Szász Imre: Az író•mint a rablóbanda feje Lengyel Péter: Macskakő

Figyelmeztetem az olvasót: aki ebből a kurta recenzióból biztos eligazítást és magyarázatot vár az utóbbi évek egyik legjátékosabb, legegyénibb és legtitokzatosabb regényére, az csalódni fog. Aki azt hiszi, hogy én, az írótárs jobban kiismerem magam a szerző szándékaiban, az téved. De aki, mint én is, átadja magát a regény atmoszférájának, olvasmányosságának, az velem tűnődhet. Magyarázhatja a regényt magamagának, jobban is talán, mint én. És bizonyára besorolja a szerzőt a modern magyar próza kitűnő Péterei közé (Esterházy, Hajnóczy, Nádas), akik, hál' isten, amúgy sem egyformák.
Nem mintha a Macskakő a szövegben, a színhelyeken, az absztrakciókban bujkáló regény volna. Voltaképpen a hagyományos, lapról lapra világos, de gondolatvilágában mégis titokzatos kifejezési formákkal játszik. Nagyon leegyszerűsítve: van egy egyes szám első személyű elbeszélő, aki végig kissé homályban maradva elmeséli, hogyan szervezte meg a nagy ékszerrablást a millennium évében, mesteri segítőtársaival. És ott van ellenfele, a szinte valószínűtlenül érzékeny és logikus Dajka doktor, a rendőrfelügyelő. Azután ott van az író, aki alighanem nagyon hasonlít Lengyel Péterhez. Időnként megszakítja a cselekményt, és beszél hallgatójának, kiskorú lányának, akivel kettesben maradt, az őstörténetről, amely idáig vezetett, a saját őstörténetéről, a más Lengyel Péter művekből ismert óbudai gyerekkorról, családi hányódtatásáról, és kurta, fanyar véleményeket mond a világról, amely ma körülveszi.
A két idősík között a kapcsolat rejtélyes, de érezhetően szerves, így tud átlépni az elbeszélő szinte egyik mondattói a másikig csaknem száz éven.
Mégis, a regényben a titokzatosabbnak a régi, világos, kalandos történet látszik. A századvég Budapestje, a rablás, a féltékenységi gyilkosság. A Csacska Macska éjszakai mulatóhely, Café Chantant, félig elegáns étterem, félig elegáns kupleráj élete. A hagyományos detektívregények oly logikusan összeálló bűnjelei, amelyeknek még a logikája is látszatlogika ebben a regényben, rekvizitum, a hitelesség iróniája. E régi bűncselekmények ismertetője, sőt kiagyalója, szervezője is, az elbeszélő én: fogalmazzunk bárdolatlanul, maga az író, Lengyel Péter. A regényíró, aki mint regényhős meghal, de mint elbeszélő máig él. Itt már a regényelmélet ingoványos talajára lépünk – Lengyel Péter beszél arról, hogy egy hagyományos, de ma már megvetett regényírói magatartás szerint az író mindent tud, olyan mint az Isten.
Ő ezt egy lépéssel továbbviszi: megmutatja, hogy az író olykor még az általa teremtett alakok sorsát, az általa kigondolt események menetét sem tudja előre.
Nagyon erős atmoszférájú könyv. Részben a sokféle, olykor archaizáló hangvételtől, a stílusbravúroktól, részben a hihetetlen tárgyi, topográfiai ismeretanyagtói, amelybe olykor játékos anakronizmusok keverednek. Olyannyira, hogy még az ajánlott bibliográfiában is gyanakodva figyeltem fel egy ausztrál szerző nevére: Cunt, Wooden. Kísértetiesen emlékeztet ifjúkorunk vigyorgó kifejezésére: negyvenkettes tábori fapi… De Lengyel Péter oly ravaszul kever valóságot, fikciót, iróniát ebben a színes szövegben, hogy végül is elhiszem neki az ausztrál szerzőt.