RegényszólamokBeszélgetés Csordás Gáborral

– Bár vannak alapvetően közös vonásaik, és ezek nagyon fontosak is, a Macskakő mégis sokban különbözik az előző két regényedtől, a Cseréptörés-től és a Mellékszereplők-től. A Macskakő után hogyan tekintesz vissza az előző két regényedre?
– Jól. Nem más könyv a Macskakő, mint a többi. Aki épít valamit, az alakul, érik, nő, netán vannak sávos és hullámos korszakai. De hogy valaki egészen mássá lenne, olyat nem láttam még. El kell mondanom mindjárt az elején: mindig is az volt a véleményem, hogy nem vagyok illetékes annak megítélésében, amit én csinálok. Nem állok neki, hogy magyarázzam, gyengébb eszközzel, ami a regény anyaga és a regényben él. Visszakérdezek: erre gondoltál-e, vagy valami másra, személyesre?

HATSZÓLAMÚ RICERCARE

– Nagyon is személyesre. A beszélgetésünkre készülve azzal a – talán nem teljesen jogosulatlan – feltételezéssel olvastam újra a Cseréptörés-t és a Mellékszereplők-et, hogy azokban sok életrajzi elem van, abban az értelemben is, hogy az elbeszélőjük eléggé olyan lehet, mint te vagy. Olyan alkat rajzolódott ki belőlük, aki visszamenőleg nagyon pontos mérleget szokott készíteni arról, ami történt vele, amit csinált, vagy nem csinált. Az a két könyv az életed része volt, elgondoltad, megtervezted, végigvitted – aztán a Macskakő-vel elkezdtél valami eléggé mást.
– A helyükön vannak. A legutóbbinak az elbeszélője is olyan, mint én vagyok – biztos. A Mellékszereplők-et a Cseréptörés szünetében írtam. Megálltam két évre – épp a regény pontos felezőjén, terjedelemben és a visszafelé haladó nyomozásban. Ha nem írom a Cseréptörés-t, nem tudtam volna megírni a másikat sem közben, a Rondó-t és a Macskakő-t sem utána. (P. S.: a Holnapelőtt-öt.) Az életrajzi szót törölném – nem életrajz, hanem regény. Tökéletesen mindegy, hogy valamely megtapasztalt esemény során mi történt abban a másik, fizikai világban. Ha a regény azt le akarja rázni magáról, akkor le fogja rázni és a maga törvényei szerint választ. Persze, minden ember csak abból írhat, ami benne van, amit megélt. Ha léteznék olyan archimédeszi pont, amelyből megnézhetnénk a műveket az emberen kívülről, akkor kiderülne, hogy a legelrugaszkodottabb science fiction világ is teljesen emberre szabott. Nem tudunk kibújni az emberbőrünkből. Nem is szeretnék, jó bőr.
– Én úgy gondolom, hogy a regény és az életrajz összefüggése nem ennyire egyszerű. Az első két regényed elbeszélője benne van abban a világban, amit elbeszél. A Macskakő-nél bonyolultabb a helyzet, tudom, mert ott ennek az ellenkezője sem igaz, éppen az elbeszélő kiléte a legnagyobb titok. Az első két regény horizontját, az erkölcsi horizontot is, behatárolja az elbeszélő nézőpontja. Ezzel szemben a Macskakő – ha szabad így mondanom, és egyáltalán nem rossz értelemben – erkölcsi szempontból indifferensebb. Az első két regényben például a megalkuvás kérdése minduntalan felmerül, a szereplők állandó erkölcsi ítélet alá esnek. A Macskakő-ben szerintem ilyen kérdések fel sem merülhetnek.
– Az elbeszélő a Macskakő világában is belül van. Annyit lát, amennyit láthat. Az erkölcsi alapállása ugyanahhoz a nagy kérdőjelhez tartozik, mint az elbeszélő személye. Annyit végül kimondhatok a titokból, hogy számomra teljesen folyamatos a három könyv. És hozzá lehet csapni még az elbeszélés-köteteket, a Két sötétedés-t és a Rondó-t, és azt, amit ma írok, és amit holnap. Ott vannak a ki nem mondott összefüggések, a hézagok. Az egyik hősünknek a becsületes mestersége a kasszabetörés. Nem nyugszik addig, amíg a szakmájában nem ő a legjobb. Mi ez, ha nem erkölcsi kérdés? Ahogy a korábbi könyveimben. Illetve talán másképp. Ennek a könyvnek másmilyen a szerkezete és más a tárgya. Minden könyvemnek más a szerkezete, mint a megelőzőeknek. Elárulhatom a képletet (bár attól tartok, hogy más nem sokra megy vele). Úgy hangzik: Cseréptörés plusz Mellékszereplők egyenlő Macskakő. S ha kilépünk a matematika számomra ingoványos területéről, hozzátenném még a Rondó című novellát. Közvetlenül a Macskakő előtt készült, már abban a szerkezetben – mely novella-méretben persze egészen más. Mint ahogy a Két sötétedés utolsó novellája – én is utólag vettem észre – nyílegyenesen vezet bele a Cseréptörés-be.
