Radnóti Sándor: Az adósság, a hűség és a reményLengyel Péter 70

RADNÓTI SÁNDOR: AZ ADÓSSÁG, A HŰSÉG ÉS A REMÉNY

Lengyel Péter 70 Ma már világosan látható, hogy a múlt század hetvenes éveinek magyar prózaírói nagy rohamában, amelyet akkor és a következő évtizedben fölszabadító volt együtt látni (Péterek és hasonló bohóságok), Lengyel Péter volt a moralista. Nem az író erkölcséről beszélek, és még csak nem is az írói erkölcsről (bár nyilván az is bele van értve), hanem arról, hogy írói témája az erkölcsi kötelesség, az erkölcsi ítélet, az erkölcsi önazonosság megteremtése. És nemcsak téma ez, hanem a legkülönbözőbb módokon belejátszik a megcsinálásba is. Azt lehetne mondani, hogy műveinek a becsületesség a formája, a becsületesség a szelleme.

Az adósságot le kell róni, a hűség mellett ki kell tartani, a reményt nem szabad megcsalni. Amit ránk bíztak az előző nemzedékek, azt épen kell átadni a következőknek. Igazságra kell törekedni, és igazságosnak kell lenni. A jó és a rossz nem relativizálható. Az ilyen egyszerű maximák válnak a Lengyel-próza formáló elveivé. De ez nagyon nem egyszerű dolog. A kérdés az, hogy miképpen lehet elkerülni az erkölcsi szigor merevségét, komorságát, felülről lefelé tekintő emelkedettségét, önmagába zárulását. Miképpen lehet történetté, közös tapasztalattá változtatni. Lengyel Péter művészi problémája az, hogy miképpen lehet a példázatot modern prózává alakítani.

A legközelebbi és legfontosabb példa - a Mester, akinek a szelleméhez való hűség olyan sarkalatos jelentőségű Lengyel munkájában - nem folytatható. Az Iskola a határon kisfiú-, cőger-világában oly világosan, oly magától értetődően jelenik meg az élet minden rétegében a fair play (és annak ellentéte), mint valaha A Pál utcai fiúkban, úgyhogy senkinek sem jutna eszébe moralista regénynek nevezni. Ebben az értelemben, az erkölcsi világrend evidenciájának értelmében, ez a magyar irodalom utolsó ép regénye.

A következő nemzedékek számára ez már nem volt elérhető. Lengyel Péter azt találta ki, hogy olyan modelleket alkalmazott, amelyeknek megdönthetetlen fikciója, hogy a helyes és a helytelen, az igaz és a hamis megkülönböztethető. Ilyen modell a játék. Aki lóugrásban lép a bástyával, az nem játszik sakkot. Ha a bújócska hunyója les, cseréptörést követ el, és a játék érvénytelen. Ilyen modell a nyomozás. Van bűn és van bűnös, a bűntényt és elkövetőjét föl kell deríteni. Ilyen modell a rekonstrukció. Vannak igaz tények, amelyeket ki kell bontani a feledés és a hamisítás hálójából.

A kérdés csak az, hogy ezek a fikciók kiemelhetők-e korlátozott érvényességi körükből, s általánosítva metaforizálhatók-e. Ez lett Lengyel Péter fikció-világa: a játékszabályok szüntelen megsértésének és visszaállításának játéka. A világ mint cseréptörés, amelyről azonban tudható, hogy az, s kinek-kinek a maga helyén feladata, hogy újrakezdje a játékot, és megpróbálja helyreállítani a fair életszabályokat és életfeltételeket.

Ebben a játéktérben jelenik meg aztán a jó ember vagy a jóra törekvő ember, akinek léte, lehetősége szavatolja e világ érvényességét.

Ám ha - mint tapasztaljuk - a jóság ritka, az erkölcsi normák pedig nem evidensek, mi szavatolja az írói világ gazdagságát? Úgy tűnik fel, hogy az említett fikciók pótlólagos következményei. A nyomozás írói mintája a detektívregény. Lengyel nem véletlenül - az ember azt hihetné, semmi sem véletlen nála - volt kongeniális fordítója Raymond Chandlernek. Két jelentős regénye közül az egyik visszanyomozása egy elveszett - elrabolt - gyermekkornak, a másik pedig egyenesen a „detektívregény" álarcát ölti. De az így keletkező kalandos gazdagságot kiegészíti a rekonstrukció anyaggazdagsága, a rekonstrukcióé, amely a hely elferdítetlen tényeit és szellemét tárja fel.

