Rovat (1992)Zebra

(ROVAT) Volt egy rovatom a Magyar Naplóban*. Hol volt, hol nem volt. Szinte van, még ki sem hűlt. Néhány hónapja indult Zebra címen, azzal a kérdéssel, vajon e szép új világban szólhat-e a regényíró máshogyan, mint a regény nyelvén? Vajon csakugyan új-e a világ? Nos, a Magyar Naplónál már nem szólhat, a Magyar Naplót kinyírták. S bár, ha felütöttem, mindig találtam szerzőt, nem egyet, akinél már azt sem tudtam elfogadni, ahogy kérdez – bizonyos csak egy: az újság azt, hogy ma nincs, annak köszönheti, amit jól csinált. (Hogy csak egy példát mondjak: ez a lap búcsúztatta Ottlikot méltón: neki szentelt számmal. Ami kijárt egy rendszeren át pártíróknak – nem mondok nevet, nem nagy dolog holt kutyákat rugdosni –, de nem járt ki Weöres Sándornak, sem Jékely Zoltánnak, sem Pilinszkynek.)
(TERVEK) Nem tartott volna örökké a rovat, de most hamarabb kell lazárnom, s nem egészen úgy lesz, ahogy terveztem. Mert terveztem – a munka munka, nem megy másképp. Daily Mindernek hívják szülőföldjén azt a kettős spirálos, szépséges határidőnaplót, melyet befogtam erre a célra: harmincnégy éve Amerikába menekült barátaim hozták, Klári és Feri, ismerik a papírbolt-hoppárémat. Új-új oldalakon sorakoznak benne a címek, tárgyak, ötletcafatok.
Ezer dologról szólni.
(SZENT BIM; MAGÁNVILÁG) A valahai bárókisasszony emésztőgödröt ás a faház mögött. Gacsos izmú férfiember szemléli merengő jóindulattal az árnyékból – tisztes alkoholista, arcán a népbetegség félreismerhetetlen jegyei. A törékeny nő kifordított kézfejjel letörli a homlokáról a verejtéket. „Bokáig ér. Fél nap munkája.” A foglalkozás nélküli ezermester, szeszkazán és tarhás megvakarja az orrát. „Nem való az magának, Zsófika. Ezer forintért megcsinálom.” Fejrázás. Egy fél órával később: „Mondok egyet: ötszáz forint.” Fejrázás. Egy óra múlva: „Rossz nézni, ahogy itt vergődik. Nem bánom, adjon száz forintot és egy kettőre kidobálom az egészet.” „Nem érti, Gyuri? Harminc forintom van, abból ma még ennem kell és hazajutnom busszal Budára.” Végre eltűntek az akadályok ember és ember közül. A férfiú, aki csőlakó volna, ha volna ilyen a faluban, gyűrött papírpénzt halász elő az ingzsebéből. „Na, másszon ki abból a gödörből. Ugorjon el a kocsmába egy liter fehérér.” Mire a borral visszaért, kész volt a gödör. Jókedvűen beszélte a nyáron az asszony. Bim címen róla beszéltem volna; ő az egyetlen eleven szent, akivel életemben találkoztam.
Más. Aranycsillámos zöld-szürke szermű nő megfogja hátulról a hosszú hajú, sötét öltönyös férfi vállát a nyüzsgő lakásban: „Szervusz, csak köszönni akarok." Hosszú hajú fülig a beszélgetésben, vodkás pohárral a kézben egyedi elméletet fejtett ki egy kisebb körnek. Hátranéz, látja, ki az, visszanyúl a válla fölött, megszorítja a köszönő kézfejét és megszakítja mondatát az ország sorsa-fordultának lehetséges változatairól, úgy ragyog fel: „Itt vagyok? De jó. Csupa kedves ember.” S fordul vissza hallgatóinak köréhez. Körök erre és arra, ülnek, inkább állnak. Kacérkodás játékai, mélyre fúró elemzések, üres csevegés, tréfa és élettervek úsznak a levegőben. Vászon kiskabát válla, összecsókolózás közben. „Tudom, válltömés”, beletörődő lányhang. „Csak azt mondd meg, van-e még alatta nő?” Valószínűtlen sokan az összesen másfél szobányi felszínen, és van, aki kiszorult az egy ember széles előszobába. A hideg őszi este sem gátol, nyitva a lakásajtó, s a többlet túlcsordul a gangra. Civil világ címen beszéltem volna emberekről, akik megtalálták a polgári társaság védett öbleit, hova állam, cég, hivatalnokok, hatalom vagy pénz, ha a fejük tetejére állnak, akkor sem pofázhatnak bele. (Már nem, a holnapot meg nem adjuk.)