– Én meg a Cseréptörés-ben vettem észre olyan elemeket, amelyek egyenesen a Macskakő-be vezetnek. Felolvasok egy idézetet, amely szerintem a Macskakő fikciós alapja: „a keresésemmel megváltoztatom az úgynevezett tényeket”. Szövegszerűen kimutatható, hogy egy sor életrajzi elem ismétlődik.
– A szereplőké. Ha kimutatható, nem véletlen.
– De van más is. A Cseréptörés-ben – és egyébként szinte mindenben, amit írtál – többször előfordul az a gondolat, hogy van egy hely, ahol otthon vagyunk, ezt a helyet meg kell találnunk, és aki eléggé keresi, az meg is találja. Minden művedben benne van a meggyőződés, hogy a világnak, amelyben élünk, volt egy olyan állapota, amikor még valamiféle rendet alkotott. Ez egyik könyvedben sincs meg már akkor, amikor elbeszélik. Akkor már valami tönkrement.
– Jó. Tönkre is ment, meg nem is. Vereségből kellett építkeznünk. Az életet, sajnálom, nem érzem kétségbeejtőnek. Bár tudom, hogy úgy illenék. Jobb körökben. Sőt, úgy találom, hogy ha egyszer valaki túlélte – a történelemnek nevezett vérfürdőket, a holnapra megforgatott világot –, akkor színesek is ezek az évek. A regényírónak meg egyenesen szüksége lehet a hányattatásokra. Tény: senki sem választana magának ilyen kort. Tény: előbb életben kell maradni. De aztán már: ha kaptuk, kaptuk.
S ez talán nem értékelés: a Macskakő-nek például: egyik nézőpontja, szólama, dimenziója az, hogy a történet, melyet elbeszélünk: történt. Ismert. Igen ám, de egy pont nem elég. Az olyan egyszerű lenne, hogy már nem igaz. Akkor jön egy következő szólam, s ez éppen az ellenkezőjéről szól: arról, ami nem ismert, befejezetlen; ez lehet az elmondás története, lehet más. Aztán ott a harmadik, mondjuk belső, gondolati szólam, a negyedik, mondjuk a kozmogóniai. S tovább. A regény mottója egy Bach-mű, a Hatszólamú ricercare dallamrészlete, abban a titok.
– Ez az a modell, amely a Rondó-ban van meg, és aztán a Macskakő-ben lesz alapvető. Kifejtenéd hosszabban?
– Épült a regény, jócskán előrehaladott állapotában volt már, tudtam, hogy mit akarok. A csírája egy mozzanat volt: a nagyapám teszi a szépet Kassáról a Budapesten élő nagyanyámnak: doktor Merényi József lapszerkesztő, majd parlamenti tudósító, Bertuskájának, a parlamenti gyorsírókisasszonynak. A teljes élet akart pezsegni a könyvben. Az övék, a miénk, országé-világé, elődöké és utódoké. Betörők, kurvák és magas értelmiség, vadászó nagymacskák az éjszakában, történelem, lomtalanítás, vásári ma és vásári tegnap, a Nagy Bumm, földrészek lomha vándorlása és az élet története a Földön, zsenge kisgyerek, zenés kupi, a Medence a két magyar hazával, bűn és úgynevezett bűn, Király és király, nejlon néni, vengerkák, Oktogon, Pétervár, Monarchia és új birodalom, szauruszok párzása, pesti német szó, por, piszok, ékkő és pöcegödör. Tér, idő, lent és fent valóban, lent és fent a közmegegyezésben, fehér és fekete, ellentétes pólusok és ambivalenciák. Változás és maradandóság. Évek, rétegek, hangok és személyek, táguló vagy lüktető világegyetem. Egyszerre akart lenni, együtt az időben. Ezer rend bonyolultsága és a megvilágosodás egyetlen vakító villáma.
Akkor ott álltam az előtt, ami minden regény-mese, elbeszélés örök gondja néhánymillió éve, a fekete bőrű felmenőnk első babogása óta: nyersanyagom, a nyelv, csak vonalban tudja rakni a mondanivalóját. Két kiterjedés. Mármost: ha a munka során egyszer feladsz magadnak egy nagy kérdést, akkor bármi történik veled, arra hozhat választ. Ami a könyvnek ebben az állapotában egy nap eljött, különleges pillanat volt mégis. Fiatal zenészek boldog játékában hallgattam Bachnak ezt a legbonyolultabb építkezésű és egyben legkötöttebb darabját. Zenei áldozat, királyi téma. „Több dallam egyidejű megszólalása, amelyeknek azonban azonos alapjuk kell legyen”, idézi Balassa Péter erről a ricercare műfaji meghatározását. Egyszerre tudtam, hogy mi a regényem útja, szerkezete. A Macskakő-é, a mai és a holnapi regényemé. Aztán már a kivitelezés következett.
– A mai regény. Hogy kapcsolódik az eddigiekhez?
– Lehet, hogy ez nem mindenhol látszik olyan élénken, de minden regény egy regény. Kimetszünk belőle darabokat. Most szinte idézek abból, amin éppen dolgozom: nemcsak az én valamennyi regényem egy regény, még arról is meg vagyok győződve, hogy a világ összes regénye egy. Különböző emberek különböző szeleteket vágnak ki belőle életük különböző szakaszaiban. Hogy aztán a magam könyvében ezt önkényesen, a lét dolgaiban zsarnokként tiporva, dúskálva, tapicskolva, még láthatóvá is teszem, az részlet.

