Regények, évek, Budapest– florilegium a Városról –

„Kerek Európának három város a gyöngye! Velence a vizeken, Buda a hegyen, Firenze a síkon.” (Ambrosius Calepinus: Dictionarium decem linguarum, Lugdini, 1585)

A regényírónak változtak a szereplői az egymásra következő könyvekben – s volt egy, aki állandó: a Város. Két részét ismeri a külföldi jóbarát is: jobbpart, balpart, Pest, Buda – a harmadik Óbuda északon, a regényíró hazája városában, választott szülőföldje. Külhoniaknak úgy fordította a nevét, szórul szóra: a régi Buda – jóllehet aszúnak kellett volna mondani, mint a királyok tokaji borát.
A Városnak változott a képe, hangja, szaga, kövezete, a lakóinak nyüzsgése. Cseperedett, érett, gazdagodott, majd szürke tespedésbe zuhant, újra s újra – s mégis ugyanő maradt. Ott van, szerzőnél hűségesen az örökre szétrobbant regényidőben; elkészült, készülő és ez utáni könyvek hőse, s létének rétegei nem az idő fantáziátlan rendjében követik egymást.
A másik hős: akinek szemével látunk: budai-budapesti lakos, rab, ligeti mutatványos, akadémista, utcakölyök, állástalan diplomás, mikor mi.
S tovább: (MACSKAKŐ) Kis Jégkorszak Európában – az omladozó Pest városába ifjú holland kalmárnak öltözve haza érek, mint az éji bogár. A templomokból dzsámit csináltak, a kereszt helyén félhold, házból janicsárok istállója. Rogyadozó kerítések – s középen szennytől bűzlő-gőzölgő vizesárok vágja ketté a várost. A templomok pap nélkül, a felégetett házak helyén üszkös gerendák. Ideiglenes hajlékok, árus bódék. Szól a müezzin éneke. Nyomorít naponta a török. S más felől a német császár: serege rabol, éget s egyre fogy az ország.
A török után egy, azaz egy magyar család maradt Budán. Lett belőle német város.
Karneválban, ál vak koldus, éneklek a lassan magyarrá váló városban, a kis Duna-ágon, a vastag jégen. Betiltott magyar nyelvű nyomtatványt árulok.
Képet mutogatok, nyolc darab a vászon egy-egy oldalán, kezemben pálca, orromon szemüveg. „Nincsen többé unalmas éjszaka!” Most akkor eszem, ha megtanultam a mesemondást úgy: odább ne menjenek, mielőtt vesznek.

1895 S egyszer csak: az Ünnepségek Budapestje: ezer éves az ország. Dunai rakpart, vaspántos hegyezett gerendák, óriás iskolások ceruzái, kötélfonatok, ponyvával takart ládák, hordók, ajtó-s ablakkeretek varázsalakjai – a város kapuja, melyen érkeznek kisebb nagyobb darabokban a színházak és a bordélyok.
Tapinthatóan sűrűbb az események szőttese. Szülővárosunkban zeng a tarka élet, ahová érkezel majd, ahol csavargunk, tanulunk, szeretünk.
Romlások omlások után. Frissen pattog a barna és fehér mázolás vadonat bérpaloták ajtólapjain és ablakkeretein.
Most a dolgunk: hogy a saját fővárosunkkal a török után az osztrák világbíró hatalomnak a nyelvét is elfeledtessük és a köveket is megtanítsuk magyarul: ha nem is világnyelv, nagy nyelv – s a miénk. (Ez volt a szerző legutóbbi regénye, s anyanyelvén az egy szónyi cím – Macskakő = pierre du chat – a bazalt hexagonon kívül még beszél a századvégi macskaköves város éjjeli mulatóiról, táncos lányairól és egy mesés gyémántrablásról is.)

1945 (CSERÉPTÖRÉS) A Második Globális Mészárlás rítusa után hétköznapok, ló dögök, romeltakarítás, kereskedelem a járdán, tűzkő és szacharin a valuta. A Szövetséges Ellenőrző Bizottság dzsipjei rohangálnak Óbudán amerikai, angol, orosz és néha francia lobogócskákkal.
1947 A gyerek, ha egyszer elhagyta a barlangokat, nem nézett hátra. Mindenki tudta az utcában, hogy az egyikben német katonák bújtak el és bent várnak. A nyakukban géppisztoly, az egyenruhájuk zöld, a mellükön a szíjat fehér penész lepte be. Néznek: egy iskolatáskás gyerek. (Ezt a könyvet elnevezte Cseréptörésnek. Az utcanyelvi szót angolra úgy fordították: Back to Base, tartalma: nem ér a nevem, kezdjük elölről az egészet.)

