóival együtt sosem fogom tapasztalni, milyen az, autót vezetni, miközben a világon minden kamasz nyikhaj teheti. A jogosítványt a törvény engedélyezte első pillanatban megszereztem. Autóra kilátás se közel, se távol. Utóbb vezettem, jól. Elkértem a Cadillac volánját a smasszertől a kubai Varadero felé menet, sivatagi hajó, ingott a rugóin. Egyszer megvolt, jó a memóriám – azóta nem hiányzik. Más. Angélával – ha nem mondtam volna, ő az életem jobbik fele – még konspirációban eltökélten végigvacsoráztuk a város jobb éttermeit szerda esténként, akkor tudott elszabadulni. A Hiltonig, a Royalig – már talán csak a mozi volt Vörös Csillag. Nem fogadtam el, hogy legyen a saját városomban hely, ahova nem ülhetek le, nem láthatom egy ilyen ócskaság, a pénz miatt. Minden belga hentes, az beülhet. Aránytalanul sokat fordítottunk rá. Voltam ott, azután már nem érdekel.

 

Indító élmény

Mi volt a kiinduló élmény az egyes regényeidnél? Cseréptörés?

L. P.: A létezés addig. Egy pontot nem tudok, csak kettőt. Az emlékezés módját kerestem, az első tudatos képet, ez egy. A másik: apámat. Meglett. Úgy mondtam valakinek némi nagyképű öniróniával: „Nekem apám nem volt. De aztán írtam magamnak.” Kell-e több?

Akkor: Macskakő?

L. P.: A nagyfater Kassáról udvarolt a budapesti nagymamámnak. Adélka nagynéném – ő gépírónő – lemásolta nekem a szerelmes leveleit. Nekifogtam, hogy utánajárjak a nagyapámék lehetséges életének – nem voltam ott. Tessék: kutatás. A regény ment a maga feje után, és úgy tíz évvel odább kötött ki a századfordulós rétege. Olyankor egy szál szerző, magában, puszta kézzel, tehetetlen. Megy vele, szurkol neki. De nem hiszem, hogy Nagyapó bánná.

Gondoltam rá épp eleget: jó volna, ha a kezébe adhatnám, meg Maminak – nagyanyám, a budapesti, őt ismertem –, és elsősorban apámnak. Bizonnyal más is így van vele.

Búcsú?

L. P.: Az 1950-edik év augusztus huszadikai napja. A képes feléről apám beszélhetne. Ha.

 

Cenzúra

Mit jelentett a cenzúra az írónak?

L. P.: Sajátos világ – hogy is? – állomásozott ideiglenesen nálunk. Gondolj bele: olyan barbár rend – a Föld egy nagyobb darabján –, melyben tisztviselők azt képzelik, hogy Weöres Sándornak megtilthatják a verset. Eszükbe jut, hogy most akkor… Hem-hümm. Ez itten írjon vagy ne írjon? Olvassák vagy ne olvassák? Ha írtál, kutya kötelességed volt, hogy ebben ne vegyél részt. Kerül, amibe kerül. És megvolt az ára. Nem részt venni?

Azt hogy lehet?

L. P.: Nem változtatsz. Benyújtottam a Búcsút egy lapnak, a világnaptáruk szerint már közel a Véghez. Pirossal bejelölték a tilalmas mondatokat: ha ezt kihúzom, mehet. Úgy nyomta a kezembe a példányt a főember. Nem gondolt rá, hogy bizonyítékot hagy a gyalázatáról az utókornak. Egy pár kilométerrel odább már olajozták a lánctalpakat a kigördüléshez. Ezek talán csakugyan nem tudták elhinni, hogy a barbárság kora véget érhet.

Ott van a Mellékszereplők. Tíz évig tart a cirkusz, nincs könyvem.

Ezzel ért nagy élmény a kitüntető tiltott évtized után. Balassa Péter, a könyvnapi színpadról: „Tévedtem.” Csellengek a Vörösmarty téren, és hangszórók zengik a szót, a könyvemről. Hányszor hallasz ilyet kritikustól? Korábban nem tetszett neki, most helyreigazít, fenntartás nélkül. Ráismerek a szellemi nagyságra. Bárki könyvéről volna szó.

Felszólításra nem változtattam. Akkor nem lesz könyv, mondtam. Illetve a Rondónál novella: Csalog Zsolt nevében látta az állam létét fenyegető veszélyt a szerkesztőfő. Azt húzzam ki, és nyomás. Alig két évet pihent, egy másik szerkesztő aztán nem félt tőle. Gyanítom, hogy nem is a Rondó negyven oldalától omlott le a berlini fal.