EGY KIS NEVŰ EMBER BETŰI

– A Cseréptörés-ben a főszereplő megtalálja a világ rendes állapotát – az apja fényképein. Na most: a Macskakő mintha abban a világban, abban a városban játszódna, melyről az apa fotói tanúskodnak. Nem?
– Időben: a századvégi mese szólama a nagyapó városa. Az elbeszélés idejének szólama a gyereké már, a következő nemzedéké. Térben: a helyet mostantól kezdve nevezzük város helyett világnak – az egészet képviseli. Először az országot, illetve a Medencét, pontosabban nyelvterületet, ami vagyunk, aztán a földgolyót, illetve: az emberi nemet, a bioszférának azt a töredékét, amely vagyunk. Aki ezzel a nagyságrenddel kezdeni akar valamit, azon részénél foghatja meg – hely, idő, történés –, amely az övé. Ahol megvan az egyes dolgok helye, vagy megvan a változás állandósága – vagy ahhoz mért a változás összevisszasága. Lehet, hogy ez az én magánőrületem, a kor legelegánsabb elméleti szeleivel szemben, de úgy vélem: valamivel mindenki eligazodik. Az is, aki tagadja.
– Valóság, amely nem úgynevezett? Erre gondolsz?
– Talán inkább szerkezet, erővonalak hálója, kristályrendszer. De lehet, hogy ezt az egészet vastag tollal ki fogom húzni a szövegből, mert olyan, mintha filozofálni kezdenék.
– Ez egy nagyon kritikus pont...
– Persze. Csak nem biztos, hogy nekem bele kell mennem. A filozófia nem a regényíró dolga. Pont. Önkényes megállapítás. Eretnek magánvélemény. Minden véleményem magánvélemény, mindig. Szakmai ártalom, értelmiségi kötelesség, itt a deviáns a törvényszerű.
– Megmondom, hogy szerintem miért kritikus pont. Mind a három könyved tele van olyan utalásokkal, hogy amikor a történetet az elbeszélő papírra veti, akkor ez a rend már nem áll. A Mellékszereplők egy olyan időben mondódik el, amikor már mindenkinek az élete kikerült abból a világból.
– Hadd vágjak itt közbe, csak a Mellékszereplők-ről: Nemcsak visszafelé néz, néz az előre is. 1969-70-ben írtam, ez volt az a bizonyos két év. A tények, gondoltam, majd magukért beszélnek. Kinyitom a történetet előrefelé is az időben, és amikor az olvasója felüti, teszem 71-ben, akkor ezt látja majd: a pillanat 1975-ös, 1975 pedig még nem volt. A dolgot gorombán keresztülhúzta az erőszakszervezet – a könyvet 1980-ig tiltották. És kész, fuccs a regényírói megoldásnak. A regény mégiscsak az időről szóló dolog. Megmaradt azért, nagy huzakodások után, hogy az 1980-as impresszum előtt ott áll: Budapest, Egyetemi Könyvtár, 1969-70. Nagyon ki akarták hagyni, olyan érzékenyek voltak erre a puszta dátumra, mintha istenkáromlás volna (dialmat isten).
– A Mellékszereplők-ben és a Cseréptörés-ben mindenre fény derül. Persze vannak titkok, nagyon szövevényes történetek vannak, s bizonyos történések, cselekedetek okai egy ideig titokban maradnak. A Cseréptörés-ben és a Mellékszereplők-ben – ellenőriztem – minden ilyen titok megoldódik. Az idő betetőződik, az elbeszélő uralja a történetét. A Macskakő-ben viszont éppen a legnagyobb titkok titkok maradnak.
– Ilyenkor mondja az angol, hogy no comment. Nem mondok se nemet, se igent.
– Több helyen nyilatkozol az úgynevezett valóságról, úgynevezett tényekről. Eszerint volna nem úgynevezett valóság is?
– Nyilatkozásnak nem mondanám. Töröm a fejem. Elterjedt szokás úgy tekinteni, mintha a történelmet azon személyek csinálnák, akik minél eredményesebb mészárlásokat tudnak megszervezni. A történelem maga, eszerint: tömeggyilkosságok sorozata. Én történelemnek azt tekintem, hogy az ember egyszer csak tüzet tudott gyújtani. Ma ez más szakmákban zajlik. Egy világsiker könyv végére az angol szerző valahol a Déltengereken odaírja, hogy IBM szedővel és egy Kis nevű embernek a betűivel szedték. Hát a történelmi alak; Misztótfalusi, aki máig világszerte használt betűt metszett az emberiségnek, és Bodoni. Emitt valaki villanykörtét csinált, valaki feltalálta a villámzárat, amott a konzervet, a fényképezést és a fénymásolást. Attól kezdve másképp élünk. Galamb József, az első futószalagon készült tárgy, a Ford T-modell tervezője. Mondhatnék csak magyarokat: a helikopterrel Asbóth Oszkárt, a villanymozdonnyal Kandót, az informatikával Neumann Jánost és a holográfiával Gábor Dénest – ha nem tartanék attól, hogy az egykori tanmenetünkhöz hasonlítok, amelyben Marconinak Popov volt a keresztneve. Akik oltóanyagot dolgoznak ki, megvédik a tudatlanokat és nyomorultakat. Hibrid vetőmagot – és akkor nem halnak éhen fekete gyerekek. A valóság része az, amikor a lövészárok előtt haldoklik egy ember – vagyis, mi, a lakosság –, az orra előtt fűszál hajlik egy esőcsepp terhe alatt, és átmászik az arcán egy bogár. De hogy ki a miniszterelnök – ami jön a rádióból és a vízcsapból –, azt nem érdemes tudni.
– Nagyon érdekes számomra, amit most elmondtál. Arról, hogy rosszak a hangsúlyok, nem az érvényesül, ami lényeges. Én éreztem a Macskakő-ben a mese szemléletét. Amelynek az a dolga, hogy helyrebillentse a dolgok egyensúlyát, igazságot tegyen. Tényleg úgy gondolod, hogy a prózának van ilyen szerepe?
– Nem fogalmaznám így, noha a kérdés lényegére, ha barkochbá-t játszanánk, amikor csak igent vagy nemet szabad válaszolni, igent mondanék. A történet mindannak a jelképe, ami mélyen van bennünk. A csöndnek. Segít élni. A való világot odarakja az olvasó kezébe. Itthon: a másik Magyarországot. Amikor a fecsegő felszín helyett netán egyedül valóságosnak tekintem a zenét, matematikát, az mind egyetlen ordító tiltakozás a hivatalpolitika-televízió levegőszennyezése ellen.
– Én úgy mondanám – és ebben azt hiszem, mai prózaíróink között eléggé egyedül állsz, és a legközelebb Ottlikhoz –, hogy a moralitás önbizalmát állítják helyre a könyveid. Amikor a népmese igazságtevéséről szóltam, arra gondoltam, hogy ilyen értelemben tesz igazságot szerinted a regény, vagy ez az értelme annak, amit csinálsz. Nem így van?
– Nem szeretném meghatározni, hogy mi az értelme, mit érdekelne a költészet maga? Nézzük a mesét másfelől, az igen-vagy-nem, fekete-vagy-fehér csak szűken alkalmazható eszköz. Két éve végigolvastam a Quinzaine Littéraire különszámát, amely felmérte, hogy mit szólnak a francia próza ma tevékeny írói irodalmuk állapotához. Ezek egytől egyig az Új regény árnyékában kezdtek dolgozni. Az után, hogy elődeik kemény munkával, következetesen eljutottak oda: nem lehet elbeszélni. Az az egész kerekasztal egyetlen nagy rívás volt az elbeszélés-ért (récit, oh!), hogy hogyan lehetne mégis, mert kérem, itt állok, író volnék, de nem szabad.
Ámulatra méltó, kizáró, bigott biztonsággal tiltják nekik. Nem adnak levegőt.
A következő szakasz azonban, mely már magába építi a legközelebbi múlt tapasztalatait és eszközeit is, az ártatlan elbeszélés szétrombolódása után és egészen másképpen, könnyen kezdődhetik azzal, hogy a szegény ember legkisebbik fia elnyeri a királyleány kezét.

