Radnóti Sándor: Valamennyi klasszikus legényLengyel Péter: Macskakő

Nem csalás, nem ámítás, valóban detektív regényt olvasunk. E szó különírásának avittas árnyalata nemcsak a felidézett kor tekintetében igazít el, hanem az író vonzó régimódiságára is rámutat. Mert a kasszafúrás, a mackó-bontás, a gentleman-bűnözés fénykorába, a nagyvárosi vagány-ármád geneziséhez vezető történet, bármennyire is meglepő ez, távol áll minden paródiától. Holott teli van az ilyetén ponyva sablonjaival. „Sötét az utca, kihalt a város, / holnapra megtudjuk, ki lesz a káros, / Ha rajtavesztünk, / nem lesz több estünk, / nem lesz több csókos éjszakánk.” Ez a híres vagány-kuplé (a bírálat címét is ebből kölcsönöztem: „Haverom volt Endresz Árpád, / és az egész vagány-ármád, / valamennyi klasszikus legény”) mintegy kifejezi a hangulatot. Valóban, nemcsak a borító hirdeti, vannak itt „betörők a kéjtanyán”, „nadályok (értsd: pióca kuplerosnők) és növendékek”, „hercegi zabigyerekek”, s van a „vér láza”, a „vágy párája” stb. A bűnözők és a nyomozó méltó, lovagias ellenfelek, a mesterségükre nézve betörők szakmájuk művészei. Cirkuszi truppok, cigánykaravánok, nemzetközi rosszfiúk járják Közép-Európa ország-, vas- és úttalan útjait. Van könnyelmű, szívtipró, elegáns kasszakirály, s háttérben meghúzódó racionális kitervelő (egy elegáns éjszakai lokalitásnak álcázott kipi-kupleráj zingi-zongoristájának álcázva). Van: egy komolyan vett, nagy mesterségbeli tudással kidolgozott múlt századvégi bűnügyi történet. Igaz, ahol a komplikáltabb fajta régi regényben a másit szálnak keli hátráltatnia és egyben dúsítania a cselekmény kibontakozását, itt – hasonló céllal – különböző, gyakran fejezetnyi nagyságú modern reflexiók késleltetik a végkifejletet, a rejtélyek lelepleződését, az ügy teljes rekonstrukcióját. Ám ezek sem teszik zárójelbe a sztorit, sőt, éppenséggel komolyan veendőségét erősítik.
Abban a formailag kissé lerágott, ám minden létrejövő szépprózai művel a gyakorlatban új húst és vért nyerő vitában, mely a történet elbeszélhetőségéről évtizedek óta folyik, Lengyel Péter regénye szélsőséges álláspontot foglal el a maga feltétlen emfatikus igenjével. Hosszú elmélkedés célirányos lerövidítése végett hadd világítsam meg a tényállást egy irodalmi összefüggéssel. Lengyel mellett mai szépprózánkban bizonyára Esterházy Péterre hatott leginkább Ottlik Géza csekély terjedelmű, jelentékeny életműve. S egyikre sem csak irályának tökélye, hanem művének morálja is, méghozzá kettős értelemben: a történet erkölcse és a forma erkölcsi tanulsága. Ottlikot ma talán még megérdemelt, biztos helyénél is magasabbra emeli irodalmi köztudatunkban helyiértéke: az Iskola a határon az utolsó, nagy színvonalon előadott, sértetlen világképű, minden kétértelműségtől, relativizáló ambivalenciától ment, ép moralitású igaz történet. Módom volt már kifejteni, hogy ezt a helyiértéket (az Ottlik-mű kései, de meglepően egyidejű irodalomtörténészi és kritikusi értelmezéshulláma mellett) Esterházy