Elég, régi frontharcos beszámolója – igazából nem jártam az Isonzónál. Nem láttam Lenint, még a Sánta Timurt sem. A nem kívánt törlendő. Legfeljebb Ernesto Guevarát láttam, meg a főnökét, de valahogy nem csapott meg a történelem szele.

Egy pár év óta egymás után derül fény a volt besúgók és ügynökök kilétére. Az értelmiségi felelősségével kapcsolatban kérdezem: mi a véleményed erről….?

L. P.: Tudod mit, erről beszéljünk nevek nélkül. Nem sok bátorság kell ahhoz, mások felett ítélkezni, itt a karosszékben. A földön fekvőbe a jobb utcai strigó sem rúg bele. És ezek lent vannak, bármi tisztek-rangok veszik körül őket. Véleményem azért van.

Sosem osztottam a hazai szellemi élet megbűvölt borzongását, amellyel az áldozat áll a besúgás kultúrája előtt. Mint kikötött kecske az óriáskígyóval. Nem kértem ki a rólam szóló papírokat, mire? A mazochizmusnak a szikrája is hiányzik belőlem. Besúgó? Voltak megérzései mindenkinek, erről vagy arról a pofáról, a levegőben volt. Az volt a teendőd, szólni másoknak: „Ez előtt vigyázz a szádra.” Körülbelül ennyi. Nagy meglepetés most sem ért.

A másik oldala: belezsarolhatnak, hogy te súgj be. Felnőtt ember felkészült. A zsarolások világtörténete bő tanulsággal szolgál. Ki nem találkozott regényekben azzal, hogy folyik ez tisztes gengsztereknél? Hogy itt a mindenható állam zsarol, és sosem fog bűnhődni érte, az már csak méretkülönbség. Tudtunk kortársaink zsarolásban fogant tragédiáiról is. Eldöntötted, hogy az első szóra kell nemet mondani. Rögtön, elvágni a fonalat. Rám ne tessék számítani. Igaz: nem találkoztam azzal: „Mit szólna az elvtárs, ha a gyerekét elüti az autó?”, akivel így tettek, azt nem ítélhetem meg.

A feljelentgetést diákkoromban kezdték. Hazaértünk, három diák az egy hónapos olasz ösztöndíjból, behívtak: „Maga azt mondta ott, hogy nem kommunista.” „Igen, mondtam. Nem vagyok ugyanis.” A pártösszekötő tanár: „Jobban nézze meg, hogy ki előtt beszél.”

A gyakoribb támadás: félévente felszólítanak, hogy lépjek be a pártjukba. Láttál bogarat, amikor mozdulatlanná dermed, úgy mondtuk az utcában: holtnak tetteti magát. Itt csak hülyének kellett. „Ó, nem vagyok én elég érett ahhoz.” A funkci tudta, hogy kabarét játszom, játssza ő is, én tudtam, hogy tudja, de az előadást meg kellett tartani, és akkor jött egy darab békesség. Egy idő után már csak egészen hülye párttitkárok és buzgómócsingok próbálkoztak.

Voltak világos helyzetek, ritkán. Szerkesztőség. „Fog majd telefonálni Barna János hadnagy, ő a belügyi összekötőnk, le kell menni és beülni vele a presszóba. A kéziratokról fog kérdezni, és a szerzőkről.” Mondom, hogy nem megyek le és nem beszélgetek. Megállt a kés a levegőben és őszig ott maradt. Telefonált, nem mentem.

Az ettől, lássuk be, igazán független, hogy elmúlt a nyár is, és én már nem voltam a szerkesztőség munkatársa. Egy kirúgást ebben a vidám barakkban túl lehetett élni.

A Mozgó Világ elrablásának pillanata, beszélek róla máshol. A kalóz-számot rakják össze. Vasárnap, porszívózom az angyalföldi másfél szobásban, s az óriásvállalat al-vezér igazgatója csönget, adjak kéziratot, a számot a vezérigazgató et. szerkeszti, vállalati érdek! Visszakapcsoltam a porszívót, nem adtam. Eltelik egy hét. Bejön egy kartárs a villanyújság-odúba, bemutatkozik. „Ott ülök szemben a kávéházban – a New York, alias Hungária, drága, de nemes célra elszámolható –, napok óta, rólad kell jelentenem. Mit írjak bele?” Az alkotó vágyára hagytam.

Ezután javasolta a becstelenségben megőszült alvezér et. az eltávolításomat a villanyújságtól, tudod, amihez nyolc elemi kellett. Aztán még csak ki sem rúgtak.