EGYSZEMÉLYES SZAKMA

– Méghozzá planetáris méretekben. A sárkánygyíkok például esetleg azért pusztultak ki, mert „a korai emlősök ellopták a tojásaikat (...) – a szegény ember legkisebbik gyereke, aki túljárt a sárkány mind a két eszén”. A Macskakő-ből idézem. Ez az, ami nagyon megragadott abban, amit csinálsz. Ez a fajta próza azt mondja: ne essetek kétségbe, ne kapkodjatok. Persze, az élet formátlanságának, a szétesettségnek, az idők megszakadásának a rögzítése, az azzal való szembenézés nyilván több, mint divat az irodalomban, én inkább korhangulatnak mondanám, megkerülhetetlen, nagyon erős benyomásnak, amiben összefut minden tapasztalat. Mármost egy ilyen korhangulattal szemben, és egy erről szóló irodalomban borzasztóan egyedül maradhat az ember. Elég magányos pozíció, mondhatnám, kicsit eltúlozva, hogy donkihótei pozíció azt mondani ilyenkor, hogy ne kapkodjatok, ne essetek kétségbe.
Teljesen magányos, persze. Már eleve, már úgy kezdődik. Valaki arra fordítja az erejét, idejét, képességeit, hogy regényt írjon. Verseket, szimfóniát, fessen, mintázzon. Akkor ezt még a szerint tette az elmúlt évtizedeken át, hogy nem veszi tudomásul a politikai-rendőri-katonai-főnöki alvilágot, mely mindenható és mindenütt jelenlevő akart lenni. Még akkor sem, ha tisztában van azzal, hogy őt magát megölheti. Nekimegy a szélmalmoknak. Mindezek után már az, hogy azon a módon írja a könyvét, amelyet egyedül helyesnek ítél – részlet. Csinálom, ahogy csinálom. Egyet talán magam is elmondhatok: nem azért, mert még nem hallottam harangozni kollázsról és szonikusról-fonikusról, vendégszövegről, doboz-regényről, ahol tetszőleges a lapok sorrendje, vagy, teszem azt, analitikus mélylélektaniról. Vagy netán nem látnék el odáig. Azért dolgozom így, mert ezt tartom a regény útjának.
Mindenki azon jár, amelyet a legjobbnak tart – és annyi az út, ahány a szerző. Ahogy mondod: kitűnő magyar írók a legmagasabb színvonalon fejezik ki azt a bizonyos korhangulatot, mely egyben a legsajátabb világuk. Nagyszerűek, írónak, embernek. Az én világom más. Magam csak annyit mondhatok: a korhangulat smafu. Mások ajkán: j' m'en fous, fütyülök rá. Ez egyszemélyes szakma. Nem lehet analógiás alapon létezni.
– Mégis vannak minták, előzmények. Az irodalomban mindennek van előzménye.
– Hogyne, esetemben a magyar kultúra: történelem, irodalom a népmeséktől. Második mezőben – nem fontosságban sorolom, három kiterjedésű ábrát látok magam előtt, ahol ez mögötte van – a tágabb és távolibb alap: ugyanez az egész világból.
Ki-ki, amit olvasni szeret, azt fogja írni – ha nem ment el az esze. Hadd idézzem itt az első könyvem fülét (Két sötétedés, 1967): „ ...a tengernyi nyomdai termék közül nagyon keveset tudok elfogadni igazi könyvnek... Ezeknek írói elkerülhetetlenül egyszersmind példáim és mestereim is. Ilyen Ernest Hemingway, Jerome David Salinger és Ottlik Géza. Az igazi könyv meghatározását valahogy így közelíteném meg: valaki egy délután megtudja, hogy újabb évekre állástalan marad, mert a hely háromfülű pályázók számára van fenntartva. Ugyanezen a napon otthagyta a szerelme, s az egyetlen barátja eladta egy előléptetésért. Hazaérve gépiesen leemel a kedves polcáról egy kötetet, belelapoz, olvasni kezd, és egy félóra múlva határozottan jól érzi magát. Nem azért, mert a könyv elfeledteti vele, hogy a világ milyen, hanem mert eszébe juttatja. Persze, ilyen könyvet szeretnék írni én is. Azzal biztatom magam olykor, hogy nem lehetetlen a dolog. Ilyen könyvek, végül is, vannak.” Állástalan öt évre maradtam. A kiadóigazgató – akinek aztán a tíz év nemlétet köszönhettem – üzent, hogy ki kéne hagyni az írók nevét. Mondtam, hogy nem bánom, a két amerikai kimaradhat. Visszaüzent: azokkal nincs baj. Csak azt nem lehet, hogy egy ifjú írónak Ottlik legyen a példa. Ha legalább Veres Péter volna. . . Nem hagytam ki, akkor is lehetett nemet mondani. Nem lett volna könyv különben, nem engedem. Lett, az ára nyolc, azaz nyolc forint, a példa-név ott van rajta, kívül. Tegnap ért épp az az óriási öröm, hogy a barátom talált nekem egy példányt a Hunyadi téri piacon két bakancs között. „Harminc, mondta az eladó. De megegyezhetünk.”
Olvasásban mindenevő is vagyok. Mint a homo sapiens: pisztráng, dió és vadmalac. Volt divatos mű, amelyen elaludtam, volt, amelyiknek nem hittem el, hogy itt a világvége már megint. A kortárs prózából a nagyon kevés érvényes magyaron kívül a nagy amerikaiakat olvastam mohón. S közülük is: volt, akivel nem tudtam mit kezdeni. Elolvastam becsületesen a vastag nagy könyvét. Sajnáltuk egymást.
– A Macskakő végén „ajánlott irodalom” jegyzéke található. Közte a népmesék is. Mi a szerepük?
– Létemnek a legmélyebbre nyúló gyökere a nyelvben, szerves, tapintható kapcsolat az elődökkel. Valamit tanulhattunk Bartók Bélától. Mai prózához, holnapihoz az első nagy nyelvi élmény. Tömör alapréteg. Kincseskamra. Melyben a századok letisztították, megrostálták ugyanazt, ami a mai nap utcanyelvében, a flaszterköltészetben a szemünk előtt még nyelvi szennyként bugyog, és mégis olyan izgalmas, mégis oly tele színnel, erővel, humorral.

