Orchideák (1990)– kérdésre, ma és mindig, az elkötelezettségről –

(AZ ASZTAL KÉT OLDALA) Képzeljen el mindenki, kérem, egy hosszú, sima, üres asztalt. Mint Panmindzsonban a fegyverszüneti tárgyaláson, ahol a 38. szélességi fok északi oldalán ült az egyik fél, a délin a másik. Ott most határ van, vasból és tűzből. Itt, a képünkön, béke. Európában, mondjuk Európa szívében, mondjuk Franciaország déli tájain, Bordeaux-ban, a Garonne partján a Könyv-szalonra sebtiben emelt hófehér hangárban. Laza fecsegés közben érkeznek a nemzetközi kerekasztal résztvevői, s Salon du Livre kitűzővel ellátott, kedves, szép gall nevű rendezőlányok kísérnek helyre mindenkit: Chantal, Marianne. Aki úgy véli, hogy az értelmiségi legyen társadalmilag elkötelezett, mondják, az a bal oldalra üljön; aki amellett van, hogy az értelmiségi vonuljon vissza a dolgához, az a jobb oldalra. Engem, aki a minapi vasfüggöny túlsó oldaláról érkeztem, bizonyos előképzet alapján kérdés nélkül a bal oldalra vezetnek előzékenyen (angazsáltak). Az első ösztönös mozdulatom az, hogy lefejtsem a karomról Chantal kezét és leüljek jobb felől. De van egy másik ösztönös mozdulatom is.
Legyen elkötelezett az értelmiségi? Két jól megfontolt véleményem van e tárgyban. Két lelkem. A legszívesebben azt mondom: ne legyen. Az építész építsen, az író írjon.
A másik mozdulatommal, a történelem fényében, annak ellenére, hogy honnan jöttem, a baloldalra ülnék. Rátérünk majd.

(VÁLTOZAT AZ ÉRTELMISÉGIRE) Kiindulásunk most az: szabad emberekről beszélünk, akik maguk intézik a maguk sorsát.
(Szemszögem az íróé, azt ismerem. Mint az értelmiséginek egy változatát. Magasan képzett professzionalista. Ha ihletett műkedvelő, próféta vagy önjelölt nemzetvezető, arról nem beszélek, az a pszichiáterre tartozik. De tessen ide behelyettesíteni fizikust és génsebészt, mindazon embereket, akik valami soha nem volt újat hoznak létre. Mostantól a szó: „író”: Jolly Joker, mindezeket jelenti.) Egyszerűsíteni fogok, elkerülhetetlenül, a tisztább áttekintés érdekében.
(VAK VÉLETLEN) Az Elbától jobbra – ha a térképpel szemben állsz – hazugsággal terhelt a szó: „elkötelezett”. (Vagy, ha nem kerülgetik kislányos szemérmességgel a valóságos jelentését: politikus.) A diktatúra virágkorában kötelező volt. A jelző birtokosa politizált – engedély és megbízás szerint, a külföldi megszálló tollnokaként. Példáim és mestereim, akik egytől egyig náciellenesek voltak a német hadsereg ideiglenes itt-tartózkodása alatt, nem kötelezték el magukat a következő hadsereg idején sem. Minő véletlen. Kiadatlan szerzővé lettek inkább. Egyben – minő véletlen – ők a legjobbak. Tárgyilagos elfogultsággal szögezem le.
(ÖNELLENTMONDÁS) De minden szavamban önellentmondás rejlik. A vak is láthatja: azzal, hogy elmondom: írónak nem dolga, hogy belemásszon a mesterségén kívül eső tevékenységekbe, máris benne vagyok, fülig.
Kettős a lelkem. Az ember nagyobb kérdései nem egyszerűek. A szellem terepe nem Panmindzson, ahol csak két eset van (vagy barát valaki, vagy ellenség).
Az ellenkező vélemény mellett is van érvem. Vizsgáljuk meg.
Hazám történelmét – mint más hazákét is Európa tájain – megszálló hordák ostromai szabják meg. Minden magyar elemista fejében ott a kép: török-tatár dúlás, vereség, halál, ritkán az elpironkodó ostromló. Szurokkal, forró vízzel, vagy karddal a falakon a szakácsné, a pallér és az írnok.