Bevezetés a szépirodalomba című műve tudatosította, az örökséggel való szüntelen, sokértelmű birkózásával. Nagy port fölvert gesztusát, az Iskola egyetlen papírlapra való lemásolását bátorkodtam rituális apagyilkosságnak nevezni: egy történetet alázatos, szóról szóra való idézésével tett olvashatatlanná, nem-történetté. Ez a fekete folt, fekete lyuk lett az egyik bevezetés a szépirodalomba. Lengyel Péter a csendes, rendes, engedelmes fiú. Nem forgat oly lázadó gondolatot elméjében, hogy az apai örökség elveszhetett, devalválódhatott. De nem naiv. Tudja, hogy ezt a hagyatékot föl kell kutatnia,
Ha szabad még továbbra is egy alaposan bővített mondat erejéig a fenti összefüggésnél maradnom, nem ugyan azért, hogy az író eszejárását modellezzem, hanem abból a célból, hogy megtalált történetének helyére jelképesen rámutassak, akkor azt mondanám, hogy a lady biztonságának szavatolása, mely Ottlik Minden megvan című novellájának indiánregény-idézetéből Ottlik-idézetté változva szép karriert futott be Esterházy szépprózájában, s amelyet Lengyel maga is idézett már 1976-ban, emlékezetes Ottlikról szóló esszé-novellájában, az Adósságban (most Rondó című kötetében); nos, ez a biztonság, ez a szavatolás, ez a lady írónk számára valamifajta titkos intésként szolgálhatott arra nézve, hogy merre is található amaz elrejtett örökség. Az indiánregény a maga nyomkereső és -olvasó nyomozásával, vörös gentlemanjeivel, történeteinek sematikájával és moráljával a ponyva egyik ősképévé vált. Hol található a történet? – kérdezi Lengyel, s felelete: a ponyván. Ha megnézzük a regényt záró Ajánlott irodalom figyelemre méltó szénakazlát, akkor Ottlik műve, Borges és Esterházy mellett (az utóbbi tán csak a kölcsönvett idézetek elegáns visszavétele), a kevés ajánlott szépirodalomban e modern kalandirodalom, e nemes ponyva remekeit fedezzük fel, Chandlert, LeCarrét, Faludy önéletrajzát és másokat.
Az életviszonyoknak az a tágassága, a helyszínek változatossága, a lehetőségek viszonylag széles köre, egyszóval az életanyag gazdagsága, mely a kalandirodalmat élteti, a mai magyar írónak hétköznapjaiban persze nem áll rendelkezésére. Eszembe jut egy méltatlanul csekély figyelmet keltett film, Fábri Péter és Nemes István Nyom nélkül című műve, melyben az egyik oldalon egy magányos lángelme ötli ki és valósítja meg szellemesnél szellemesebb bűncselekményeit a mai Budapesten, a másik oldalon pedig egy szellemtelen számító masina kattog, és csak szűkíti, szűkíti a kört a legbanálisabb ismérvek alapján. Nem véletlenül nincs P. Howard paródiái óta mélyebb fajta ponyva Magyarországon. Ez lehetett tehát az oka az idő megválasztásának. „Most már csak a szeretet túlzásaival s az otthonunkhoz való végletes ragaszkodásunkban tudjuk elképzelni is, de ebben az időben a miénk: Európa egyik legfejlettebb és legkényelmesebb városa.” Budapest még Európa magától értetődő része: kalandosságában is, valamint – noha ez tán csak az irodalmi anyag szempontjából kedvező – a bűnözésben is.