AMERIKÁZÁS

– Ősszel születtél.
– Szeptember negyedike...
– Véletlenül éppen megegyezik a Cseréptörésben szereplő születési évszámmal.
– Egyáltalán nem. Az az ember nem akkor született, hanem szeptember elsején. Önéletrajzról szó sincs.
– Valóban: a világháború kitörésének napján.
– Tessék. Ezzel szemben én azon a napon születtem, amikor az angolok és a franciák megüzenték a háborút a németeknek. Az amerikaiaknál voltunk az imént. Szeretem Amerikát. Szeretem, pont. Ez egész életemben államellenes érzület volt – megszoktam, egyenesen jó érzés. Szép kilátás van rá, hogy megint államellenes lesz, amellett kihívja a finom liberális nyugat-európai – és amerikai – értelmiség helytelenítését. Azért is akarom ide mondani.
– Ez a vonzalmad az amerikai irodalom iránt. Rád vall. Az amerikai irodalom: pozitivista. Hisz a tényekben, rettenetesen érzékeny a valóságos részletek iránt. És meg van győződve arról, hogy ezekben a részletekben benne van, vagy összerakható belőlük a valóság. Ami rád is nagyon jellemző, és megkülönböztet a kortársaidtól Magyarországon. Nálunk ez a fajta pozitivizmus szinte soha nem ment. Különös módon az egy Krúdynak talán. Ott vannak részletek.
– A pályámat úgy kezdtem, hogy az első novellámmal egy időben Hemingwayt fordítottam, tizenhét évesen, az érettségi évében. Gondolkodtam rajta, hogy miért ott, Amerikában van a világ legnagyobb prózája. Arra jutottam, hogy a kontinens állapotából fakad, és ez azt jelenti, hogy a közeljövőben – úgy képzeltem, hogy a következő században – Dél-Amerikában fog így állni a próza. Közben már éltek, dolgoztak is a nagy dél-amerikaiak. Két évtized sem kellett, és kiegészíthettem az újvilági névsoromat.
Közös bennük, hogy hátterük: a kontinensnyi lehetőségek, nyomorúságok, küzdelmek és tragédiák. Nyílt terek, tágasság. Az emberek ott – azt hiszem, Toynbee írja – a természetes kiválasztódás után keresztülmentek még egyen: ők vagy a felmenőik úgy döntöttek, hogy elhagyják az adott hétköznapokat, és átkelnek az óceánon a világ másik végére. Ez az emberiségnek nyilvánvalóan egy másik arca. Én például, ha nem az életemért futok, nem tudnám megtenni – érzelgősen ragaszkodom a saját utcaköveinkhez.
– A természetes kiválogatódás elmélete fontos szerepet játszik abban, hogy mit gondolsz, mit hiszel. A Macskakő-ben például azt a konkrét világot, amelyben a „bűnügyi” történet lejátszódik, belehelyezed abba a természettudományi ismereteinkkel megalapozott nagy folyamatba, amit az ember törzsfejlődésének nevezhetünk.
– Mindig szigorúan leszögezve, hogy a jelenlegi ismereteink szerint . . .  A tényekkel tudok csak jóban lenni – ez alkati. A mesterségem – és a legnagyobb természettudósok munkamódszere – arra tanított, hogy bármiről van szó, nézzem meg a homlokegyenest ellentétes érveket is. Az érem másik oldalát. És csak azután jussak elhatározásra. A kétely: nélkülözhetetlen segédeszköze a keresésnek, biokémiában, regényben. Az egész természettudomány, ahogy ma a jobbak látják, megdöntendő hipotézisek tára. Addig használhatók, amíg nem támad egy következő, amely cáfolja, vagy egy nagyobb rendben magában foglalja. Mindez nem mond ellent annak, hogy a dolgok megismerésére mégsem tudok jobb eszközt a tényeknél, a megfigyelhető és a mérhető feldolgozásánál.
A hit, az más. Arról nem beszélek itt. Okom van rá. Az, hogy az az én dolgom. Az én dolgom az esetleges vallás, bejegyzett hivatalos vagy valóságos, az, hogy hívő vagyok-e vagy ateista, vagy szabadgondolkodó, vagy szektás, vagy nem tudom. Hogy van-e valahol az úgynevezett égben egy fehérszakállú vagy kékre borotvált, vagy nincsen, és ha nincsen, akkor mi a neve, és ha nem szabad kimondani a nevét, akkor az hány betű: magánügy. Belső, lelki, ha tetszik. Nem tartozik államra, tisztviselőkre és nem az iskolába. Utána majd, ha van kedved, ketten beszélgethetünk róla. De nem tartozik a nyilvánosságra.
– A Macskakő-ben szerepel egy írógép. Nem életrajzi könyv, tudom, de hát egy regényhez az is hozzátartozik, amit az olvasó beleképzel – legalábbis a recepcióesztétika ezt állítja. Nekem szent meggyőződésem volt, hogy azt az írógépet az elbeszélő csakis Ottlik Gézától kaphatta. Mert neked is az a véleményed a világról, hogy valahol minden megvan, van egy rend, amelyet helyre kell állítani, vagy helyreállítható – ami Ottlik prózájának és világszemléletének nagyon jellemző vonása. Hát ezzel feltettem a kérdést, hogy milyen a kapcsolatod neked személyesen Ottlikkal és a prózájával.
– Az Iskola megjelenésének évfordulóján egy nagyszerű írótársam azt mondta a tévéseknek: hozzám jöjjenek el, mert én az Öreggel valami egészen különleges, misztikus kapcsolatban vagyok. Nyilván az volt a misztikus, hogy ha keddenként a legnagyobb magyar írónál töltöm az estét, ennek miért nincs nyoma az úgynevezett irodalmi életben.
Az egyik nagy szerencséje volt életemnek, hogy tizennyolc éves koromban az ő kezébe adhattam az első novellámat. Nemes Nagy Ágnesnél történt. Azt kértem, mondja meg: totális hülyeség, vagy csináljam? Elolvasta és azt mondta: próbáld meg. Akkor már tudtam, hogy ki ő, olvastam. Azt a kilenc oldalt a Hajnalt háztetők írójának adhattam oda – az Iskola akkor még nem jelent meg.
A legnagyobb ember, akit életemben közelről vagy távolról láttam. Óriás. Természetesen a mesterem, a maga egészen egyszeri módján, azóta. Minden kéziratom korai olvasója. És több. Példátlan megtiszteltetés, hogy a barátjának nevezett. És többnek. Megtette, amit apám nem tehetett meg: volt. Ott volt. Példa minőségre, igényre és polgári viselkedésre – más szóval hazaszeretetre – és erkölcsre. Az az igazság, ismételten kimondta: fiául fogadott. Az én öregem helyett. Nem beszéltem erről eddig.
Földöntúli magasságokban lebeg előttem, a véleményének súlya emberfeletti. Jelen időben. Jellemző a bölcsességére, hogy még ezt is tudja. Nagy költők is azt szokták elvárni, hogy iskolába járjanak hozzájuk az ifjabbak. Ő mindig roppant vigyáz, hogy ne szóljon bele abba, amit írok, véletlenül se mondjon olyasmit, amivel túl nagy befolyást gyakorol, s netán eltéríthet önmagamtól. Amit tanultam tőle, az nem regényírás. Lét. Egy nagyságrenddel többet tud a világról, mint az egyszerű géniuszok.
A hasonlóság, amennyiben van, bizonnyal alkati. Lehet, hogy az azonos történelem és párhuzamos körülmények is alakították. Mondjuk egyszerűen, példának: katonaiskola és árvaház. Korán apátlanul. Világháború után (első, második, kinek-kinek).

