Rigó Béla: Vérrel írt történetekLengyel Péter: Rondó

Az olvasó elrestelli magát. Néhány oldal megdöbbentő élménye után keresgélni kezdi, mi mindent nem olvasott el ettől a kitűnő írótól, Aztán rájön, ezúttal nem ő a hibás, Lengyel Péter közzétett életműve valóban csak néhány kötetre rúg, és ez a szelíden csordogáló patakocska is elapadt a derekán csaknem egy évtizedre.
Ez még lehetne magánügy is, alkati sajátosság. Lengyel Péter esetében azonban legalábbis generációs problémának kell tekintenünk, hiszen a fellengzősen sorsnak is nevezett véletlen olyan generációba sorozta be őt, amely mindig legalább egy lépéssel lemaradt a nagy történelmi konjunktúráktól, viszont bőségesen volt alkalma tapasztalni a dekonjunkturális időszakok hátrányait.
A háború – fullasztó légópincék, éhség, járványok jóvoltából – csaknem úgy tizedelte ennek a generációnak tagjait, mintha hadkötelesek lettek volna. És hogy mit rombolt bennük a Rákosi-korszak, azt csak úgy mérhetjük le, ha megnézzük milyen nagy százalékot tesznek ki éppen ők az 56-os disszidensek tömegéből. Velük minden megtörtént és közben legritkább esetben élvezhették a világmegforgatás illúzióját. Nemcsak a fényes szelek suhogtak nélkülük, de később is mindig szinte az orruk előtt emelték fel a történelemformálók alsó korhatárát, Írói vagy egyéb alkotói pályafutásuk is döcögve indult. A publikációra szánt ívek, oldalak többszörösen ki voltak bérelve a hűséggel kitartók, a rehabilitáltak, a vívódva megújulók, nem utolsósorban a jó időben érkezettek számára. Igaz, később sok minden átrendeződött, de ez az arányváltozás már nem generációs élmény. Ki-ki boldogult saját szerencséje szerint.
Mindezt nem csupán általában mondhatjuk el. Hiszen erről szólnak – kettő kivételével – a Rondó novellái. Nem is áttételesen; a különböző írásokban újra és újra ugyanazon a néven előbukkanó hősök – köztük az író jól felismerhető alteregója – és a nyersen valószerű történetek egyértelműen arra utalnak, hogy nem csupán igaz, de valóságos dolgokról olvashatunk. „Egy ablaktáblát sem tudok elképzelni” – mondja maga az író, „amíg nem voltam ablaküveg.”
Az első élmények még a háborút idézik, amikor telitalálat éri a Duna-parti házat és „a betonóvóhely megbillent, mint valami nagy hajó, s azután márcsak sötétség volt, sikoltások, gyereksírás, valami undok, perzselt porszag és egy őrjöngő női hang: »eltemettek bennünket, élve eltemettek!«...” S amikor mégis megúszták az egészet, a hatéves eleven kisfiú annyira legyengült, hogy kézikocsin kellett hazahúzni és vacsorájából még sokáig eldugott valami ennivalót a párnája alá, az átéltekhez hasonló időkre.
A gyerek- és kamaszkor élményei összetéveszthetetlenül jellegzetesek. A kor szellemét képviselő iskola még az eminensekben sem hagyott túl sok nosztalgiázni valót, hiszen csak kioktatott, fenyegetett, büntetett, kicsapott, utólag nem igazolódott elvek nevében. Arc nélkülivé torzított tanárai lélektelenül tettek eleget a velük szemben támasztott elvárásoknak, tartották a fegyelmet, üldözték a „kozmopolita” ruhát, táncokat, viselkedést. Ezért lett a bátorság próbája a kidobós figurákkal táncolt rock and roll, és általában a veszélyek semmibevétele. A verekedések ez idő tájt hozzátartoztak az utcaképhez, a villamosra menet közben illett fel- és leugrálni. Ezek a reflexek kiolthatatlanok. Nemsokára egy nyugati autógyárban dolgozó két kamasz teljes sebességgel rohan egymásnak a kölcsönkapott autócsodákkal és közben a Nagy Honvédő Háború vadászpilótáinak sokszor megcsodált lelkierejével mindegyikük arra vár, hogy a másiknak gyengébbek lesznek az idegei és majd kitér.
A későbbi idők során feloldódnak a bezártságok, az író előtt megnyílik a világ. Nemcsak Európa városai lesznek ismerősek, hanem egyéves kubai útja jóvoltából Amerika is. Az új lehetőségek gazdagítják az írót, de nem változtatják meg szemléletét. Nem tanul meg rajongani a gazdagság láttán, de nem kapja el a romantikus antikapitalizmus sem. Kubát például szeretettel, de utólag korrigálásra szoruló illúziók nélkül látja. Talán éppen ezért tud számunkra igazán maradandó élményt közvetíteni. Például amikor egy kopott, az általános alkatrészhiánytól szenvedő autóval jó kilométert kell a tengerből öngyilkos ösztönnel a partra kapaszkodó óriásrákok ropogó hátán végighajtani.
Hagyományosan kerek novellatörténeteket ritkán találhatunk a Rondó írásai között, inkább egy monumentális regény önállóan is életképes, érvényes darabjainak tűnnek ezek az írások. Nem a finoman felépített meseszövés vonzza az olvasó szemét, hanem a hiteles művészi igazság. Vérrel írt történetek, mondhatnánk nem is nagy túlzással, hiszen katonai szolgálata idején Lengyel Péter egyszer azért adott három deci vért, mert ezért két nap szabadság járt, ami alatt húsz oldal nyers kéziratot tudott tisztázni. De mindezt sokkal pontosabban leírta ő maga, amikor nyíltan vállalt mesterének, Ottlik Gézának jelentőségét kívánta meghatározni, Fogadjuk el mindezt őreá is érvényes ars poeticának: „Írhatott volna sikerkönyvet, pergőt-olvasmányosat, külföldi nagy példányszámokat érhetett volna el, színvonalas világhírt. Egy hang hazugság nélkül, Még szereti is azt a könnyedséget, Nem lett volna kurvaság semmilyen értelemben, Csak: elég, ha maga tudja, hogy nem a legtöbb van a munkájában, amit adhat; a legnagyobb erőfeszítés és eredmény: lehetséges önmaga.”