(KÜLÖNLEGES ÁLLAPOT) Tegnapi diktatúránk utolsó éveiben, amint lágyabb lett a terror, s az emberek itt-ott a saját véleményüket mondták, egyszerre nemkívánatos lett a hatóságok szemében az író közvetlen megszólalása. Helytelen. Az elkötelezettség, mely uralmuk fénykorában az egyetlen belépő volt a nyomdába. Változott a valóság. Ha ezek tiltják, az iránytű, menlevél.
Vegyük tudomásul, hogy vannak alkati különbségek az azonos foglalkozású emberek között. Csak különbségek vannak. Az is a véleményem – jól megfontolt: létezik olyan, hogy különleges állapot. Az író úgy érzi, kötelezik a lehetőségei, ismertsége, ha örök veszteség is a munkájának, félre kell tennie, s elmenni szervezni, képviselni, elnökölni. Láttam már ilyet, az idén és közelről. Az egyik: az új magyar költészet egyik legkiválóbbja hagyott ott csapot-papot, verset, svájci kényelmet-szabadságot és ment el szenátornak. (Amikor először találkoztunk, a virágjában pompázó román Securitate embere kísérte lépteinket Kolozsvárt a Farkas utca túlsó oldalán, s a költőnek nem babra ment a játék. Oda költözött vissza.) A szorongatott szülőföldjére. Ég a ház.
A másik súlyos érv az államfőm. Írót választottunk, úgy esett. (Nem csak mi, s talán nem is csak úgy esett. A szólás képessége. A megőrzött erkölcsi teljesség. Türelem, beleérző-készség. Az elnöki mű: alkalmazott szépirodalom.) Elnökökkel, királyfiakkal tárgyal, kitüntetést oszt, és egyéb sületlenségekkel tölti az idejét. Egy ember, aki különbre hivatott: arra, hogy észrevétlenül üljön a szobájában és könyvet írjon. Lemondott erre az időre a saját mesterségéről azért, hogy a szakácsnők, a pallérok és a többi írnok a maga dolgát végezhesse, békében.
Nemzetek életében eljöhet a pillanat. Az emberiség életében eljöhet: ha éppen támadnak a háromlábú húsevő orchideák, melyek embert hizlalnak éttermi fogyasztásra, akkor a közvetlen és azonnali állampolgári cselekvés az első. Az egyetlen. A túlélésért – miként a még nem-egészen-emberi időben, a művészetek előtt. Megkóstolhattuk a vészt, a század gazdasági meghatározottságra épített vörös, a biológiai meghatározottságra épített fekete ideológiája nyomán. A Második Nagy Világégés közben, amíg még nem dőlt el, hogy az emberiség holnapja a pszichopata gyűlölet jegyében alakul-e vagy a nyitott türelemében, akkor nem tellett a kultúra fényűzésére. Eljön a perc, amikor asszonynak és gyereknek a várfalakon a helye. Az írnok is tegye le a tollát, fogjon kardot vagy szurkos-edényt.
(TÜRELEM) Ma másfajta falakon, mással kell kiállni. Jöhetnek, jönni próbálnak, a kilencvenes években – a biológiai meghatározottsággal. Bánatos, másodfőzetű elméletbe csomagolják a magánérdekeiket. Uralomról álmodnak – az uralomhoz pedig rabszolga is kell, faklumpa, meszelt folt a csíkos daróc hátán. Másfél emberöltővel az után, hogy ötven millió halottat sikerült előállítaniuk, s az Ember szétverte őket, a türelem holnapja győzött. Kép: A Führerbunker ura Berlinben, amikor már végére ért az útjának. Parancsai már csak a német föld felperzselésére vonatkoztak, a német kutak mérgezésére. Pusztuljon a nép – melyre zengőn hivatkozva gyilkoltak ötvenmilliót. Hősi öngyilkosság. Az utolsó, rögeszmés akarata: a teteme ne kerüljön a gyűlölt-rettegett emberek kezére. A személyes sofőrje égesse el. Az utolsó, aki mellette maradt. Nem végezte el rendesen, sietett, összecsapta, otthagyta, és a győztes találta meg a takaróba csavart, félig égett, bűzlő maradványt. Vezér és sofőr közösen hagyott tanulságot a gyűlölet csalhatatlan rendszerének maradandóságáról azoknak, akik ma acsarognak, vicsorognak. S az ember üzenete: jövünk, orchideák, az életösztön nem szünetel felszólításra, s nem is akármire képes élőlény a homo sapiens. Kiállunk, péppé verünk, bűzlő nyomotok sem fog maradni.
Tessék, politikába keveredtem, annak is a legmocskosabbjába.