NYOLC ZSÍROSKENYÉR

– És Nemes Nagy Ágnes? Őt honnan ismerted?
– Család. Szerencsés véletlen, nem igazán rokon, a befogadó családom oldalán. Valakinek feltűnt, hogy én vagyok az egyetlen a magyar irodalomban, aki tegeződik a nagyasszonnyal. Az nyolcéves koromban lett. A nagymama húsvétjain, sonka, kalács és kaszáslében főtt tojás mellett (Ágnestől tanultam meg a szót, és azt is, hogy két péz hány péz), meg karácsonykor. Kamasz koromban eljárhattam hozzá vasárnaponként. Ismerhettem egy másik nagy embert, marokkal mérte a sors, hálás vagyok érte.
– Az úgynevezett új magyar prózában mindenkinek nagyon keményen meg kellett küzdenie azért, hogy a politikai hivatalosság ne hallgattathassa el, vagy ne cenzúrázhassa. Ebben nincs különbség. Ugyanakkor, míg az addig bevett ízléssel szemben az új magyar próza elfogadtatásáért folyt a harc, teljesen szükségszerűen az új prózapoétikai megoldásokra és szemléletre – lényegében nouveau roman-os elemekre – tevődött a hangsúly. Amelyek rád nem jellemzőek. Tehát amikor ez az új szemlélet végül a helyére került, az a lendület téged nem vitt el a – persze mindig felületes – sikerlista téged megillető helyére, ahogyan a többieket elvitte. Ilyen értelemben kicsit rosszul jártál.
– Nem hiszem. Ezeknek a külső dolgoknak egy haszna lehet: ha javítják a feltételeket. Egy: engednek megélni a munkámból és nem kell az időmet szellemi segédmunkára áldoznom, ahogy most újra. Kettő: ha több olvasóhoz eljut, amit írok. Ezzel kész. A többi egyáltalán nem érdekel, sőt, sok kárt okozhat. Tudod, mi a siker? Hadd idézzek a készülőből: „Volt egy nádszál derekú lány. A százötvenedik oldalon elért oda, ahol a hős egy karaj kenyérrel leszalad a lépcsőn, zsíroskenyértartó kézmozdulattal (nem használjuk semmi másra, csak ha nyolcévesen, zsíros kenyérrel a kézben megyünk le az utcára játszani). A lány kiment a konyhába, kenyeret kent magának zsírral, evett, olvasott és úgy belefeledkezett, hogy nem állt meg a nyolcadik karajig.”  Ezt tekintem sikernek, meg amikor a feddhetetlen, vallásos családanya olvassa, és azt telefonálja: mostanában alig várom már az estét, hogy magával ágyba bújhassak.
– Hogy állnak az irodalmi kapcsolataid, íróbarátságaid, van-e olyan kör, amelyhez szorosan tartozol?
– Kör? Nincs. Nem vonzódom a gondolatához sem. Bár megvan a magam határozott ízlése, vonzódásaim a tegnap és a ma irodalmában. S jóllehet nem kérdezted és a hajánál fogva rángatom elő, itt jut eszembe a kérdés: hány magyar irodalom van? Mert erre a régi, makacs eretnek válaszom: hogy egy és csak egy. Hogy hétszázhuszonhét, ha annyi ember ír könyvet, az lehet; de vagy hétszázhuszonhét, vagy egy. Nincs nép, amelynek két irodalma volna – s talán mégsem vagyunk olyan különlegesek, hogy egyetemes szabályt cáfoljunk. Egyetlen brancsban vagyok benne – ha az egykori Uszály utcait nem számítjuk –, arra fordítom az életemet, abban és azért végzem minden áldott nap a munkámat: a magyar irodalom nevűben. Egyetlen országban.
Részben felel a kérdésre a Rondó című közös novella-vállalkozás. Csalog Zsolttal közösen dolgoztuk ki – az ötlet szerzői joga az övé. Mindenkinek volt vétójoga minden más résztvevővel szemben – tehát mindenki elfogadott mindenkit. A szövegminőség alapján, más szempont nem volt. Más szempont nincs. A magam Rondóját megcsináltam. Persze épp azt, amit amúgy is meg akartam írni, csak így előrébb vettem. Ennyit tehet egy társadalmi megrendelés. Utána még engedélyt kértem Zsolttól, hogy az lehessen a kötetem címe. Addigra már kiderült, hogy alig írja meg valaki. Ő sem írta meg. A résztvevők útjai sokfelé ágaztak azután, így természetes.
A barátomnak mondhatom Zsoltot. Amit csinálunk, az a prózának az ellentétes pólusán helyezkedik el. Annál jobb, van min vitatkozni. Hetvenháromban ismertem meg, a Kuksi nevű kedvesével hármasban ültünk egy kiskörúti presszóban, nagyon hasonlóan érzékeltük, ami körülöttünk folyik. Aztán egy éjszakába nyúló hosszú beszélgetésben, mintegy mellékesen, elmesélte azt, ahogy végigharcolta a forradalmat. A rádiótól a lánchídi csatán át a Körtérig és az egyetemi jogi karig. Az életemet a forradalom büszkesége és a vereség keserűsége határozta meg. A nemzet joga az emelt főre. Az volt a dolgom, hogy megőrizzem a hűséget, bármi történik a felszínen. A hazugságot fizikai hevességgel utálom, rosszul leszek tőle. A forradalom leverése után évtizedekig nem olvastam ezért újságot. Úgy lehetett csak lélegezni. Ma a televízió hírműsorait nem nézem. Egy napon a munkahelyemen kinyírni készültek – az ő szavuk. Ugyanaznap estére olvasta el Ottlik a kész Cseréptörést. Pezsgőt bontott. És eljövet éjszaka eszembe jutott, hogy 1976. október 23-a van. Hát mit képzelnek ezek, hol van az élet? A valódi. A huszadik évfordulón. Ha megírtam a könyvet, nem pusztán átvészeltem ezt a húsz évet, még teszem is a dolgom, az esélyek ellenére – kit érdekel az elsejei lakbér? S lássuk tisztán: a forradalmat néhány embernek köszönhetjük, nagyon kevésnek. A vereséget és a megszállást négyszáz évre szólónak hittem. És akkor ott állt előttem a hős. A nemzeti hős. Aki géppisztollyal a kezében, percről percre azt vállalta, hogy meghal, helyettem, mindannyiunk helyett. Később is sokat gyötörték, újra meg újra. Ma megint, ugyanazért: ha az ország érdekéről van szó, az állampolgári kötelességeiről, akkor nem ismer tréfát és semmitől sem fél. Ahogy az albérleti szobámban elmesélte a tizenkét napot, a hatás viharszerű volt, levert a lábamról, máig tart. Sokszor hónapokig nem látjuk egymást. „Aztán úgy beszéltek tovább, mintha az imént hagytátok volna abba”, csodálkozott rajtunk mindig az egykori őrült próféta. A másikat a hülyeségeivel együtt fogadjuk el. Megmondjuk gorombán a véleményünket, ki-ki vagy hallgat rá, vagy megmarad a magáénál és kész. A Mellékszereplők-et, például, Zsolt nem szerette, úgy, ahogy van. A könyv kéziratban volt évek óta, cenzúra fojtotta. Így is megmondhatta.