1950 (KÉPREGÉNY) Asszony-álmok úsznak csipkefüggönyös ablakok megett fess mérnökökről. Festett bajszú alakok járnak nők után már kora délelőtt a hamva vesztett Nagykörúton. Keveredik a megmaradt ország (mert maradt, megvan még ez évben is) a forradalmi újjal, akár az Alsó Erdő soron (amelynek zugaiból kitoloncolták a bérszerelem leányait).
„Szénát hordanak a szekerek!”, vidám férfihang a körhinta árbocának tetejéről, orosz slágerdallam. Hallgatom: kalászok, feketeföld, arra, ahol Ázsia Európával találkozik, cser-no-zjom (minden iskolás gyerek megtanulta a szót, pontosan). Szekér bakja, szénaillat, fák alatt hulló levelek, estére meg-jövöööő Híd-deg-gek. Hiába az ész szava (a behízelgő dallam nem egyéb, mint a ránk települt ázsiai erőszak nyálkás oldala), szeretjük az idegen kultúra lüktetését hordó zenei tákolmányt. A létezőnek volna ilyen hatalma a sóvár lélek fölött?
Él az ország, az úgynevezett történelem ellenére, mintegy tévedésből. Már ez ilyen esztendő. Sajátos korszak. Mégis: abból bújt ki a város, ahová évtizedek múlva megérkeztél. (Meg persze előbbi korokból, nagyobbrészt a Csacska Macska mulató virágkorából, amikor meghúzták a mai várostérkép vonalait – kőből: 1896.)

(Máig) (Nem sejtjük még, hogy már kinyújtotta felénk állábait a felzabáló Balkán. Ahol nem számít az adott szó. Ahol a szerelő lopja ki az alkatrészt a rádióból. Pénzt kell dugni a rendőr, a jogtudor és az orvos szivarzsebébe. S itt fog maradni, amikor a páncélautók már hazamentek. Szarkupac áll a nyilvános vécében. A járókelők sziszegve gyűlölik egymást az utcán. Amőba: körbefolyt, bekerít. Te már így ismerted a saját szülőföldünket – ebben a megszállók és idegenvezetőik ércnél maradandóbbat alkottak; tovább örökítették magukat. (Ma a Tengely-lelkű férfiakon a züllesztés sora. Úgy maradtak, megszállt lélekkel, önként – mint aki alól kilopták a nőt, s csak nyomja a fekvőtámaszt.)
1969 A pályaudvar fogadja az érkezőket, szovjet nőlap példányai, húsvásár, csőlakók, párban detektívek. A falu népe itt, a Gustave Eiffel iroda tervezte épületben találkozik össze először a Várossal, melytől élete jobbrafordulását és a világ tágasságát várja. Feküsznek, ülnek, beszélnek, esznek, alusznak, vécére mennek, embertársaikkal közlekednek. [„Buzik! Nem sül le a bőr a pofátokról? Annyi nő van. V. l. – Barom, írni se tudsz, mit akarsz! – Rohadt parasztok, cigányok, csőcselékek és beatlesek. – J.P. Paris, France: Hungary = Best Communist Country !!!! I'll come back (Magyarország egyenlő: Legjobb Komonista Ország. Jövök még. Angol.) – TE HÜLYE PROLI. XII. 2l. – Testvériség, Világbéke .... Dicsőség az Atyának!”] Lényeges bajok, bánatok mind a Nők felírású ajtó belső lemezén. [„Feri! A kúrva anyádat, úgy beléd szerettem. Én lefekszem veled. Tudom, lányok: csak Azt akarja. Csak 14 múltam, úgy szeretem. – Szeresd, ne feküdj le vele. – Na, ne! Mit vársz. Miért baj, ha valaki szereti a faszt? Én például elbírnám viselni, ha állandóan bennem van. – Terhes lettem. Mit ér az egész? Választ! – Önkielégíteni kell. – Ich war auch eine Hure: frau Dagmar Knopfel, 393 Rostock (Zone), Karl Marx Strasse l2. (Én is kurva voltam. Dagmar K. asszony, DDR, Rostock, 393. stb. Német.) – Józsi! Legalább hadd pisiltesselek meg! – Én 29-szer csináltam már és még 10-szer annyiszor fogom, azért nem vagyok kurva. Csak egy sűrűn baszott elvtársnő."] (Készülő könyv, szerzőtárssal: a regényíró apjának fényképeivel. Nem ismerte, meghalt a háborúban, fényképezett, abból tanult a fia látni, a címe: Képregény – Comics, Fumetti.)
S amikor megelégeltük, 1956. A macskának kilenc élete van, a mi köveinknek hét: ha megkopnak, fordítani lehet rajtuk, ötször. Ha a kocka hatodik lapja is elkopott már, akkor barikádban a saját bazalt testükkel fogják fel a nekünk szánt halált.