Meg hát … – mégis csak Isonzó? Ezt az egyet még. A szerkesztőnek öltözött ágens nagy bizalmasan: „Tudjuk rólad, hogy együtt élsz XY–nal.” A hangsúly fenyegető: elmondhatjuk ám… Továbbá: az állam és védelme előtt nincsen titok. Széttárom a karom tehetetlenül: „Hát, ha úgyis tudjátok…” Ezzel őt neveztem keresetlenül spiclinek, nem zavarta, előbb tudta, mint én. Nem éltem együtt senkivel.

Évekkel később bevillant egy régi autóút, és hangosan felröhögtem az utcán. Visz haza valaki az éjszakában, felolvasás, beszélgetés után. Ahogy megáll az albérletemnél, az imént nevezett dáma váratlanul szedelődzködik: „Én kiszállok veled.” Valami ilyet. Ebből tudták a belügyérek. Azt, ami nem volt. Olyan mélységesen nem érdekel, annyira nincs gusztusom hozzá, hogy eltekintve két embertől, akik bizonyosan nem súgtak, nem emlékszem, ki a fészkes fene ült abban az autóban.

Először Lengyel Péter szájából hallottam valódi jelentésében az értelmiségi szót. Akkor értettem meg, hogy értelmiséginek lenni felelősség.

L. P.: Van egy bizonyos fajta áruló, amelyre még jobban ki vagyok hegyezve, mint a többire: az értelmiségi. Etalonja szememben sokáig Speer mérnök és rabszolgaminiszter a Harmadik Birodalomból, örök igyekvő, pitizik, buzgón csóválja, szolgál, napozik a sugárzó kegy fényében. Két rabszolgaszállítás között művésznek gondolja, jaj!, magát – és a leült húsz éve után sem érti, hogy e hálátlan kor nem az architektúra területén tartja számon. Mikor pedig ő akkora kupolát tervezett a vezér-betegnek. Hát a Szent Péter belefér háromszor. Hát ő háromszor nagyobb művész, mint Michelangelo és Bramante együttvéve. Megnézheted a rajzokat, harsány dilettáns, persze, de az nem bűn. Nem az.

Rég volt. Ma gyakrabban jutnak eszembe a békebeliek. Mintha senki észre nem venné: szabadságban, jólétben fürdőző, agyonfizetett világhíres alakok hol egy argentin diktátor sikeres babájából csinálnak daljátékhőst, fülbemászó édes dallamokkal, hol ugyanezt az osztályháborús totálisból. Vagy olyan musical nincs? Majd lesz.

A Csordás Gáborral 1993-ban készült interjúdban azt mondod, a rendszerváltással nem következett be, amit vártál, nem formálta az országot olyanná, amilyenné válhatott volna. Mintha a hallgatásod mögött nem csak a fegyelmezettség állna, az abszolút odaadás és elkötelezettség az írásnak. Csalódást érzékelek, sőt, talán dühöt is. Jól látom?

L. P.: Akkor elértünk a közélethez. Eddig sem kerülhettük el. A csalódás szó erre annyi, mintha a két világháborút könnyű családi perpatvarnak neveznénk. Aki előtt itt nem feketedik el a világ, az nem hall, nem lát.

Négy-öt alaptényt ki kell mondani – ki gondolta volna? –, és mehetünk tovább. Van, amiben nincs vita: Állam nem turkál a fejemben – nem kérdezi, milyen gondolat vagy hit található ott, nincs joga.

Gyerek nem éhezhet, mondd, hogy szélsőséges vagyok.

Faj: a homo sapiens. A fajelmélet nevű kulimásszal ne kacérkodj, az nem egy másik vélemény. Nem tűrhető, nincs neki nyomdafesték, képernyő és hordó. Az emberi nem megtárgyalta, döntött. Sokba került – ötvenmillió halottas háború –, lezárt fejezet. Kollaborálni vele: annyi, mint elindulni a bűnözés útján.

A Mindenség, bár a laposföld-hívők ma is erősködnek, nem Kr. e. 4004-ben kezdődött, október 23-án – bár elfogult vagyok a dátum mellett, de azt más ügyben, a sajátunkban.

A törzsfejlődés tény, Darwin Károly a világtörténelem legnagyobb elméinek és hőseinek egyike, ott, a Galilei és Giordano Bruno, Newton, Semmelweis és Einstein társaságában.

Minden ember egyenlő jogokkal születik. Vagy ezt már mondta valaki? Harmadik elemista ismeretek, és tessék, sulykolni kell. Túl sokan tesznek úgy, mintha nem hallottak volna róluk. Az alaptényekből azután sok minden következik.