A ponyva, a detektív regény visszaszármaztatása a majd száz évvel ezelőtti múltba az élettapasztalat mellett tudást, illetve tudásszomjas kutatást igényelt. S a tudás Lengyel Péter munkájában különböző dolgok találkozási pontját jelenti. Először is itt érintkezik a jó detektívregény műfajával, hiszen annak egyrészt mindig valami sajátos és minuciózus tudást kell mozgósítania, másrészt folyamata, története sem más, mint egy tudásnak, a bűnös kilétének, a bűntett mikéntjének, módszeres megszerzése. („Abduktív” módszer ez, ahogyan modern tudósok – Eco, Sebeok és mások – kimutatták, akik szoros összefüggést találtak Poe Dupinjének, Conan Doyle Sherlock Holmesának eljárása és Peirce ismeretelmélete között.) Másodszor, ha jól meggondoljuk, valamennyi klasszikus regény is enciklopédikus tudást tartalmaz, s a múlt század epikai óriásai a közgazdasági, a hadművészeti, a diplomáciai, történelmi, vagy akár nyomdászati tudás egész kontinenseit közvetítik. Harmadszor a tudásnak és a tudás megszerzésének etosza van, sajátos munkaetosz, mely az ismeretben esztétikai szépséget is talál. Úgy gondolom, hogy ez a Macskakő legfőbb formaszervező elve. Van továbbá negyedszer a tudásnak egy egyszerre tékozló és akár még öncélú voltában is a munkával szembeni alázatot kifejező vonatkozása. Ennek a tudásnak a munkába, a műbe belerejtett rejtélyei, szám-, név-, sőt, ami a mottó Bach-idézetét illeti, hangjegy-rejtvényei stb., melyek az olvasót is nyomozásra késztethetik. Talán csak kevesen fejtik meg ezeket, s nem is föltétlenül szükségesek a mű élvezetéhez, de mégis, a lehetőség, a regény bármely pontján esetleg föltáruló pazarló pótösszefüggések esztétikai örömmel szolgálnak, s hozzájárulnak a regény alapkarakteréhez. Mivel e titkos tudás sok vonatkozását nagy erudícióval fedték föl a regény eddigi kritikusai (Balassa Péter, Kortárs, '89/3; Tarján Tamás, Népszabadság, '89/4/15), magam inkább a nyilvános, tanító tudásra összpontosítok.
Ha e tudás szétgyűrűzését követjük, akkor először is az intézményes rendőri és nyomozati szervekre vonatkozó ismereteket kell említenünk. Ezek Londonban, Párizsban és más nagyvárosokban sorra fejlődtek ki a múlt század folyamán – Budapesten is. Nem kevésbé van szükség a bűnözés szervezeteinek ismeretére: az orgazdaság nemzetközi rendszerére, stb. Módszerek ismerete: fölfedezik az ujjlenyomatot; „finom mívű edzett acél betörő szerszámok”. Utazási- és szállodaviszonyok. Korabeli szokások, magatartásformák, szavak szeretetteli ismerete. S ahová most érkezünk, a tudás táguló köreiben, ott álljunk meg, és nyissunk új bekezdést, mert arról lesz szó, ami ebben a regényben a legfontosabb.
A magyar székesfőváros ismeretéről van szó. Most mutatkozik meg a történet idejének mélyebb értelme. A Macskakő Budapest regénye in statu nascendi. Ez az a termékeny pillanat, az ezredéves ünnepségekre való készülődés izgatott pillanata, amelyben még megmutatkozik ősi szerkezete, s már az is, amivé válik majd. „Hogyan lesz naggyá a város...?” – ez itt a kérdés, és ennek története búvik meg a detektív történet mögött. Az az erkölcsi komolyság fizetődik ebben ki esztétikailag, amellyel a sablonos kalandregényhez mint valódi történethez fordul az író. A hősök sematikája azért nem igényel ironikus távolságot, parodisztikus megközelítést, mert a mindenütt ható – úgy értem, művészileg ható, mindenütt jelenlévő, tudatosított – írói munka során a tett színhelye válik azzá, ami nem sématikus: a regény voltaképpeni főhősévé. Egyik főhősévé, mert a másik, állandó, tudatosított jelenléte okából maga a történetmondó, történetkitaláló ember. Hogy a történet, az elbeszélés, mindig konstrukció és rekonstrukció, mindig kitalálása annak, hogy hogy legyen, és kitalálása annak, hogy „hogy volt”, azt a detektívregényben az én-elbeszélő nagy kombinátor és a detektív ikeralakjai jelképezik, sématikusan. E múlt idejű történettel szemben a jeleni dő én-elbeszélője az, aki meséli valakinek a történetet, és sok minden egyéb tudnivalót: kiskorú, tizenéves gyermekének. Ez az a ravasz írói fogás, mellyel az eddig kifejtettől eltérő irányból nyer igazolást a kaland és a tudás mint Lengyel regényének keltős tartóoszlopa.
Majdhogynem kényszeres precizitással vetíti rá a város hajdani képére a majdanit. Pontosabban a maira a hajdanit „... az egykori Valero (neked: Honvéd) utca sarkán”. Lengyel lesújtó véleménnyel van a névcserékről, a „nem-természeti”, vagy nem élethosszig tartó rögződött nevekről. Abban kétségtelenül igaza van, hogy szerencsésebb történelemre, kiegyensúlyozottabb életre vall az utcanevek viszonylagos szilárdsága, maradandósága. Választott nézőszögének, nézőszögeinek belső feszültségére is rámutat azonban ez a példa.