TAUTOLÓGlA, MATEMATIKA

– Rendben van, szétváltak az utak, és mindenki járta a magáét. Ilyenkor az szokott következni, hogy egy írónak a fiatalabb írókkal alakulnak ki szorosabb kapcsolatai. Akár tanítványai támadnak, akár egyszerűen megkeresik tájékozódási pontként. Ezzel hogy állsz?
– Tavaly őszig szinte sehogy. Valószínűleg nem jól viselkedem. Zsugori vagyok az időmmel. Most mégis, amióta tanítok, az egyetem révén megismertem néhány nagyszerű, tehetséges embert és a munkájukat – a jövő zenéje, hogy ebből mi lesz.
– Történetesen ismerek más prózaírókat is, és tudom, hogy mindegyik küzd ezzel a problémával, és igyekszik a munkájára fenntartani egy foggal-körömmel védett időt. Mégis lehet velük találkozni, közszereplést vállalnak, ami nem mindig jól sül el, de van, amikor igen. Te viszont tényleg nagyon szigorúan elzárkózol, és a munkádba temetkezel. Nem túlzás ez egy kicsit?
– A munkába? Nem túlzás, mert szükséges. Meg hát nagyon is keresem az ember-meleget, hisz a napi munkámban reggeltől estig az asztalnál ülök és magammal nézek szembe, meg a papirossal. De maradék időkben nem lehet regényt írni. Hogyha valami délután ötkor kezdődik, az nagyon szedje össze magát; a két műszakomból a délutánit elviszi. Nemigen élek úgynevezett társasági életet. Ha igen, akkor nem a szerint, hogy író-e valaki vagy egyéb. Ha odakint este nyolc után kezdődne minden. . .
Közszereplés. Hogy ne ismételjem hosszan magamat: aki író, az az állampolgári kötelességének is a munkáján keresztül tesz eleget a legeredményesebben.
– Mit jelent számodra, hogy magyar író vagy?
– Hát, hogy mondjam. Tautológia. Nincs semmi kérdés benne. Vagyok, ami vagyok, amit napi hat-nyolc órán, heti hét napon, évi ötvenkét héten át csinálok. Tökéletesen rendben van, jól van. Nem magunk választjuk a születésünk helyét, az anyanyelvünket.
– Nem azért nyilatkozol most ilyen visszafogottan, mert éppen divat a magyarkodás? A Mellékszereplők-ből és a Macskakő-ből is idézhetnék most egy-egy passzust, ahol az elbeszélő örvend, hogy történetesen magyarnak született, mert a magyar nyelv. . .
– Nem pusztán a nyelv. A történelmünk, a verseink, a népdalaink, a kultúránk; a zűrzavaros honfitársaim. Még egyszer: ez vagyok. Talán felmerülhet valakiben: a kutya úristenit, ha angolul írnék, az bezzeg ennyi meg ennyi emberhez jutna el. Nincs ilyen. És épp elég nagy és szép feladat: tizenötmillió lehetséges olvasónak mondani valamit, amit más még nem mondott. Hogy most visszafogottan? Ez, azt hiszem, a természetéből adódik a mesterségemnek...
– A te természetedből, hogy nem szeretsz együtt úszni az árral.
– Amit ott írtam, az a véleményem, vállalom. Minden szót, mindig. A Macskakő-t folytatásokban közölte a Kortárs, de az utolsó részt nem – mert van benne egy tizenöt oldalas fejezet, mely Kolozsvárott zajlik, nem részletezem, ott a könyv, mindenki elolvashatja. Nyolcvanhetet írtunk, vártam, hogy a nyomdában állítják majd meg a regényt. Nyilván másképp beszélek, amikor netán valaki még azt hihetné, hogy a hivatalos véleményt mondom. Hivatalosat! Pi-ha, Bánkkal szólva. Ma nem ugyanazt kell ordítani, mint akkor. Más veszélyezteti az országot.
Matematika az egész. Hogy A egyenlő A-val, azt nem kell hittérítő buzgalommal üvölteni. Ha egy magyar ember, aki Magyarországon magyarul ír, elkezdi harsogni, hogy ő magyar író, ott valami bűzlik. Nem azt akarja mondani, hátsó gondolatai vannak.
– Ha már ez az „akkor és most” szóba került, hadd kérdezzem meg, milyen változást hozott számodra az 1989-90-es fordulat.
– Kimentek, választás volt, nincs cenzúra. Még. Ezt akartuk negyven éven át. Volt másfél év, amíg minden lehetett volna az országból, egy ideje ebben már nem reménykedem. Amúgy semmivel sem nehezebb visszautasítani, amikor az induló Új Magyarország szerkesztője kér kéziratot, mint amikor hetvenegynéhányban a hatalma virágában lévő Népszabadság-é.
A munkám ugyanaz. Amennyire emberileg lehetséges volt, akkor is úgy írtam, mintha ezek nem léteznének. Az lehetett a következménye, hogy ott állt a Mellékszereplők tíz évig kiadatlanul. Az, hogy tíz évig nem léteztem, s amikor a Cseréptörés megjelent, új írót üdvözöltek sokan, csodálkoztak: lám, kipattant, első könyv, teljes fegyverzet, jé. De az nem történhetett meg, hogy a megjelenésért egy szót megváltoztassak benne. Most sem írok másképp.
A munkahelyemen azután én bocsájtottam el a vállalatot, azonnali hatállyal. Utána jött a nagykörúti villanyújság tizenhárom évig. A nyolc elemi, ami szükséges hozzá, megvolt. Megtaláltam a helyemet a társadalomban. Nyolcvannyolcban kirúgtak – nem ellenállói hősiességért, hanem gazdasági okokból. Helyeseltem, ésszerű volt. Szellemi segédmunkából élek. Idegen nyelvű könyvet olvasok, négerben dolgozom – tartalmas kifejezése a nyelvnek, nagy jövője van, erre érdemes megtartani a szót, amidőn a fekete bőrű embertársunkat már feketének hívjuk –, rajzos vicceket fordítok, újságcikkeket. Tragédia és hősies menekülés az égő tartálykocsi alól vagy a gleccserszakadékból. A jegesmedvék élete. Nagyon klasszak a macik. Tudtad te, hogy ha kimelegednek a hancúrozásban, havat zabálnak, úgy hűtik magukat belülről? Az idő persze a regényre kellene. Minden idő.
– Kimentek a megszállók. Másrészt – a Macskakő-ből idézem: „ . . . azt ne gondold... hogy egyetlen nap verte zöld rét a világ, hol tarkagerezdes labdák pattognak a mély égre... Feketeország szakadéka mindig ott tátong a lábunk előtt, a rét kellős közepén.” Hogy érzed magad?
– Bizonyos tekintetben elég rohadtul. Amíg itt voltak a katonák, el sem tudtam képzelni, hogy rajtuk kívül más akadálya is lehet annak, hogy a hazám teljes értékű nyugat-európai, amerikai mintájú szabadelvű demokrácia legyen. Ha egyszer erővel nem kényszerítenek másra. . . Hogy micsoda klinikai sötétségek vannak itt. Hogy legyen, aki retteg attól a ténytől, hogy az emberek, nyelvek, utcák országról országra változnak. Engem ugyanez ujjongással tölt el, azért volt olyan nagy baj, a legbelsőbb létünkbe gázoló erőszak, hogy még abba is bele akartak szólni, ki meddig mehet a vonaton – mert elvágott a tarka világtól. És akkor van ember, aki annyira fél az élet színeitől, hogy gyűlöli a demokráciákat, Euro-Amerikát, az emberiség jobbik módon élő felét. A magunk jobbik énjét – hát melyik merészelné tagadni, hogy Európa vagyunk? Persze csak ha a tények számítanak, és nem egyedül az az árnyalt helyzetelemzés, hogy HRRR BRRR, VICSOR.
Az tolult a számra, hogy túl sok mindent csinálunk rosszul. Nem szeretek többes szám első személyben beszélni, ha olyan emberekkel és tettekkel kapcsol össze a ragozás, akikért nincs okom felelősséget vállalni. Mégis, amint kívülről nézi valaki, elnagyolva: ezt választják a magyarok, akkor mi csináljuk rosszul, szemben az épelméjű világ és a kor győzedelmes fentebb eszméivel. Ha más nem, hát azért, mert tűrjük. Jobbat hittem magunkról, vagy jobb arányokat. S hogy bonyolultabb legyen: nem engedtem, hogy a megszállás határozza meg a létemet. Még abban sem telhetett, hogy ellenük kapálózom. Hát nem határozhatják meg Feketeország erői sem. Akárhogyan élnek vissza jóhiszemű emberek érzelmeivel, akármilyen szennyes atavizmusokat élesztgetnek, bármi magánérdeket ondolálnak közóhajjá – változatlan életemben a mondani sem kell súlya a hazámnak, nem sajátíthatják ki.
Ne keseredj. Félelmetesebb pusztításokat is túléltünk. Volt a nyakunkon török, tatár, német, satöbbi, a magunk tatárjait is túl fogjuk élni. Az ilyesmi elmúlik, mint a pörsenés – láthattuk, hogy a négyszáz évre berendezkedett hogyan múlik el a szemünk előtt nyolcvankilencben. El fognak múlni.