A közkérdések ide egyszerűsödnek. Ha mondtam máshol is, annyi baj legyen.

Csalódás és düh.

L. P.: Végtére… lehetne másképp is nézni – humorral, mondjuk – a félkegyelműt: példát keres magának a történelemben, és kiválasztja a legfertelmesebb eszmét, az ország múltjában a legocsmányabb korszakot. Kétezer… – mennyi van? – kilencben azt álmodja, hogy megnyeri a Harmadik Birodalomnak az 1939–45-ös nagy mészárlást, horogkeresztes zászló lóg a párizsi városházán. Aztán felébred, hogy a bilibe lóg a kisujja.Akkor ezt elintéztük és most már foglalkozhatunk valamivel, amivel érdemes. Igaz, hogy sétálóutca lesz a Kecskeméti u. – Egyetem-tér – Károlyi Mihály u. – Petőfi Sándor u. – Bécsi u. – Erzsébet tér – Október 6. utca vonalból?

 

Tintapacák és bitek

Hogyan írsz? Sok mindent lehet hallani írástechnikákról, Esterházy kis füzetbe ír tintával, aztán a gépírónő írja be, Nádas nemrég még kézzel írt, azt tisztázta írógéppel és azt vitte a számítógépbe…

L. P.: Nem kezdhettem géppel – itthon a ti nemzedéketek az első –, s annak idején sokan kerülték, utálták. Én örültem neki. 1985-ben kezdtem, Commodore 64-essel, már gyártják a nosztalgia-darabokat, olyan ősi. A ludditából egy szemernyi sincs bennem. DOS-ból indultam, a fekete képernyő C:> -jét kérte meg a dolgozó, hogy másoljon, rögzítsen, nyomtasson.

A Napkelet angol fordítását Botár Olivér öleben hozta el – mondják laptopnak is. Dolgoztunk rajta együtt. Attól fogva sóvárogtam a gépre. Tessék, a szélfuvallat, amely érdekelt. A kóbor légáramok is arról sustorogtak, hogy itt akkora fordulat következik, mint amikor a szóbeliségről áttért az ember az írásra – kő, viasz, papirusz, faragott bot. Otthon lenni a saját időmben, az nem olyan képtelenség.

Érteni akartam. A nevelőapám munkahelyén a számítógéprészlegtől üzentek: bejárhatok. Amúgy nem jártam be hozzá, ennek nem álltam ellent. Volt ott két nagyszerű ember, Neszmélyi Bandi és Kmetty Andrea, segítettek, szívvel, és volt gép. Meg akartam érteni a lelkét. Kis kapukat, nyílnak vagy nem, nulla és egy, addig-addig, míg összeáll belőle a látható betű – idővel hang, kép, mozi –, az eredmény űrhajót vezérel, járunk a Holdra. Saját gép a láthatáron se. Megismertem addig, amíg egy apró programot elkészítek, épp csak hogy érezzem, ennek a kék-szürke szépségnek mi a feketéje, ott mögötte. Szeretem a mocorgásait, a tapintását. Igen, Botár Olivér. Kanadában született, ott tanult meg magyarul. Annál a szónál kérdezett először, hogy lebernyeg – mi az? Zümmögés, szárnycsapás, döngicsélés nem gond neki. A címet én adtam, Rising Sun, így jelent meg egy Penguin világantológiában.

A te írói technikádat úgy kell elképzelni, hogy a szöveg bizonyos részein elkezd továbbpörögni egy szál?

L. P.: Papíron is így dolgoztam. Szemes Parker acél töltőtollat hoztam egyszer Angliából, végtére odavalósi a szerszám. Kéz, írógép. Gyűrűskönyvben a kézirat. Olykor egy mellékmondatot, egysornyi csíkot vágtam ki és raktam más helyre pengével, az ujjamon hordom a sebét, az én párbajhegem. A gépben: kontroll X, kontroll V.

Amit még igen szeretek, meg nagyon sajátos a szövegeidben, az a Lengyel Péter-i mondat. Olyan bonyolult időt tudsz létrehozni benne, mint az angol szerkezetek. Egyszerre több idő érzékelhető bennük. Jól látom?

L. P.: Ha látszik, az jó, rendjén. Többféle az idő az eseményekben is. A könyv beszél. Amit elmond – tett, történés vagy gondolat –, itt éppen arra született mondat nélkül nincsen. Formát ad, az meg nem árt, ha olyan, hogy ráhangol, épp az adott szövegvidékre.

Szem, kéz, csönd III.

