Rónay László: Lengyel Péter: Rondó

Ha Lengyel Péter írásainak, regényéinek és elbeszéléseinek világát egyetlen központi mag köré vonnánk, alighanem ezeknek nemzedéki jellege mutatkoznék meg a legerősebben, Az irodalom történetének mindenkor természetes és vonzó sajátossága volt s marad, hogy benne különféle generációk követik egymást, amelyek vagy türelmetlen szenvedéllyel igyekeznek elmetszeni azokat a szálakat, melyek elődeikhez kötötték őket, vagy épp ellenkezően: a lehetséges folytonosságnak összekapcsolódási pontjait próbálják meglelni. Lengyel Péter ez utóbbi csoportba sorolható, ám írásainak az ad különös és egyéni varázst, hogy bennük többnyire olyan életformát ábrázol, mely teljesen új ideálokat keres magának, mindezt azonban oly módon teszi, amely erősen kötődik a magyar regényírás huszadik századi hagyományaihoz, mindenekelőtt talán Ottlik Gézához, kinek hatását Lengyel Péter nemzedékének több nagytehetségű tagja tudva s akarva nem is akarja kikerülni, a Rondó kulcsfontosságú és önvallomás érvényű írásának nevezhetjük e vonatkozásban az Adósságot, melyben a szerző éppen Ottlik Gézáról rajzol vonzóan személyes, vallomásos portrét. Mit is tart Lengyel Péter a legfontosabbnak Ottlik világában? Mit merített regényírói példájából? Hadd idézzük e kérdésekre válaszul az ő szavait: „Csak a legnehezebbet érdemes megpróbálni. Csak azt lehet, ha egyszer tudsz a létezésről... A trükk: csak az örökkévalóságra érdemes odafigyelni... A munka végiggondolásának egyetlen lehetséges távja egy egész élet. Csak egyféleképpen lehet tervezni, készülni, beosztani: életfogytig.”
Nem nevezhetjük könnyű írói élettervnek. Manapság íróink egy része hajlik arra, hogy a sokszor emlegetett rohanó élettempó kísértésének engedve, ez élet megjelenítőjét, tehát a művet is a száguldó életmód teljes tükörképeként alkossa: sietve, átgaloppozva az epikus anyagon, jelzésekkel, futó ecsetvonásokkal ábrázolva s megjelenítve magát az anyagot, mely így sokat sejtet, de sok titkát érintetlenül zárja magába. S miközben e sejtelmes vázlatot szemléljük, rendszerint fájdalmas hiányának érezzük, hogy eltűnt belőle maga az író, nem érezzük a felhalmozott tapasztalatokkal vívott csatáját, hiányzik a kész műalkotásból a megszenvedve kivívott győzelem. „A legnagyobb erőfeszítés és eredmény: lehetséges önmaga.” – mondja már idézett írásában Lengyel Péter, s bármelyik alkotása felől közeledünk is hozzá, ezekből valóban hiányzik a személytelenség könnyedsége, hiszen makacs következetességgel tér vissza ugyanahhoz az élménykörhöz, s annak különböző vetületeinek megjelenítése során végül mindig a maga arcképét is kiteljesíti.
Az író következetességére bizonyos mértékig a kötet címválasztása is utal. A „rondó” mint irodalmi, majd zenei fogalom elsősorban az ismétlődésen alapult; az elnevezésben pedig benne rejlik a kerekség, zártság eszménye is. A rondóforma fénykorában ehhez járult még a harmónia viszonylagos egyszerűsége, mely többnyire izgalmas, váratlan zenei gondolatokkal ötvöződött. E jellemzők hol egymással váltakozva, hol egyszerre felbukkannak Lengyel Péter elbeszéléseiben is, melyeknek témája és világa aránylag zárt: önmagáról és nemzedékéről ír, s azt a folyamatot követi nyomon, ahogy a hajdan összeforrott fiatalok lassan-lassan elszakadnak egymástól, hiszen az élet különböző területeire szóródtak, találkozásaik egyre ritkulnak, de ha összesodorja őket a véletlen, mégis hibátlanul rátalálnak a régi hangra, melynek nincsen sok változata, de mindenki érti, aki használta valaha is. Elsősorban ebben mutatkozik meg az elbeszéléskötet „rondószerűsége”, no és természetesen a hangnak és az elbeszélői modornak abban az egységében, mely Lengyel Péternek szinte minden művét jellemzi.
Hogyan is jellemezhetnénk a legtalálóbban e makacs következetességgel kitartott hangot, mely a legritkább esetben emelkedik fortéig, s abban a partitúrában, melyet e novellafüzér jelenít meg előttünk, ritkák a dinamikai jelzések is? Hősei rendszerint elindulnak valamerre, többnyire pontosan meghatározott cél és terv nélkül, Néha nagy utazásokat tesznek, távoli, egzotikus világ kulisszái sejlenek fel körülöttük (az író személyes élményeinek lenyomatai ezek is!), de bárhol járjanak is, gondolataik irányát aránylag könnyű meghatároznunk, hiszen rendszerint a maguk és nemzedékük életével szembesülnek sétáik és utazásaik közben. Ezek az egyedi életek végül is egységes képbe rendeződnek, s magunk előtt sejthetünk egy általánosabban érvényes mentalitást, melyet korántsem az érvényesülés vágya, nem a meggazdagodás reménye, nem is a látványos események hite mozgat, hanem a pontosság, a tényekhez való ragaszkodás és egyfajta érzelemmentesség, amely azonban nem nevezhető közömbösségnek. Lengyel Péter elbeszélői stílusa is alkalmazkodik ehhez a képhez. Olvassuk csak el a Nyár néhány jellemző sorát: „Másnap aztán elment Lillafüredre, az országúton, nyolc kilométert. Csak a botot vitte, és jó ütemben haladt végig. Üres volt az országút, magas sziklafallal egyfelől. Egy helyen cigánycsalád ült az út melletti tisztáson, pislogó, füstölgő tűzrakás mellett, ettek, őt nézték. Déltájban ért be, vasárnap volt, az üzletek zárva, kirándulóbuszok, rengeteg ember. Nézelődött, leült a parkban a napon, és kivett egy csónakot is egy félórára, evezett a délutáni szűrt napfényben, elment a tó néptelen túlsó végébe, ahol behajlik a sziklafal a borzongó víz fölé, aztán jókor elindult vissza a turistaházba.”