MERÉNYI ENDRE, ÉPÜLETGÉPÉSZ

– Szinte minden művedben állandóan visszatérő motívum a fényképezés. A Mellékszereplők-ben fontos mondatok egy sötétkamrában hangzanak el, a Cseréptörés-ben a főhős eltervez egy fényképet...
– Rajtakaptad az életrajzot mégiscsak, azt a felvételt én megterveztem kamasz koromban. . .
– És még érdekesebb, hogy a Macskakő borítója egy fotó, mely mintha a Cseréptörés apai fényképalbumából származna.
– Az a férfi az apám. Önmagáról csinálta a képet, tükörben, önkioldóval. Nem ismertem őt. Jóarcú ember volt, tessék megnézni, igényes regényborítóra alkalmas. Két és fél éves voltam, amikor utoljára láthattam. Hősi halott. Meggyilkolták. Közös erővel, hazájának hatóságai és az ellenség. Zsidó munkaszolgálatos volt, a Don-kanyarban hadifogságba esett, ott halt meg, a tífuszt túlélte. Aztán a mellhártyagyulladást is, és a vérhas végzett vele vagy fordítva; bizonytalan a tanúság. Nem főhadnagy volt, mint nagyapám az előzőben és nem nemzetőr, mint szépapám negyvennyolcban, hanem rabszolga. Hazám hivatalosságai és vezérpublicistáik meggyőztek róla, hogy éppen ma eljött az ideje kéretlenül vallomást tenni: Engem is halálra ítéltek ötéves koromban. Az addig elkövetett bűneimért. Én nem voltam törvénytisztelő és a polgári engedetlenség útját választva életben maradtam. Nem az előgerincesek jogrendjét fogadtam el, hanem a fogorvosét, a panzióbeli takarítónőét, a Bazilika papjáét és a Vöröskeresztét. Nem emlegettem eddig, úgy alakult, hogy nincs kapcsolatom zsidó hagyománnyal, kultúrával. Semmi más nem vagyok, csak magyar. Meg sose hittem, hogy honfitársaim efféle ismérvek szerint oszlanának csoportokra. De nem is kívánom a jobbra érdemes szép életemet effélékkel tölteni. Nem vagyok sem kabarettista, sem politikus, van munkamegosztás.
Egyért mondom: azt ne hihesse még valaki, hogy azt akarnám mutatni: ezeknek hibrid, telivér vagy korcs vagyok – nem tudom, miféle állattani szókincset használnak emberre az idén, nem is akarom tudni. Ezeknek én zsidó vagyok, kész, passz. Csak hát ez tökéletesen független attól, hogy hány nagymamámnak nem volt keresztlevele – amikor zsidókat ölnek, merem remélni, mindenképpen oda jelentkeznék. Oda jelentkezett és jelentkezik vészkorokban Ottlik, Nemes Nagy és Csalog, az Első Olvasóm, életem szerelme, te és a fogorvos és a takarítónő és a pap, akiknek történetesen rengeteg keresztlevéllel ellátott nagymamájuk van, és megszámlálhatatlan névtelen honfitársunk. És – remélem, világos az ábra – én. A hazámat nürnbergi alapon kettéhasítókkal meg ma sem foglalkozom többet, mint amire tolakodó erőszakossággal rákényszerítenek. És ma is úgy vagyok a törvényekkel és holnap is úgy leszek.
Az örökségem: az apám fényképei. Amatőr fényképész volt, különben mérnök, épületgépész. A könyveimre apám fényképeit teszem. Ezeknek a ma sokszor nem is ötven-, hanem hatvanéves, nemzeti és nemzetközi szocializmust és a forradalmat átélt felvételeknek a filmje olyan minőségben őrződött meg, kis celofántasakban és borítékban, a borítékon az expozíció adataival, hogy a nyomda tökéletesen használni tudja. (P. S. Nézd a borítót itt a kezedben: Kanizsai utcai lakás, kb. 1940.) Mérnöki rend volt az életében. Az angol nyelvkönyvében a magyar szavak tűhegyes ceruzával, szabványbetűvel, minden gyönyörű. Ennek én tökéletesen az ellenkezője vagyok. A szobámban, az íróasztalomon reménytelen kupleráj, az írásom olvashatatlan macskakaparás. A fényképei maradtak belőle, azokat nézegettem apa helyett éveken keresztül. Lehet, hogy tőle tanultam meg képet látni – amit azután egy másik anyagból akarok megcsinálni.
– Tényleg fényképszerűen rögzítesz és rekonstruálsz vizuális emlékképeket.
– A másik lehetőség, hogy olyan az alkatom, az emlékezési technikám. Úgy képzelem, hogy ha a könyvemen nyolc vagy tizenhat ezer példányban kikerül az emberek elé Merényi Endre gépészmérnök felvétele, az, hogy milyen érzékkel, szeretettel tudott látni targoncás embert, esős városi utcát, az anyját, az apját, vagy a lányt, akit szeretett – anyámat –, akkor nem tehették el láb alól nyomtalanul. Dolgom ez a szövegekkel is, azért hagyott itt. Csak össze kell hozni két szörnyeteg dolgot, mint az ifjú férfi halála meg a kétévesen árván maradt kölyök.

TÉRKÉPÉSZETI KÉRDÉSEK

– Vannak olyan, folyóiratban közölt prózarészleteid, amelyekről csak te tudod, hogy hol lesz végül a helyük. A Kis Kovács-történetekre gondolok, melyeket a nyolcvanas évek elején közöltél, többek között a Jelenkorban. Ez a Kis Kovács fotós, véletlenül ugyanaz a neve, mint a Cseréptörés egyik szereplőjének, bár ott Kiskovként szerepel, és a Macskakő-ben is felbukkan. Sőt, az a bizonyos első részlet, amelyre emlékszem, Ponyva címen jelent meg, tehát, mintha a Macskakő része lett volna. Ezt bogozd ki nekem, ha hajlandó vagy rá.
– Nem a kedv hiányzik. Olyasvalamiről, ami még nincs kész, nem beszélek. Nem véletlen a névazonosság, ő az. Nem hiszem, hogy lesz könyvem életemben, amelyben a Kis Kovács ne lenne ott. Ő és az egész utcagyerek brancs. A regény egy, hát a szereplői is felbukkannak bármely szeletében, meg se tudnám akadályozni őket. Amit tudok netán, azt nem mondom el. Nem voltam hajlandó szinopszist írni, bár akkor egy évvel előbb jelentek volna meg a könyveim. Nem írhatom le két oldalon azt, amire ötszáz kell. Akkor miért nem két oldal a mű? Legfeljebb a kész könyvet összefoglaltam, ha elengedhetetlen volt, az más.
– Ezt egyébként mindig meg is csinálod a regényeidben. A mutatókra gondolok.
– Oka van. Az olyan könyvet szeretem, amelyben érdemes lapozgatni, visszamenni, újra elolvasni. Ha járkálni tud benne az olvasója, ha beköltözhet lakónak.
– Úgy lenni a könyvvel, mint a világgal. Hiszen a világgal is ilyen viszonyban vagy, a regényeid tanúsága szerint.
– A regény: a világ, ebben nincs kétségem. A mutató: az épület ábrája. Célja: kijelölni a járást az olvasónak, megmutatni a lépcsőpihenőket.
– Egy-egy könyvet, ugye, kilenc-tíz évig írtál. . .
– Az alatt egyéb is történik. Tanulok rengeteget – ez olyan mulatság, amelyet nem engedélyezhetek magamnak, de ha megvan az ürügy, hogy a munkához kell, akkor szabad. Egyszer egy éven át csak a XVI. századi magyar nyelvet tanultam. Soha még nyelvtanulás olyan boldogságot nem okozott, olyan mélyen semmi idegen nyelvben nem merülhettem meg. Azután elfelejtettem, amit tanultam, majd megírtam a magamét, lett belőle hét kéziratoldal. És maradt sok kincsem.
– Érdekelne, hogy egy ilyen hosszú munkához mennyire pontos tervvel fogsz hozzá. Van-e térképed a regényeidhez – melyek ráadásul bonyolult szövésűek is.
– Van térkép. Amikor már van valami sejtelmem arról, hogy mit akarok, akkor próbálom először megrajzolni. Nem egészen olyan, mint a Kogutowitz Manóé. Nyitottnak kell lennie. Semmi sem végleges. Először megvan, hogy miről – ez lehet egy kép (nagyapó teszi a szépet), vagy egyetlen szó is egy nagyobb regényhez. Utána vázlat, szöveg, módosult vázlat (nagyapó ki is maradt az egészből), megint szöveg és így. Nem mondom, hogy a végtelenségig. Nem vagyok büszke rá, hogy hosszú időt vesz igénybe, többet kellene elvégeznem.
– Beszélgetés közben eszembe jutott: mintha nem lenne meg benned az a belátás, hogy úgysem tud az ember mindent elvégezni életében. Nem hajtod egy kicsit túl magad?
– Akarni azért lehet. A mindent. Kevesebbet nem is érdemes. Hogy valami legyen. Amúgy a belátásra, a kompromisszum kényszerére azok a bizonyos tények folyton tanítanak. Egyszer minden könyvnél erőszakkal elhatározom, hogy most aztán le kell zárni. Szívem szerint addig csinálnám, amíg a nirvánai tökéletességbe jutunk, a halálom napján fejezném be. Túlhajtás? Nem érzek ilyet. Csak akkor merülök ki, ha nem hagynak dolgozni.
– Abból indulsz ki, hogy írni kell? Vagy van egy terved, hogy miket akarsz életedben megírni és ahhoz méred az idődet és az energiáidat?
– Fordítva inkább. Tervbe szedem azt, amit szeretnék elvégezni. Nyitott, ruganyos rendbe, mely munka közben változtatandó és változik, mint az egyes könyv. Mondjuk úgy, már hosszabb ideje érvényes: az elkövetkező harminc évre tudom, hogy mi a teendőm.