Széky János: Befejezett jövőLengyel Péter és Merényi Endre: Búcsú

Amikor még a lépéskoppanást is hallani lehetett az utcákon, akkor a szó valahogy együtt jött a képpel, nagy zsúfoltságban, mint itt, s a szavaknak nőies és erőszakos ritmusuk volt – neurózis helyett uralkodott a terror, arcátlan közeljövő helyett a könyörtelen félmúlt. Hülyítő ólomgőz helyett a lázító félelem. „A legfenekén járunk a kurta de mély történelmi korszaknak, melyet utóbb elneveztek majd egy nagybajszos külföldi politikusról.” Az ember kezdetben hajlamos Lengyel Péter könyveinek rekapitulációja gyanánt olvasni a Búcsút, mint fejezetet az író összes műveiből, és legföljebb némi bölcsész-örömmel nyugtázza az apa megtalálását, meg persze úgy érzi magát, akár a térbeli utazó, aki szülővárosának közelébe ér (de nem pontosan haza); de aztán jobban megnézi a képeket. És megdöbben e háború – vagyis „a második nagy szervezett öldöklés” – előtti képek időutas karakterén. Mintha a tárgyak és az árnyak azt mondanák: „tessék, nézzétek, akármikor vagytok: ilyenek voltunk”. A mérnök Merényi Endre konstruktivista tekintete nyilván a mértani furcsaságokra és a nem-nemes tárgyak csodálatos egyediségére összpontosult, de ez még nem magyarázza fotóinak ragyogását (pilinszkys csendkockák ezek).
S a kísérteties valóban az, hogy a mozdulatlan s az idővel sajátos viszonyt alkotó ragyogás – mondhatnánk: a mindentudás – az apa nevéhez fűződik, míg az első megismerés áldozati gyanútlansága a fiú hangjaihoz. Persze, mint az előbb idézett kormeghatározó mondata is példa rá („melyet utóbb elneveztek majd”), szó sincs itt pusztán gyermeki múltidőről. Éppenséggel a legcifrább – és a magyarban még el nem terjesztett – összetett nyelvtani időkkel dolgozik a szerző. Minél többet nézzük, annál inkább zavarbaejtő az összjáték a lapok alsó felében olvasható (hallható) fúga és a fölötte sárgásan fénylő képsorozat között. Fönn: a halál előtti Jó, dermedt aranykor, lenn: valami Jón és Rosszon inneni állapot, olyan derűs pokolféle, melyhez képest csak két dolog biztos: a továbbélés meg a romlás.
Mert Lengyel Péter Budapestje nem a század klasszikusainak sokdimenziós Városa, nem a tér, az idő, az emberek és tárgyak és mikroklímák elbűvölő bonyolultságú kapcsolatrendszere, nem, ez a Budapest csak keletkezik (mint a Macskakőben), lehetne (mint a Cseréptörésben), de főleg: nincs. A korhű ruhák, dalocskák, fogyasztói árak poézisét nem a történelem, hanem a történelem tudása semmisíti meg. „Itt mindenki szürkét hord, mondta majd Bárán egyszer, a merészebbek drappot. Ki tudja, miért, ragaszkodnak ahhoz, hogy divat, az pedig van.” Vagyis nincs, Aki, mondjuk, kamaszkoráig nem élt automobilizált világban, az visszavágynék ugyan a megkülönböztethető utcai hangok „lehetett volna, ha” igeidővel leírható korába, de amit azóta megtanult (praesens perfectumban), az mind e korszak nemlétezőségét bizonyítja. Megtanulta ezt a szerző is olvasóiról, az avatott (kétféle értelemben is beavatott) hallgatóságnak beszél, rutinos prózakoncert-látogatóknak. De míg fülünk a szólamokra figyel (A téma: „Add ide a didit”), a fölfelé húzó képek magabiztosan, rendre eltérítik a tekintetet.
Apa, fiú és olvasó közös könyve: minden írott műfajt idéz és tagad. Eltérített (anti)liriko-(anti)publicisztikai-(non)fiktív (jövő)memoár. Nincs hozzá fénymérő, se fonométer. Remekművecske.