(FARKAST KIÁLTANAK) Van rendkívüli állapot. Ám lehet ok nélkül farkast kiáltani. Szokás. Azt állítani, hogy állandó az ostrom. Mifelénk, a Brandenburgi Kaputól jobbra, ha szemben állsz a térképpel, nem nehéz erre hitelesnek látszó ürügyet találni.
Csak hát nem hiszem el, hogy mindig épp e percben lobbant lángra a vár, lábolnak felfelé a húsevők.
Kettős a lelkem. Vannak igazolt hiányzók az íróasztal mellől. A szenátor: igazolt. Az elnök: igazolt. Döntésük hiteles: azon a helyen, ahol ők vannak, folyamatos a különleges állapot.
(FENYEGETŐ FEHÉR) Álljon itt mindezek után az első véleményem. Teljességgel vállalom – a fentieket is beszámítva. (Lesznek mások, akik nem így gondolják. Nem is a mások véleményét mondom.) Tehát: az író munkája a legnagyobb feladat a világon. Ahhoz ért, az életét szánta rá, hogy elsajátítsa, az életét rendezte úgy, hogy végezhesse. Egész ember kell hozzá. Eretnek mód úgy gondolom, hogy ha otthagyja az asztalát (igazolt kivételek kivéve!), ha gyűlésezik, szónokol, megnyit és felavat, azzal a könnyűt választja. A külső eredményt. A látványosat, mit a társaság a versnél-regénynél gyorsabban javadalmaz. S minél felszínesebb a műfaj, annál jobban.
Számtalan formája-módja van annak, hogy ha az írás emberfeletti vállalkozása nem megy, elfussunk előle – az egyik ember pusztán alkoholista lesz, a másik öngyilkos. És van, aki pártszervező. Olykor aztán annyira rákap az ízére, hogy soha vissza se tér a fenyegető fehér papírhoz. A legtöbb esetnél senki nem győzhet meg arról, hogy nem a menekülést választotta.
Szokás felmagasztalni a kudarcot, ideológiát gyártani hozzá, ez érthető, emberi.
Még valami. Szemérmesen el szokás kerülni: bárki számára, aki könyvet ír, óriási reklám-hatása van a kirándulásnak, köztéri fellépésnek. Ér annyit, mint a filmcsillag botrányos válása.
(HOSSZÚ TÁVON) Hiszek a mesterségemben, talán azért határozott az első válaszom a kérdésre. A politika, az politika – nem kell hozzá író, nem kell írói munkának nevezni. A könyvek előállításához nyugalom kell, idő és csönd. Nem mellékfoglalkozás, elég egy életre.
Vannak az írónak állampolgári kötelességei, hogyne. Azért fordítsa minden erejét a saját mesterségére. Azért, hogy a legtöbbet tegye embertársaiért. Hosszú távon. A forradalmainkat végezték az éveken át a művek is, melyek mélyre bányásznak az emberi lélekben, visszaveszik a szavak jelentését, az elhazudott jelent és múltat. Azért írjon, mert állampolgárként is így adhat a legtöbbet. (Aki meg nem, az tegyen mást, amúgy is.)
Sajnálom: járok az asztal körül a Garonne-parti hangárban. Hol itt ülök le, hol ott – igazán csak utána leszek saját magam, amikor majd otthon földet ért az Air France-Malév közös járat, elmentem undorral a taxi-hiénák mellett, nem kunyerbáltam, hogy elvégezzék a dolgukat, nem ordítoztam a zsaruval sem, hogy elvégezze a maga dolgát, bőröndöstül felkepeszkedtem a kilencvenhármas kék-ezüst városi buszra, hazaérek és előveszem az első fehér papírlapot.

Post scriptum. Mindezeken túl ott az egyértelmű és személyes válaszom is az elkötelezettség kérdésére. Formája: regény. Nem kívánom elfogadni azt, ahogy ma az úgynevezett magas kultúra és a tömegkultúra kettévált. Nem akarom elfogadni, hogy egy regény általában vagy befogadható és olcsó, vagy esztétikai minőség – és emészthetetlen, túl bonyolult, egyenesen unalmas. Célom és becsvágyam a szakadék áthidalása. Olyan könyv, amely a regény mai – teszem azt az új regény, Borgés és Pynchon utáni – lehetőségeiből építkezik és egyben le-te-he-tet-len. Az eljárás, melyet ehhez a maga életét élő regény megtalált: zenei. Szólamokban szól.
Voilà - az én elkötelezettségem.