...világra néző értelmiségiek, igen, tudták, hogy előttük az élet. Gyerekek, új tudások, válaszokat találni. Kérdéseket találni. Főleg. És mindig – ha nem aránytalan ilyet mondani –: a könyv. -

Előzmények, béke

Térjünk rá a családi előzményre. Hol vannak a forrásaid?

L. P.: Előzmény: gondolom, azt kérded, árnyalt változatban, hogy – ha nem különösebb nagyzolás – miből lesz a cserebogár? Honnan szedem, amit művelek. Egy darab életrajzot tudok felkínálni. Hogy aztán, ami vagyok, a születéstől adódik vagy közben érkezett – eredet vagy környezet (nature versus nurture, mások ajkán) –, a világraszóló diskurzust nem mi fogjuk itt eldönteni. A jegyzőkönyv kedvéért: szavazatom az is-é, nagy hangsúllyal a környezeten.

A forrás jó szó. A kezdeti évek. Apám a két testvérével kamarazenél: Adélka hegedül, apám mandolinnal bohóckodik, a zongoránál Merényi Pál. Nem emlékszem, apám fényképén őrzöm.

Apámmal kezdem, óhatatlanul beszélek róla, hol nem? A Világháborúban nem főhadnagy volt, mint nagyapám az Elsőben, nemzetőr sem, mint a szépapám nyolcszáznegyvenkilencben, nem hadnagy, ahogy én a népseregben, hanem rabszolga, a saját hazája seregében. Halálig. (Tetszik ezt érteni? Mert én hülye vagyok hozzá.) Apám zsigerből hazaszerető ember – ahogy az apja, a dédek, azok a zsidó parasztok, és a fia, még szép, korábban keljen fel, aki ebbe akar belekavarni. Természetes. (Ki nem szereti a hazáját? Mit kell arról szavalni? Emlegetem, hogy levegőt veszek? Állást foglalok a helyes volta mellett? Anyanyelvem, kultúrám, a történelmem – még egyszer: a történelmem – a szülőföldemé. Te jó ég, mi mindennek kéne még ide beleférni! Hon és anyanyelv, a két karom, a fejem: nem felcserélhető, nem választás dolga. Mondhatnám még: apám és anyám. Nem egyszerű ország – és nekem ez a sajátom. Minden baja, foltja, szemölcse és tócsája az én bajom, szemölcsöm. És minden öröme. Az ország, az mi vagyunk. Kérdés van?) Apám harmincöt éves, már mindig.

Ide tartozik: könyve van. A Búcsú kétszerzős darab, az övé az ötvenegynéhány kép. Az Írók Boltja parádés kirakatot állított össze belőle. Elmentünk az egyik nagylányommal, lefényképeztük. Napra ötven évvel azután, hogy meghalt (– így mondtam egyszer, de hát nem: meggyilkolták, kész). Ott állt Merényi Bandi friss könyve a csöndes vasárnapi Andrássy út finom boltjának ablakában.

Édesanyádról nem nagyon szoktál beszélni…

L. P.: Hányatott ifjúságában – arról gondoskodtak – volt fogorvosi asszisztens és cselédlány, tanult gép- és gyorsíró – öt perc alatt tanított meg tíz ujjal gépelni. Tizennyolc évesen ment férjhez, jött a gyerek (híved), az tizenkilenc. És már harminckilencet mutat a naptár. Még kettő és anyám itt maradt, másodmagával. Háromszor indult el a kemencék felé. Egyszer apám szólt közbe. Épületgépész, ő újította fel a török követség berendezését, megszerették. Nem előzmény, a magam élete, ott voltam. Volt okmányunk tőlük, és laktunk ott két napot – apám ekkor egy éve nem él, és most megvédi a szerelmét és a gyerekét. Anyám végigélte az életét, békésen halt meg egy pár éve – megígértem neki, hogy otthon, sikerült megtartani.

Az anyai ágról alig tudok. Apjára-anyjára, a szentmihályi nagyszüleimre nem emlékszem. A minap láttam őket…

Megállok. Dadog bennem a mondat, ahogy gépbe kopogom. Ebbe egyszerűbb lett volna bele se kezdeni. Mondja meg valaki, annyi okos, író-olvasó ember van! gondolkodók – ezt most hogy írjam ide? Ne legyen érzelgős, se érzéketlen, se idétlen, se önsajnálat – az ő nevükben sem. Hogy van ez? Nemrég publikált hivatalos felvétel a brit légi felderítéstől. Oswiecim városka közelében, szabályos épületsorok, terek s utak végén, a tusolón túl két bodorodó párhuzamos füstcsík. Dátum a film alsó sávján: a nácik utolsó teljes éve, nyár, egybevág: ott a magyarok ideje. Mennek felfelé: a szentmihályi nagyanyám, nagyapám. Mondjam, hogy lett egy új családi fénykép apám Kanizsai-utcai felvétele mellé? (Valami náci perelni akarja a lapot, ahol megjelent, a légierőt, az angol kormányt, a királyi házat, a virtuális teret, a Tejutat.) A családi albumba budapesti nagyapám és nagyanyám mellé tegyük ide Pajtást, a kutyám Szentmihályról, ő végigélte az életét.