Mint láttuk, az író a valóságos, sőt, egyszerű történetet keresi. Ez azt is jelenti, hogy az ép világképet, a biztos morált; melyben a tudás, a munka (s tegyük hozzá: az állhatatosság, a részvét, az emberség) önérték. Valamifajta szavatosságot, a Minden megvan című Ottlik-novella szavatosság-motívumának örökségeképpen (melyre ő mutatott rá említett Ottlik-írásában). Szavatosságot, mely kiterjed az emberközi kapcsolatokra, az elvégzett munkára („Szavatossággal Fest Tisztít”), s melynek azért kell egyszerű alapelveken nyugodnia hogy igazán általános lehessen. m ez az egyszerűség csak rendkívül bonyolult operációkkal válik megközelíthetővé. Bonyolult a ponyva komolyanvétele, nem-parodisztikus irányba való elmélyítése, mely aztán ahhoz a korántsem egyszerű paradoxonhoz vezet, hogy a szavatosság motívuma, a jól végzett munka éppúgy jelen van a megbízható kasszafúrásban, mint a megbízható nyomozásban, s épp annyira szeretettel megbecsült munkaeszköz a detektív intuíciója és racionális dedukciója, mint a betörőszerszám. Továbbá bonyolult, hogy a történetet nem lehet szabadjára ereszteni, az író megbízható munkájának, amint éppen írja azt, amit mi olvasunk, tudatosítva jelen kell maradnia, sőt, az elbeszélést minduntalan nagy reflexió-betéteknek kell megszakítaniuk. A klasszikus epikai beállítottság, vagyis inkább az arra való célzás, az arra való vágy demonstrálása korántsem klasszikus eszközökhöz vezetett. Valamennyi klasszikus legény, utolsóként és legközelebb állóként Ottlik hagyományának folytatása – a folytatás maga is a klasszikus epikai beállítottság gesztusa – kettős paradoxont eredményezett. Az egyik az, hogy a vágyott egyszerűség fölötte bonyolult, a másik pedig az, hogy az általánosnak szánt nézőpont fölötte kivételes.
Ezzel térek vissza a város utca- s helyneveinek példájához. Mondom, Lengyelnek igaza van abban, hogy egyszerűbbek és általárosabban elfogadhatók a történelmileg szervesen, mondhatni természetesen kifejlett elnevezések. „Ha a forrásból tölcséres kürtőkön tör föl a gyógyvíz, elnevezi lukas fürdőnek, mert lukas. A sugárirányban kifelé vezető utat sugár útnak. Utóbb ezt nagybetűvel írják. Ezek az utolsó valódi nevek. Lukas fürdő, Sugár út, a Hatvani kapu felé visz a Hatvani út, a Váci kapu felé a Váci utca.” Igen, de ezek a nevek Budapest zivataros történelmében jórészt erőszakos halált haltak. Tehát ami egyszerű és általános, az nem valóságos. Mit lehet tenni? Elképzelhető volna valamifajta névmitológia, hogy ugyanis a mélyebb valóság szintjén az ősibb nevek élnek. A helyek létezését emez nevezi meg, de létét amaz. Ám ez nem lehet a történetmondó-regényíró, az igazi empirista pozíciója. Hiszen „neked: Honvéd utca”. A város mítosza képződne meg, s nem története. Lengyel Péter válasza ehelyett a jogosult, de ugyanakkor sértődött kritika. Hogy ezek mit tettek velünk. Az előbbi idézet új bekezdéssel imígyen folytatódik:
„Mármost ezek tényleg azt hiszik, hogy elég, ha náluk a géppisztoly, akkor már mindent megtehetnek. Jön egy tisztviselő. Nem felel meg a Lukas fürdő s elnevezik Lukácsnak, s akkor már persze legyen Szent Lukács, máskor szentetlen Lukács, a géppisztoly márkája szerint. A sugár utat a miniszterelnökről. A Nádor utca nevét először csak a Parlamenttől a Nagykörútig vették el, azután a többit. Utcanév Albizottságot alakítanak, szegik meg a saját rendeleteiket. A Gömb utcára Angyalföldön egyenesen egy osztályvezetőét húzták. A Kisgömb utca majd az osztályvezető-helyettes lesz. Nem tudják, hogy a név: kimondható és természetes dolog. Része az emberek nyelvének. A lakosságénak, a népének, a dolgozókénak, polgárokénak, adófizetőkének, a bennszülöttekének, s ezek nem tanulnak: bármikor el fogják venni a Lehel utat és a Váci utcát is, ha egymás nevét akarják ráaggatni. Csak figyelj.”