(VIRTUÁLIS ZEBRA) Még sok egyébről. Nem tudom, mi fért volna bele, mikor írom és hogyan. Mindenesetre most kiterítem itt a lapjaimat: élünk, vagyunk, civil emberek, nem félünk. Bibó, persze. A tárgy-cím jelzetek:
Németország: mit képzelnek ezek? – a mai világ egyik legszabadelvűbb országáról. Sajtórabságot! – újság-személyekről, akiknek hiányzik, hogy nem mondja meg már valaki határozottan, mi legyen a véleményük. Romeltakarítás – egy utca, két utca, amelyekről a választott tisztviselő azt véli, hogy módja van elzárni a járókelők elől, mint vélte a tankon jött helytartó. Férfiatlan férfiak, nőietlen nők – bizonyos tömegközlési helyekről, ahol ilyeneket válogatnak, szeretnek, nem túl bonyolult tudatalatti folyamatok eredményeként. Szennyirodalom? Kunna – egymást irtó újabb és régi szemforgatók úri-elvtársi azonossságáról. Antiklerikális ház – az otthonomról: a vallásszabadság rendületlen híve, ma ezt mondhatom el jó szívvel a lelkiismeret szabadságáért. Hány magyar kultúra van? – az eretnek nézetem: egy.
Példák csak, takarékosan szemezgetve a lehetőségek közül.
(A TETTEK URAI) A Magyar Naplóban nem fogom megírni őket. Megszűntették. Nem lacafacáztak, nem totojáztak, nem ciciztek, ezek nem afféle nyámnyila picegepórász értelmiségiek, ezek cselekszenek. Parancsra. Jéghidegen, hatékonyan. Csütörtökről péntekre. Gazdájuknak csalódást nem okoznak. S ez még csak a kezdet. Minek három irodalmi folyóirat?, kérdezik. (Csakugyan. Huszonöt évvel ezelőtt egy diplomata, akit éppen kultúrattasénak neveztek ki, arra kért, mondjak már neki ilyen, izé, irodalmi lapokat: az Új Írást, azt tudja. Neki is elég volt egy. Igaz, ez a totális kontraszelekció idején történt, és az az ember pusztán a párthűsége alapján foglalta el állását.) Jobb is felszámolni, ezek az írók olyanok: mindig saját véleményük van, s aki egyszer izgága volt, az máskor is az. Gyanús szakma, ami ember volt, már úgyis abbahagyta és elment pártmunkásnak.
(CETRUM CENSEO) Amúgy: minden történet egy történet. A mai napon lemondtuk a Magyar Nemzet előfizetését. Az erőszak műve beteljesedett, a türelmi idő lejárt. A mozdulat nem a kiegyezésbe taposott újságnak szól, hanem az erőszaktevőknek. A jóságos, nyugtatgató ígéretekből természetesen egy árva szót sem hiszek. A most kezdődő hadjárat elnyújtott vereségéhez már nem leszek előfizető. Elvben az is lehet, hogy újság lesz belőle. Akkor a magam kárára tiltakoztam politikai trükkök, erőszak és hazugság ellen – most is, mint azelőtt. (Azt csinálnak vele, amit akarnak – az olvasást csak nem tehetik kötelezővé. Amikor a Gyűlölet Hangjának adása fröcsög a rádióban, a közben a reklámot sem hallgatom.) Az ajtón nem jön be. A kitérőnek itt vége.
(VENDÉGOLDAL) Tekintsed, kedves olvasó, e helyet a papíron a Magyar Napló mai vendégoldalának, egy búcsú alkalomra. Példásan korrekt szerkesztőim voltak (álljon itt Kis Pintér Imre, Reményi József Tamás neve – természetesen soha egy vesszőnyit nem kívántak változtatni –, és Marosi Gyöngyié, aki a nyomdából hív: nem szedtek dőlt betűvel egy szót, nagyon nagy baj-e, mert ha az, akkor szétbontja az oldalt.)
(SZABAD SZÁJ) Hát akkor nézzük, hét Zebrával, tizennégy héttel később (manap: történelmi lépték): vajon kell-e majd őriznünk másfél év újságjait – megáradt tenger, ellep minden centimétert. A forradalom tizenkét napjának újságjait őriztük. A negyvenöt és negyvennyolc közöttieket nem: azt gondoltuk, mi sem természetesebb: az újság jártatja a szabad száját.
(AMI NINCS) Nézzük, pontosan, tárgyilagosan: rendszer, az nincs. Választás volt. Bizonyíték rá, ha ezt olvasod. Nem rendszer, ha nem kerek. Ha csak egymás számára tudják megcsinálni, az az ő dolguk, mint bármely kártyaklub.
Az sem elég a rendszerhöz, még csak nem is végzetes, hogy egyes emberek alkalmatlanok arra, már megint, amit csinálnak, párt- és ízléshűség alapján szelektálták őket kontra.