S most, ki tudja, miről, eszembe jut. Valaki nemrég azt kérdezte: Korábban nem foglalkoztatott, hogy zsidónak születtem. Miért most? Valójában azt kérdezi: előbb miért nem?

Egyszerű. Göring legyen a nevem, ha egy másodpercig a biológiai meghatározottságban gondolkodtam.

Göring? Ezt világítsuk meg.

L. P.: 1938-ban mondja a hófehér ruhás lufi légi marsall, hogy Meyer legyen a neve, ha egy ellenséges gép valaha átrepül a Ruhr vonalán. A szólás a németben a lehetetlenség szinonimája. Nincs feljegyzés Meyer nevű birodalmi légi marsallról. A frappáns ötlettel sem tudok mit kezdeni, hogy az alkalmazott állattan szabná meg, ki kicsoda és mi. Az a különbség emberek között nem létezik. Bármit diktálna éppen az úri divat.

Hogy miért nem írtam róla. A kérdés nyomán ráébredtem: sokszor azért nem, mert szégyellem magamat a hivatalos ország helyett, amit itt művelt. Tudod, olykor, ha valakivel, jó barát, ismerős, az életemnek az a szakasza szóba kerül, azon kapom magam, hogy megállok és megkérdezem: nem rossz, ha erről beszélek? Mert mit mondhat rá egy ép lelkű ember? Mit gondolhat? A hazámmal történt, és ez az egy hazám van. Mi műveltük – ha velem is –, itt semmi sem egyszerű. Érthető azért, remélem.

Nem vagy az a publicisztikus alkat. Hogy dolgozod fel?

L. P.: Nyilvánosan. Nem most szólok. Úgy húsz éve. Mikor néhány lelki toprongy egyszer csak előállt a farbával és először különbséget mertek tenni nyomtatásban magyarok között náci receptre. Az országot rángatták a sárba. Nem szobatiszta, ha képzeli, hogy ezt lehet, az asztal közepére. Akkor szólni kellett, higiéniai okokból, rögtön. Menne a tárca nyomdába, visszatartom, tegyünk előiratot – prae scriptum –, az áll benne: Embert enni nem való. Vita nincs. Homo Sapiens döntött. Megtalálható a honlapon a Zebráim között. Mondom a Csordás-féle interjúban. Nehézfejűek, el kell ismételni rendszeres időközönként. Addig: ha szóba kerültek volna, nem vitt rá az undor. A saját könyvembe? Ne már.

 

A Kegyelmesek Klubja

 

Nincs nekem vitám – ezzel? Érvelni olyan mérhetetlen erkölcsi fölényből, amely a gyilkos urakkal vagy a kollaboránssal szemben minden ép embernek sajátja? Nem volna elegáns.

Miért volna a munkám tárgya? Annyi szemetet hoz elő a hüllőagy, annyi minden akar létezni a zavaros-szennyes, tudatlan és kisebbségi érzésekkel tomboló gondolati alvilágban. Hidegfúzió a szobában, a semmiből energia a kémcsőben, boszorkánymester és harmincezer éves betűk, tévétáltos, telefonon gyógyít – ez a faj-izé sem érdekesebb, erre vesztegetném az egyetlen életem perceit? Egy órát?

A minap azt láttam, hogy túlélőnek számítanak, hivatalosan. Itthon voltam a náci megszállás alatt és ma levegőt veszek, a feltételek megvannak. De a cím túl előkelő. Magamnak a Kegyelmesek Klubját találtam Rejtőnél. (Hogy ettől a szerzőtől mit tudtak félni? – 1950 tájától.) Az alvilági vagányhierarchiában az igazi kék vér: akit halálra ítéltek és megvan. A Klub, ha csak a legújabb kori tagságot nézed, mint Gáli és Obersovszky, finom hely. Ők tettek érte.