Ebben a kiragadott szemelvényben – melyhez hasonlóakat bőven idézhetnénk a régebbi és újabb elbeszélésekből is – sok jellemző vonását tetten érhetjük Lengyel Péternek, az elbeszélőnek. Fontos meghatározója a mondatok egymásutánjának a leíró, elbeszélő jelleg. Nagyon ritkán szakítja meg ezeket párbeszéd, mintegy annak bizonyságául, hogy az elbeszélőnek, ha bele akar helyezkedni egyik vagy másik hőse lelkiállapotába, s főként a beszédmódjában megnyilatkozó belső lelki tartalmaiba, rögtön szembe kell néznie a bizonytalanság veszélyével, amitől Lengyel Péter érezhetően idegenkedik. A tények közlése, az időpontok jelzése, az egyes ember tetteinek leírása – nos, ez az, ami az írót elsősorban foglalkoztatja, mert ezeket érzi a valósággal adekvátaknak, ezek nemcsak megfoghatók, hanem egész pontosan lokalizálhatók. Tárgyszerűen közli, szinte aprólékos gonddal – mintha zsebóráján újra meg újra ellenőrizné a mutató járását, térképén pedig a hős pillanatnyi helyzetét – a pontos időkoordinátákat és a hely meghatározásához szükséges adatokat. Egy íróra rendszerint jellemző, milyen gyakran él igei vagy éppen névszói állítmányokkal, vagy hogy él-e egyáltalán ezekkel. Lengyel Péterre a határozói a legjellemzőbbek. Mintha arra akarná rádöbbenteni olvasóit, a tettek mellett a körülmények, mégpedig a szigorúan meghatározott és leírt körülmények is fontosak.
Ha egy nem is oly régi időszakaszában úgy jellemezhettük a magyar prózairodalmat, mint amely a líra felé halad és a kontúrok elmosásával és feloldásával kísérletezik, akkor Lengyel Péter épp az ellenkező úton jár. Hőseinek sorsából nem hiányoznak a lírai elemek. De azok a körülmények, melyek számvetésre vagy éppen a megszólalásra késztetik őket, s az a mód, ahogyan megszólalnak, a józan tárgyszerűség uralmát jelzik. Amit egy más, sietősebb prózaíró esetleg lényegtelennek látna, az az ő számára fontos. Ha belép valahová, megfigyeli, ki milyen ruhát visel, milyen annak a színe, esetleg azt is elmondja, jól áll-e neki. Mindez azonban ritkán teszi aprólékossá közléseit. Az olvasó ugyanis érzi, hogy az adott esetben ez is fontos, sőt Lengyel Péter rendelkezik az igazi prózaírónak azzal a képességével, hogy el tudja hitetni: ez az igazán fontos!
Hadd térjünk vissza egy pillanatra ahhoz a jellemzéshez, melyet az igazi próza és az igazi prózaíró természetéről adott. Arra figyelmeztet, hogy a feladatát komolyan vevő művésznek élettervet kell készítenie, s a lényegre, a műalkotásra, pontosabban a mű minél hitelesebb megalkotására kell összpontosítani figyelmét, tehetségét. Hősei sorsukkal is igazolják e program igazságát: gyakran elgondolkodnak azon, mi értelme van a pillanatnak, ha még oly látványos is, s ahogy nyomon követjük őket kalandozásaik során, megértjük, nem a percek, az órák vagy éppen az évek az igazán fontosak a számukra, hanem sokkal inkább az, hogy egyéniségüket, tehetségüket kiteljesíthessék. Bármily mostoha körülmények között él is az elbeszélés szobrásza, elszántan gyártja új és új műveit. Bármennyire úgy érzi is az író a másik novellában: nincs elég nyersanyaga, azért makacs következetességgel újra meg újra kibontja és más aspektusból jeleníti meg a már elmondottakat. Az életnek, a tehetségnek ez a makacs kiteljesítési vágya már túlmutat Lengyel Péter elbeszéléseinek formavilágán, s olyan etikus életprogramot sejtet, melyben egyformán jelentős a személyiség helyének, küldetésének tisztázása, utána pedig legjobb – annak érzett – alkotó tehetségének kiteljesítése,
A kötetben tizenhat elbeszélés található s bevezetőül egy igen érdekes, a novella új lehetőségeit sejtető Mutató, amelyben szemünk láttára ölt testet egy regény tervezete, nyomon követhetjük azt az izgalmas folyamatot, ahogy az író mind följebb és följebb emeli meglévő epikai tervének szintjeit. Az első elbeszélés 1958-ból, az utolsó 1978/79-ből való. Ha egy író több mint húsz esztendeje ír, illetlenség volna tehetségesnek nevezni. Lengyel Péter is több, mint tehetség. Vérbeli prózaíró, aki épp felsorakoztatott erényei révén nemzedékének egyik legmarkánsabb alakja. „Van még remény. Figyeljétek a mesélő embert” – írja egyik novellájában. Rá valóban érdemes figyelni, noha nem mesét mond, hanem az erkölcseinket nemesítő igaz valóságot.