1957 (MELLÉKSZEREPLŐK) Lófrálunk a Rákóczi út páratlan oldalán. Otthon a városunkban, ahol születtünk. A verebek tízezrei, amelyek minden reggel elrepülnek a platánokról, még nem érkeztek vissza, megtartani délutáni rikoltó koncertjüket. Az aszfaltot a fák alatt csaknem elfedi az elpöttyent, elkent madárürülék fehér-szürke-fekete tereprajza.
Fiatal nők tartanak a belváros közepe felé. Zsákruha már a divat. Ormótlan teheneken és hullámzó lányokon. (Országos rekordot elért könyv: tíz évig betiltva a lágy magyar terrorban – azt gondolják: terror és puha, ez önellentmondás. Jól gondolják. Az önellentmondások országa vagyunk, évtizedeken át: a láger legvidámabb barakkja, ahogy a népköltészet mondja.)

Évtizedek. Egy büfében az egykori Nicoletti kávéházzal szemben, az Oktogonon. Kemény téli nap, korán jött. Beállít az utcáról egy koldusasszony. Minden egyes végtagján külön nejlonzacskóba csavarva a rongyok, hordóteste közepén madzag köti át a télikabátot. Megáll a hátunk mögött, szótlanul. A festett platinahajú pincérlány átszól a festett koromfeketének: „Itt a mamuska.” – És akkor egy meleg perccel ajándékoznak meg bennünket. Ők, az otthonunk legfrissebb idegenné válásának, a hotdog-árus világnak ezek a kifejlett példányai. A fekete levág egy kiadós karaj kenyeret. Megsüt a gépén egy nagy szelet húst. A kenyeret meglocsolja bőven a levével, rárakja a sültet, és egy tiszta tányéron odaadja a nejlon néninek. Nem löki.

(HOLNAPELŐTT) Időpont és könyv. Az utca végében a Nagykörút csörömpöl, jajgat, mormol, csikorog, füstöl, gőzöl és izzad Dunától Dunáig. Az aluljárót nem az utca folytatásában építették, hanem a másik mellé, a régiben gyerekek gördeszkáznak. Az emberek nem itt fognak átmenni, úgy határoztak. Na, a budapestiek, azok átkelnek zsinór egyenest. Az első héten öt embert gázolnak halálra (főútvonal, csúcs, kicsinyes hazai automobilia, újgazdag lócsiszár Toyotán). Erő-megoldások következnek: Lánckorlát, a polgár átbújik, átlép, leszaggatja, mint a vadállat. Halottak. Narancs kerítés a járdasziget körül és a járdán két utca hosszat. Átbújás, leszerelés, halottak. Önkifejezésük csúcsán betonnal kiöntik az utcavégeket: két városi utca forgalmát megfojtják. Nem fogtok csak úgy átmenni. Nem és nem, csak azért sem. Mentőautók süvöltenek. Évek telnek.
Második kép: a spanyol asszony. 1978. Szerző másfél évtizeddel az után, hogy papírt kapott róla: ő a spanyol nyelv és irodalom tanára, harminc napos ösztöndíjat nyer Madridba. Utazhatott volna korábban is, nem volt kedve. Totális egyformaság, puhuló korlátoltság, az van nekünk is. Messze földre azért röpül el, hogy a világot lássa, amilyen a világ magától, a rátelepült erőszak nélkül. Keletnémetországban se járt soha. Kávé a spanyol minisztérium büféjében. Finom asszonyság a cenzúráról kérdez. Van, amiről nem beszélhetünk. Az oroszokról. Piros színű dolgokról, mondja a magyar az asszonynak, ki élete javát fekete színű kényszerek alatt élte. És a forradalomról tilos, főleg. „Á,” legyint a nő bátorító mosollyal, „ez mindjárt el fog múlni. És akkor arról is beszélhetnek, ahogy jólesik.” Az ő generalisszimuszuk két éve halt meg, most tanulták, hogy a negyven éves képtelen borzalmaknak egyszer csak vége szakad. Dúskálnak a szabadságukban, lubickolnak, franciábbak Párizsnál. „De ki halhat meg itt nekünk?” gondolja szerző fanyarul.
Itthon, aztán. A levegőben úszik, szelek sodorják a platánfa bolyhos termésével, hogy változhat valami. Jóra, rosszra. A birodalom fővárosában – ezúttal tőlünk jobbra, ha szemben állsz a térképpel – mozgások. A történelmünk pedig nem itthon dől el, ezt mi tanultuk meg. Szerző egy nap munkába menet látja, hogy a sarkon az éjszaka gyalogátkelő épült, lámpával. Nem hisz a szemének. Szívdobogás. Rohan a telefonfülkéhez, hazaszól a hírrel, ez nem várhat: „Megszűnt a rendszer.” (Nem megváltozott. Amit akartunk, amiről nem hittük, hogy megérjük, ennyi csak: nincs rendszer, másik se lesz, békén hagynak.) Akkor szűnt meg. Nem kongresszus. Nem értekezlet. Nem lemondás, főtitkár- és miniszterelnök-csere. Nem a Köztársaság. Zebra. Ott, ahol az emberek átmennek. Az ép emberi ész szerint. Ezek még nem tudják, de már megadták magukat. Megszűnt. (A könyv: három év gyorsnaplója, a változás kora itt, esz-szé, mi van Holnapelőtt a regényben a posztmodern után, mi van Közép-Európában a Birodalom után.)