Persze az elvett nevek helyett keletkeznek új, jó nevek is néha. Lehet, hogy tán a német Lukasnak félreértett és magyarra fordított név is ilyen? E sorok írója az egykori Nádor utcának a Parlamenttől a Nagykörútig tartó részén őshonos, és így tudja, hogy az utóbb Falk Miksára, majd Néphadseregre keresztelt utcát a bennszülöttek némi tagadhatatlan történelmi fölényérzettel Népmiksa utcának nevezik. De lényegbevágóbb kritikai megjegyzésem, hogy ezek az ezek is – éppen a keresett széles epikai nézőszögből – mink vagyunk: Mi csináltuk ezt a várost, hazánk gyönyörű fővárosát. Mi szervetlenítettük, mi idomtalanítottuk, „mi” lőttük szét.
Ez a mi volna az s regényírói impasszibilitás, amelyet a modern művész nehezen vállal. Ugyanez teszi lehetővé a „klasszikus” regényíró omnipotenciáját történetében, az elbeszélőt, mint „Istent”, melynek a szépészek szerinti újabbkori lehetetlenségére, s ezzel a regény lehetetlenségére ironikusan utal a regényíró regényében, regénye írása közben. Ez tenné lehetővé azt is, hogy a történetmondó eltűnhessen, kivonulhasson történetéből. Mindez még jellemző Ottlikra. De a XX. század, s benne a magyar XX. század, a maga „Nagy Szervezett Gyilkolásaival” kissé aggályossá teszi, hogy semmi emberi ne legyen idegen az embertől. Ezzel most megint más oldalról közelítettük meg az író kettős formai döntését: történetének a békeidőbe helyezését, valamint az elbeszélő szüntelen jelenlétét; megkülönböztetését, elkülönítését világától – a világtól, melyben sok mindennel nem vállal közösséget.
Ám ha valaki írónak mégis az objektív epika a mániája, kevésbé a hóbort és a bősz őrültség, mint inkább az ihletettség és az elragadtatottság értelmében, akkor mit tehet? Az író többször említett Ottlik-esszéjének hasonlatával élve a közelítésre és távolításra használatos gumilencsével távolíthatja a képet. Ilyen távolítás maga a ponyva és a milleneumi Budapest. Sőt, ilyen a tudás is, ha már egyszer nem kapcsolódik pragmatikus haszonelvhez és a haladáshit azon optimizmusához, mely egykor eltöltötte a nagy ponyvaírókat Verne Gyulától Arthur Conan Doyle-ig. Ha most tovább követem a regény poétizált tudásanyagának táguló köreit, akkor egyben e távolítás-mechanizmus fokozatait veszem szemügyre. Arra szolgálnak ezek, hogy az író mindennek ellenére eljusson az objektív epikai szemléletig.
A könyv kitekintései szédületes iramban tágulnak. Történelmi hátrapillantások tárják fel a város régészeti rétegeit. Előbukkan a fekete nagyapónak nevezett képzeletbeli első elbeszélő, első „ponyvaíró”. De ez nem elég. Végigszáguldunk az ember fejlődéstörténetén. Tovább. Az élővilág őstörténete, különös tekintettel a sárkánygyíkokra. Az élet keletkezése. A föld őstörténete. Még tovább, még távolabbra, még magasabbra. A világ keletkezése, a Nagy Bumm, a Big Bang. S itt már nincs tovább. Mai tudásunk szerint az író vezérletével eljutottunk a legtávolabbra.