És akkor nekem csak úgy jár. Azon, hogy miért azt választottam mesterségemnek, amit, nem változtat. Az imént abból indultunk el, hogy hol vannak az első mozzanatok. Mészárosokat nem gondoltam még csörgedező friss hegyi forrásnak. De: az életben korán történt, mély nyomot hagy. Több dolgok vannak földön és egen. Vadászik rád a Barna Birodalom hadserege, mármint rám. Védi az Ezer Évest, tőled. Indokolt a birodalmi félelem, végtére négyéves vagy – de hagyjuk a grand guignolt, van az négy és fél is –, van orrod, füled, tíz ujjad. A hajtásban részt vesz a honi náci csürhe, hozzá hazád létező fegyveres testületei, rendőr, csendőr és katona.

Akinek korán így alakul az élete: kergetik halálra nagyméretű bácsik, fegyvernek látszó tárggyal – Schmeisser, Walther PPK –, és tudni nem tudja, de érzi, ahogy az állatkölyök a hajtóvadászaton. Akit dugdosni kell, mint a tavalyi lopott holmit. Aki azután hajszál híja, hogy éhen nem hal. Annak ez a dús tapasztalat, bár nem emlékszik, megmarad. Következmény: akármivel nem lehet a kedvét szegni.

A puszta testi béke is minden percben új meglepetés, nem csoda, ha érdeklődését az élet színei foglalják le, tartósan. Rám vonatkozik, lehet másképp is fogni a nagy Világadást. A halál románca nem vonz, köszönöm, találkoztunk, megvolt. Jót tesz a korai bevésés.

S hogy ne tévedjünk, az ilyen ember arra a békességre nagyon is kényes lesz.

 

Öt forint készpénz

Ha a családi előzményekről beszélnél még.

L. P.: Mindjárt ott az örökségem. Öt forint, készpénzben, apám felvételei mellett, egy vászontárcában kaptam meg. Nagyanyám varrta ki gyönggyel, nekem. Bankó, az első magyar papírpénz sorozatból, rajta a pénzügyminiszter aláírása: Kossuth Lajosnak hívják. A nemzetőr szépapámtól. Negyvennyolc, te Csillag. A megtorlás éveiben – Haynau-féle sorozat – a Kossuth bankót is rejtegetni kellett, és megőriztük. Eddig százhatvan év, háborún, forradalmon, népgyilkosságon át, itt tartom a szekrényen, két oldalról üvegezve, megfordítható.

Írni: arra is akad példa akár az eleim között, nem mintha valamit jelentene, azért szeretem, oktalanul. Nagyapám – az apai, az ismerősöm –, hírlapíró volt. Olykor nem ért haza, akkor kártyázott az Otthon-körben – nem állom meg a névpotyogtatást – Adyval, hajnalig. Velem sütött almát az Elemér utcai cserépkályhában.

Észak-fok, titok, idegenség… – kaláber – és sült alma. Rövid út, megborzongat, hogy milyen rövid. Nagyapám hírlapíró, országgyűlési tudósító, jön a kamara 38-9-ben, kirúgták. Fordított is, a Bölsche nevű sikerszerzőt többedmagával. Cicero s más klasszikusok rövid munkáit a zsebkönyvek királyába. Acél-puskának nevezik, arra szolgált: puskázni. Korabeli fordítógép a pad alatt. Görög–latin szakos körökben ismert fogalom máig. A markodban elfér, puha, hajlik, az Acél Testvérek kiadóvállalat leleménye, Budapest. Nagyapó fordít: nepotizmus a javából: a két fivér a nagyanyám bátyja. Szóba kerül egy társasági estén, s akkor egyszerre kapja fel a fejét három kiművelt emberfő: „Az Acél Testvérek! A családod?!” Szerényen bólintok, hja, ha van mire, noblesse (született Altmann, két N, a csász. és kir. jegyző elfelejtette elírni). Túlélték, nem fujtották meg őket a nácik, mint a kutyát, antikváros eladók lettek a boltjukban, üzlet és kiadó államosítása után, jobb, mint a kitelepítés. A puskáról a latintanáromtól, a ragyogó Gombár Vincétől hallottam. (S ha már család, az egyik gyerekem az Árpádban érettségizett, ő nyerte az első Gombár-díjat a klasszikus tudományok ápolásáért.) Meg itt van az ajándék családom is, a nevelőapám ágán. Van egy-két könyvem tőlük is – itt aztán a kérdésből is kiesik az öröklés –, Béla bátyám munkái a LASER-ekről nem csak amerikai egyetemeken tankönyvek, a hidegháború teljében fordították le az oroszok. A nagymama ágán – a harmadik, már megint kilógok minden skatulyából – a dédpapa könyve az Al-Dunáról. Ágnes és Balázs magától értetődő. A nagymama mondta először: látom, viszed tovább. Mármint a könyvnek élő emberek sorát.