Holnap. Egyszer el kell majd hagynunk a várost. Hideg, késő ősz itt a mérsékelt éghajlaton. A Voyager I-es űrszonda eléri a Plútó bolygó pályáját és elhagyja kifelé a Naprendszert. Eljön az év, amikor először szállít át több árút az Óceánon könnyűfém vitorlás, mint motoros jármű – kicsorbult az olajfegyver éle, a földből kifogy a fekete átok s elül a forradalmi hév.
Új kor meddőhányói füstölögnek. Lóg rajtam a század gallértalan öltözete.
„Mit akarsz még ettől a várostól?” Jó vicc. Hát körből négyszöget, fából vaskarikát, eget a földön. Még szép.
Mindent. Vegyük sorra. Élni két létet egy bőrben. Dobogón állni bemeszelt lábbal vasba verten az Ötödik Buda terén, eladó barom, kontyos török alatt, félmeztelenül, báránybőr salavárikban. Utazni gályákon, csipetnyi kis illatszer finomságával kendőmön, piacolni, szomszédolni, koldustanyán, vásárban, megbámulni hóhér-menetet és cigánytábort. A macskaköves új Nagykörút mész- és festékszagú, cselédlánydallal, csorgó napfénnyel zengő délutánjában sétálni, feketékben és fehérekben, csíkos zsakettben és kobak-kalapban; estére pedig a vörös kuplerájban, hol fején hűtővödörrel, ajkán sertésröfögéssel, bepezsgőzött kupec lovagol egy félmeztelen lány hátán s titkos kürtőkből szól a dal. Tüzet nyelni, hintáslegény a Népligetben és Óbudán, kasszát feltörni, kivándorolni Amerikába fedélközön.
Akkor el az Újlaki Búcsú évébe, a körhinta mellé. A Kis Kovács kaleidoszkópján át bámulni csúf ördögöket és idegen hadnagyokat, a vénségtől összement boszorkákat. Gyémántgúnyát, nittelt zsebes Lévi farmert, bő-szárú csizmát, liliommal díszített rézharisnyát. Emberevő óriást, jumbo-jetet, kacsalábon forgó smaragd palotát; ezüst szérűt és aranyszőrű paripácskát.
Harminc fillér az artistaműsor a moziban, és a szteptáncoslány járja: Addidde a didit. Szerelemben elveszni örökre.
Átsétálni ismét meg a te születésed őszébe, az angol parkba, hol bezárt már minden, vigyorgó segédördögök néznek ki a villanyautópálya szerelőárkából. Karambol távoli puffanására figyelni a Kiskörút esőmosta délutáni csöndjében.
Tán bús fekete gyász-zenét akarok, kán-kánt, flaszter-dalt, kovboj-nótát és preklasszikust, mozgólépcsőzni fölfelé sudár gyerekemmel, veled, azt akarom, és számolni a futószalagon szembeszállított fejeket, még ma.
Kérdezni. Mifélék lesznek itt egyszer az éjjelek, a rabmenetek és a tengerek? A hűlt Nap narancs fénye alatt micsoda zenék, milyen bárok, kuplerájok és meddőhányók, miféle nyomorúságok, milyen könny, vér és sár? Milyen piacok, milyen leánymellek?
Ázalagot látok, a legősibb élő a Földön, egyenes ági ősünk, küldetése, hogy belőle bontakozzon Stonehenge, Bach Hatszólamú Ricercaréja és a Buborék nevű lány, szépség temploma, felelőtlenség csatornaárka.
Nincsen hegyen völgyön lakodalom holnap. Új felírások szépítik majd a nyilvános vécék ajtaját, s bejárók új nemzedékei jőnek majd, új feketevonatokon a város keleti kapujába, Karavánszerájba hetedhét országról, bárók, hercegek, grófok, kiskondások, komputerprogramozók és válogatott cigánylegények. Az út háta újra aszfaltszürke, szolgálnak tiszta hajtóerők, nap, szél. Van külön ország, jog. Lesz. Versikék támadnak ősnemzéssel a nagyváros piszkából.
A kertvendéglő mellett, az ideiglenességben kitárni arcunk az őszi napfény simogatásának. Megindulni a hajdani villamoskitérő vonalán, szemben a napszálltával.
= = = = = = = = = =