Ha megfigyeljük Lengyel Péter eljárását, láthatjuk, hogy ezek a tanítások is mind történetek. A helyzet ez: az író kitalál egy történetet (a detektív regényt), szövi a mese fonalát, meséli a gyermekének (a kis-kamaszok krimi-éhsége!), kutat hozzá. Ezenközben éli az életét, máskülönben is igyekszik eleget tenni apai kötelességeinek, sétál kislányával, főz neki, adagolja a tudást, s hogy ehetőbb legyen, művészi fogással él: azt is történetté, mesévé alakítja. Ám mindez nem válik el fő foglalatosságától, az írói munkától, mert – és ez igazi epikusi szemlélet – „amióta nekikezdtem a történetnek, bármit lássak-tapasztaljak közben, arról előbb-utóbb kiviláglik, hogy ideszánt ajánlott olvasmány...” Hogy aztán egy teenager kihegyezett füleinek a szórakoztató kaland mellett sok lehetséges épületes tudnivaló közül miért kell másegyebek mellett a föld és az élet őskalandjait hallgatni, azt a föltárt regényesztétikai probléma magyarázza. Csak ebből a nézőpontból, csak az eredet legelejére jutva, a történelemtől és az embertől megtisztított üres űrben válik föllelhetővé az író számára a klasszikus epikus szenvtelenség alapja, ez az a távolság, az Ottlik-esszé szavaival, „ahonnan már – és csak – a világ forgása látszik”.
A kritikus nem tagadhatja, hogy ez a roppant, s roppantul következetes vállalkozás nem mentes egy bizonyos esztétikai patológiától, az aránytalanságtól. Az írói nézőpontok egyik végletén a kozmogóniai, illetve kozmológiai szemlélet áll, a másikon pedig a helyiérdekű ponyvaromantika halálos komolyan vétele. Ennek a legnagyobb távolságnak az összehangolási kísérletében van valami megrendítő, s valami megrendítően lehetetlen is. Ám a bíráló elhiszi a könyv utolsó mondatát – „De ez már egy másik történet" –, s várja az újabb történeteket, melyekből úgy sejti, egy minden eddigi ítéletet újrafontolás tárgyává tehető ciklusnak kell kibontakoznia. Addig pedig a saját művészi gumilencséjét újra közelebbi képre állítja.
Nézzük tehát azt, amit helyiérdekű ponyvaromantikának neveztem. Az író eljárása a következő. Szaván fogja a sémát, s attól a tudástól eltekint, hogy e séma általában őszintétlen, s valójában a könny- és pénzeszacskók kiürítését célozza. Úgy véli, nem hazudik az: minden ellenkező híresztelés és tapasztalás ellenére van jó ember, van lovagiasság, szolidaritás, áldozatkészség, szeretet, nagyság iránti érzék. Van a megtehető dolgoknak egy széles köre, melyet „az ember” nem tesz meg; not to be done – mondja az angol. Egy ötletes, sportszerű betörést esetleg igen, de gyilkosságot nem. Talán fenntarthat a lányokkal emberségesen bánva egy titkos bordélyt, de nem szívhatja a vérüket, és nem szolgálhat föl gyermeklányokat. Az elhagyott kedves nem adja ki a Kasszakirályt, s a detektív, aki jó ember, méltányolja ezt, és nem torolja meg. A kis zsebmetsző zsidócska nem köp, s egy fiatal lány, a háziúr lánya, aki kulcslyukon leskelődött, s amit látott, elárulja a nyomozónak, „egész hosszú, tartalmas életét e miatt a húsz perc miatt élte majd vívódva, olykor-olykor zilált gondolatokkal, és beszennyezett lelkiismerettel...”
Ezt az antropológiai meggyőződést a történet keretéül szolgáló személyes reflexiók hitelesítik. Hiszen ott, a regény e másik rétegében egy apa nevel most az „életre” egy gyermeket. S ugyanolyan mély komolysággal, áhítattal mutatja fel a jóság és emberiesség csekélyke „tartalékait” – például az öreg koldusasszonynak naponta ebédet csenő platinahajú pincérlányokat –, mint a detektívtörténet hasonló fordulatait. Fölmutatja a barátságot, a hajthatatlanságot (történetesen egy mai fiatal erdélyi költő képében), a munkaszeretetet.