(ÍZLÉSÜGYEK) Hiszen lássuk be: végül nem másról van szó: ízléskülönbségről – mely nem egy esetben csak e másfél év alatt, a szabad szólással tagolódott. Gusztus – hogy van-e valamihez vagy nincs: nagyobb dolog, mint ez meg az a politikai alakulat. Az ízlés minden. Minden az ízlés. Életek és lélegzetvételek különbsége, világok e kis nemzeten belül.
(KÖZTES ÁLLAPOT) Talán mert a miénk még nem a maga dolgát intéző polgári társadalom. Talán mert köztes állapotban leledzünk.
Sokféle módon, sokféle téren: vannak ilyen emberek és vannak olyanok. Az egyiknek tetszik a dúcse szava, a kormányzó keze (kőbe faragva) és a fűrer emberképe (füstbement) – kész: ő olyan. A másiknak nem tetszik – kész: ilyen. Ha valaki szorong attól, hogy a határon nincs szögesdrót, akna és automata repeszszóró (keletnémet gyilokgép volt), és hogy az emberi bőr sokszínű: olyan; ha a tágasság örömét érzi: ilyen. Ha a valódi gazdaságról hallva a világnak ama másik részéből, tömjénfüstért és osztályharcért kiált, ha kinyílik a bicska a zsebében a szótól, hogy jog, a revolvere után nyúl, ha azt hallja, hogy kultúra: olyan. Érdeklődő izgalommal és reménnyel tekint a próbálkozó művészet handabandázásaira: ilyen. A hitéhez, ha van, hű, a lelke belső ügyének tekinti, megtartja ellenszélben, az üldöző árnyékában, de hogy használják, azt nem tűri: ilyen. Azt képzeli, hogy egy pár száz éve halott ember vagy az agitációs propaganda bizottság az összetartozó vagy kalandban összeborult felnőtt embereknek, férfinak és nőnek az ágyába furakodhat: olyan. Állam és egyház összeolvasztásának szándékát, mint a Felvilágosodás kora utáni ember (én például már egyenesen a huszadik században láttam meg Isten napvilágát) kínos-röhejes képtelenségnek tartja: ilyen. Parancsol, pofoz a családban: olyan. Megbeszél, érvel, s a saját gyereke azt is mondhatja neki: „Atyám, hülye vagy”: ilyen.
Otthon van a szerelem – s igen, a testi vágy, a bűntudattól nem nyomorított nemiség – zabolátlanságában és a szeretet csöndes lemondó örömében: ilyen.
A nyelvben úgy érzi jót magát, ha dagályos a szó, hemzseg a tartalom nélküli szimbólum (különös anyagból gyúrva, hajótlan tengernagy lovon), köddel és homállyal, tények helyett ideológiával, öblögető mellébeszéléssel, s a vitában kisiklik a tények elől, mint az ángolna: olyan. Nyitott, humora van: ilyen.
(LAPZÁRTA UTÁN.) Az olyan az emberi kommunikáció alaptörvényét nem képes felfogni, humorra komor öklelődéssel, erőből iparkszik válaszolni. Nem megy. A humort betiltaná, ha rajta múlna. Nem múlik rajta. A rovat során kétszer kellett gondot okoznom a szerkesztőknek, utólag hozzányúlnom a tárcához, mind a kétszer azon egyedek miatt, akik rendszert akarnak, épp csak annyira másat, mint volt, hogy most majd ők lesznek a Jani. Sietve jelentkezni akartam, lapzárta után, a feketelistájukra. (Jó hely, válogatott társaság, meg sem érdemlem.)
A népfelség rendjére az ilyen ember alkalmas.
Reménykedjünk, hogy alakul majd valami ebből a társadalmi öszvérből: polgári szabad élet, érett sokféleség.
A Zebra azzal indult, hogy amíg egy hely van, ahol lehet, az a dolgunk, hogy megmondjuk. Jobb a véleményem az emberekről, mint a rendszerszervezőknek. A népről, a nemzetről. A nemzet nem fogja tűrni, hogy ne legyen ilyen hely.
(ORDITANI) Itt álltunk negyven év után, amíg nem volt beleszólásunk a belügyeinkbe. Úgy festett, hogy a hihetetlen megtörtént: nálunk választások lesznek. Ez fontos volt. Meg hogy ne a tankon jöttek számlálják a szavazatokat. Azt már nem tartottam fontosnak, hogy melyik párt győz. Akármelyik, majd lesz másik, és a körmére néz. Ne egy legyen, minden egyéb – a mi totális korunk után – részlet. Ma is a szerint igazodom el, hogy melyik alakulat álmodja, hogy az egyetlen lesz, melyik tesz mozdulatokat afelé. Arról tudhatod: az a közös ellenség, ország és nemzet veszte. A történelem, már az egy emberélet alatt zajló történelem is, úgy tanított: akkor ordítani kell.
(1992)

*(Az irodalmi hetilap, melynek fejlécén főmunkatársként állt öt név: Csalog Zsolt * Ilia Mihály * Mészöly Miklós * Konrád György * Nádas Péter – jegyzet: 2008)