 

Kenyér, parizer

Nem nagyon él a köztudatban, hogy te ültetted át magyarra Salinger Magasabbra a tetőt, ácsok című kisregényét, és például több Chandlert is, köztük a Hosszú álom című krimit…

L. P.: Több mint krimiíró. A könyv magyar címe: Örök álom. A kiadó-parancsnok áthúzta és fölé írta: „Hosszú”, az álom. Big Sleep: ott halált jelent. Visszajavítottam: „Örök”, ők rekontra, s tovább, ahogy a kültelken ultiban licitálnak. Én piros tollal szubkontra, aztán Fedák Sári bugyogója és Sztalin sapkáján a gomb. Képzeld, ők nyertek. Harmadik kiadás, levonat jön, és két nappal utána szerződés, miközben a saját könyvemről – Mellékszereplők – ig. et. nem válaszol levélre, telefonra. Visszaküldtem aláíratlanul: ha egyszer nem vagyunk beszélő viszonyban…. A könyv kiadását az olvasók és a szerző érdekében nem tiltom meg, írtam kegyesen. Annak az embernek és gépezetnek. Voltam vagy harminc – rangtalan, amennyire csak egy vércivil lehet. Szemtelenkedtem velük meg az összes hadosztályaikkal. Nem is értették igazán, nem hallottak olyat, hogy méltóság. És persze, megtehettem. Nálunk, a forradalom után. Nem Szibéria fenyegetett, nem is a Ljubljanka pincéje (Dzserdzsinkij tér 2.).

Azt, hogy örök álom a szöveghelyen gondosan benne hagytam. Titkos jel, tanultuk a Monarchia századairól, hogyan játszták ki a cenzort, kacsintának az olvasóra csalafintán. Azt hinnem, hogy valaki majd észreveszi, ábrándos marhaság volt. És tudod, mi történik? Harminc évvel később az Európa adja ki újra. Ott az a szokás, olyan a szerkesztő – Gy. Horváth László –: elolvassa. Szólt: belül más. Visszaírtam, hogy annak története van. Így az eredeti magyar címével jelenik meg. Alig kellett hozzá egy fél életnyi idő, történt is egy s más a világszínpadon.

Dramaturg voltál a Madách Színházban...

L. P.: Lakást akartam, ami persze elég példátlan ötlet volt akkor is. Színházi embernek nem készültem, nem a műfajom, megegyezéssel váltunk el a végén. Minden tisztes munkát elvállaltam az egyetem mellett és utána. Olykor nagy izgalmak között. Angolórát adtam követségi portásnak, olaszon keresztül. (És összetalálkoztam az ún. titkosrendőrséggel – se rendőrség, se titkos –, burleszknek is rossz. Pobjedával követtek, érted?, engem. Gyalog jöttem az órámról a Thököly úton, őrült nehéz olyan lassan vezetni, le a kalappal. Az érdeklődés nem nekem szólt. Aki abból a házból kilépett, követték. Két sarokkal később utolért a tanítványom robogón, mögötte is Pobjeda, az két autó. Antonio a kezembe adott egy szögletes barna csomagot és ment. Gyanús, gyanús. Kész kémmozi, sejtek, hálózatok és hárítás, rejtelem, nemzetköz [dead letter box és brush pass – kémüzenet rejteke és láthatatlan jelentésátadás. El ne maradjunk.] Egy tanárom ajánlotta a Cassola nevű írót [kár volt], az ő négy-öt regényét hozatta meg a portás, a tanítással fizettem. Forintkiajánlás, bűncselekmény. Még csak meg sem kérdezte soha senki, hogy mi volt a csomagban. Szakosodott dolgozók, az ő bevetésük diplomáciai zaklatásra szólt. Ember, autó jut, láthatóan dúsgazdag az ország.)

Fordításra az első kiadói szerződést tizennyolc évesen írtam alá, Pirandello-novellákra. Vállaltam, amit kínáltak, el kellett tartani azt a regényírót. Lektoráltam, kontrollszerkesztettem, készítettem nyerset García Lorcából, egy sor egy forint, pásztáztam külföldi lexikont magyar szócikk után, à 2 Ft. Nyerseket készítettem a színházi intézetnek. Telefonáltak, állásajánlat a Madáchtól. Kerestek valakit, aki olvas más nyelveken is. Ott állok, húszéves egyetemista – ki tudott volna ellenállni? Az ország legjobb színháza vo