Ebben az értelemben Lengyel Péter a lokális emlékezet költője. Úgy véli, hogy az ember saját magát is csak úgy rekonstruálhatja, ha rekonstruálja a helyet, ahol otthon van, s csak ezzel a lokális öntudattal lehet otthon. S mivel a locus Budapest, ezért egy bonyolult folyamat eredményeképpen, amelyben megint csak az adósság, a hűség és a remény kapott szerepet, Lengyel Péter megköltötte életművében a várost, amelyre az ő nyomában mindannyian visszaemlékezhetünk. Déry, Mándy, Vas, Nádas csodálatos lapokat írt Budapestről, de ha megkérdeznek, hogy az elmúlt fél évszázadban ki volt Budapest költője, akkor minden kétséget kizáróan Lengyelt nevezem meg.

Talán kevésbé tűnik fel, hogy egy másik nagy témáról, méghozzá morális témáról (mert Lengyel Péter kezében minden téma morális témává válik) is milyen emlékezetesen írt. A barátságról. Arról az emberi kapcsolatról, amely föltétlen, de nem kritikátlan. S ahogy Lengyel emlékezetes esszéje Ottlikról, és sok minden más (például a részletező tartalomjegyzék könyveiben) a tanítványi hűség dokumentuma, úgy idézik fel és őrzik meg a baráti hűség fogalmát azok az írások és részletek, amelyekben hol névvel, hol név nélkül fölbukkan Csalog Zsolt alakja.

Lengyel Péter adósságot érez kisgyermekkorában elhurcolt és meggyilkolt édesapjának amatőr fényképhagyatéka iránt. Könyvei borítóján ezek a Budapest-fényképek láthatók. Búcsú című, műfaja szempontjából nehezen meghatározható nagyszerű szövegét együtt jelentette meg ezekkel a fekete-fehér képekkel. *

A Búcsú az újlaki búcsúról szól, az ötvenes évekről, a városról. 1993-ban jelent meg, s más tekintetben is búcsúnak bizonyult. Lengyel Péter tizenhat éve nem publikál. Ha tizenhat éve nem élne - hála Isten, él, és Isten éltesse -, az utókor elvégezte volna az elvégzendőket életművével. Most azonban a zavar, a bizonytalanság, és sajnos a felejtés működik.

Hadd mondjak erre egyetlen példát. Amikor két évvel ezelőtt megjelent magyarul W. G. Sebald világsikerű Austerlitz című regénye, legjobb tudomásom szerint senkinek sem jutott eszébe (pedig nem akárkik írtak róla: például Bán Zoltán András, Bán Zsófia, Schein Gábor) az a nyilvánvaló szellemi rokonság (a kitörölt múlt rekonstrukciójától a fénykép narratív jelentőségéig), amely ezt a művet minden filológiai összefüggés nélkül a Cseréptöréshez fűzi. S ez nekem is csak most vált világossá, amikor jubileuma alkalmából Lengyel Péter művein gondolkodom. Valami nem zárult le, hanem felfüggesztődött. Ha igaz az az intuíció, amelyről valaha Békés Pál írt, hogy „Lengyel Péter egyetlen szerteindázó elbeszélést ír egész életében - ennek részleteit, éppen elkészült szeleteit publikálja köteteiben", akkor minden újabb publikációtól az egész módosulását várhatjuk. Ha néha-néha kiszűrődik valami információ a Falk Miksa utcai házból (melynek tőszomszédja vagyok, de évek telnek el anélkül, hogy színről színre láthatnám az írót), az mind arról szól, hogy valami készül. S persze: regény. De ennél soha semmi több. Sem tárgyáról, sem készültségi fokáról.

A moralisták néha elhallgatnak. Így hallgatott el egy másik magyar író, akit semmi más nem fűz össze Lengyel Péterrel, mint műveinek morális problematikája: Sánta Ferenc. Az fejeződhet ki az elhallgatásban, hogy noha a reményt nem szabad elvenni az emberektől, ők tudják, és ezt hallgatják el, hogy nincsen remény.

Én mégis reménykedem. Reményem tárgya: Lengyel Péter visszatérése az irodalomba. Hiszen nekünk, híveinek is adósa.