Helyiérdekű: mint minden tradíciójába vágó epikus mű. A forma minden rétegéből sugárzó munkamorál, az emberségesség-morál, not to be done-morál, mely a maga angolszász polgárias voltában olyannyira emlékeztet a mester, Ottlik Géza szemléletére, a helyi lehetőség színezetét a polgáriasuló Budapesttől nyeri. Lengyelnek az a meggyőződése, hogy akkor, száz évvel ezelőtt, a tisztes iparkodásnak és a civilizatorikus viszonyoknak olyan európai normái működtek Budapesten, melyeket azóta elpuskáztunk, elveszítettünk, s főleg elvettek tőlünk. Nem történelmi regénnyel áll helyt e meggyőződéséért, hanem egy játékos-művészi formagondolattal. Vegyünk egy tökéletesen internacionális korabeli történettípust, helyezzük bele – méghozzá rendkívüli mélységekig hatoló helyismerettel – az akkori budapesti életbe, s nézzük meg, olajozottan forognak-e a kerekek. Igen, a történet működik.
Említettem, e helyismeret alkotta meg a regény voltaképpeni főhősét, a Várost. Igazi élő szervezet ez az író ábrázolásában; mozgása, lüktetése, állandó jelenléte van. Nem kétdimenziós díszlet, nem tetszőleges hely. Egy követési jelenetben például fontosabbá válik az útvonal és látnivalója, mint a személy, akit követnek. A Lipót-körút: „Amerre a szem ellát, hengermalmok, gőzmalmok, sörfőzdék és gabonacsarnokok emelkednek a befejezetlen Nagykörút két oldalán, távolabb, a hátsó utcákon gyárkémények sötét csonkjai feketéllenek fel az estében: a városrész nem sejti az építkezési láz közepén, hogy végül úri negyed lesz belőle, avagy gyárkerület.” Majd a Dunapart: „Ez a rakpart-darab a Város kapuja, melyen át az épülő körutak és sugárutak, bérpaloták és mészárszékek, börtönök, gyárak, kocsiszínek, panziók, színházak, mulatók és Grand Hotelek dirib-darabonként megérkeznek a városba.” Szenvedélyes ismeretterjesztő világteremtés működik ezekben a leíró részekben, melyek talán az egész mű nagyobb terhét hordozzák, mint a tulajdonképpeni elbeszélő részek.
Ennek a születő, polgárosuló, vibráló nagyvárosnak múltja, történelmi rétegezettsége van. Lengyel Péter nagyszerű stílusművészetének talán az áttűnések a legékesebb bizonyítékai. Hirtelen például a török hódoltság korabeli Pesten találjuk magunkat. Ám föltehető a kérdés: van-e (volt-e száz évvel ezelőtt) jövője? Az idő üres előrehaladásának értelmében van (volt) jövő (a Sugár útnak ma is van neve), s termékeként itt vagyunk. Itt az író, a másik főhős, aki visszanéz, s visszanézet. De a szakadék a jelen (a mai most) és a múlt között, a reflexiók sértett panaszszava elárulja a nosztalgiát. A széles epikai látószög e jövő irányába fordítva, a „kisbajuszos, nagybajuszos” politikus felé, a számozott világkatasztrófák és utcaátkeresztelések felé hirtelen beszűkül és líraivá válik. Elégikussá. Ez a lírai érzés valami ilyesmit fejez ki: kár a voltért, melyben üldöző és üldözött még civilizált játékot játszhatott egymással, a munkának és tudásnak becsülete volt.
Kár a Voltért: Ady utolsó versei egyikének címe ez, a XIX. század nem naptári, hanem valódi végórájának idején. „Átkozódtunk, pedig a táltosok / Gyönyörű kora volt / S Leibniz világa: / legjobb és leglehetőbb. / Miért kellett egy másat érnünk? // ... // Be kár a Voltért, / Mennyi mindent adnánk ma érte, / Be kár a jobb emberekért: / Talán mindenkiért: / S rettenetes ma élni.” (Szépirodalmi, 1988)