Mikor szűnt meg a rendszer (1990)Zebra

(KÖZÍRÁS) Szólhat-e a regényíró közvetlenül? A Világvégéről, a mesterség megtanulható részéről, Írói Műhelyről, pompás kalandjáról a német nyelv gyönyörűségeivel, munka nélkül maradó kémek nyomoráról, az enyhén náci Lindbergh ezredesről, könyv alakú utcai szemétről, tűznyelőkről, Varsóról, Manhattanről, Rómáról, Skorpilovciról, Madridról, a számítógép világrendjéről, melyben multidimenzionálissá válnak emberi kapcsolataid, Óbudáról persze, szellemi segédmunkákról, Semprúnról, cím-keresésről, a regény épületéről és a mondatról, a Görög Szobor Módszerről, a magyar konfekció-ruházatról, papír cefetekről, közszereplésről, Európa forradalmairól, a hazai volt lágy terrorról, Danielle Mitterand-ról és a változatlan viszolygásról a változó hivatalossággal szemben. Bármiről, írhat-e máshogy, mint a regényíró nyelvén?
Azt mondhatod, hülye a kérdés, hiszen írnak. De várj. Írtak 1950-ben is – megszállottan írtak. 1944-ben is, megszállottan. 1957-ben is, s így tovább. Szóval nem biztos, attól, hogy teszik. Ez az állampolgári szempont. A szakmai: nem vagyunk egyformák.
(HATÁROZATOK) Az utca végében a Nagykörút csörömpöl, jajgat, mormol, csikorog, füstöl, gőzöl és izzad Dunától Dunáig. Villamosmegálló: négyes-hatos, ahogy a gyerek nevezi egy sínágy csere nyomán (a bevésődés évei, amíg valaki az anyanyelvében, a szülőfalujában, az őserdőben eligazodik). Az aluljárót nem az utca folytatásában építették, hanem ott, ahol már volt egy, öt méterre mellé, a régiben gyerekek gördeszkáznak. Nem hiszi, járjon utána. Az emberek nem itt fognak átmenni, úgy határoztak (Úgy határoztunk, hogy hozzon /A mező majd bő termést – Dunajevszkij: Vidám vásár. Hozott a mező – sosem látott föllendülést az amerikai búzakivitelben.) Na, a budapestiek, azok, mint a mező. Nem gyalogolnak kétszer százötven métert, hanem átkelnek útjuk szerint, zsinór egyenest. Az első héten öt embert gázolnak halálra (főútvonal, csúcs, piti hazai automobilia, újgazdag lócsiszár Toyotán). Az úgy határozók erőmegoldásai következnek: Lánckorlát, a polgár átbújik, átlép, leszaggatja, mint a vadállat. Halottak, több, kevesebb. Narancssárga rúdkerítés a járdasziget körül és a járdán két utca hosszat. Átbújás, leszerelés, halottak. Önkifejezésük csúcsán betonnal kiöntik az utcavégeket: ez a sarok nem sarok (zsákutca, egyirányú forgalom, nehéz új rendek), két városi utca forgalmát megfujtják. Nem fogtok csak úgy átmenni. Nem és nem, tipirzék-toporzák. Szokjuk a beálló mentőautók kajla végű süvöltését. Évek telnek.
(MÁSODIK KÉP: A SPANYOL ASSZONY) Ezerkilencszázhetvennyolc. Szerző másfél évtizeddel az után, hogy papírt kapott róla: ő a spanyol nyelv és irodalom tanára, harmincnapos ösztöndíjat nyer Madridba. Utazhatott volna korábban is, meg sem próbálta, nem volt hozzá kanala. Totális egyformaság, puhuló bornírtság, az van nekünk is. Messze földre azért röpül el, hogy a világot lássa, amilyen a világ magától, a rátelepült erőszak nélkül. Keletnémet-országban sem járt soha (lehet, hogy végleg elmulasztott valamit?) Kávé a spanyol Kultusz-minisztérium büféjében. Finom miniszteriális asszonyság a cenzúráról kérdez. Van, amiről nem beszélhetünk. Az oroszokról. Piros színű dolgokról, mondja a magyar az asszonynak, ki élete javát fekete színű kényszerek alatt élte. És a forradalomról tilos, főleg. „Á,” legyint a nő bátorító mosollyal „ez mindjárt el fog múlni. És akkor arról is beszélhetnek, ahogy jólesik.” Az ő generalisszimuszuk két éve halt meg, most tanulták, hogy az a világ rendje: a negyvenéves képtelen borzalmaknak egyszer csak vége szakad. Dúskálnak a szabadságukban, lubickolnak, franciábbak Párizsnál. „De ki halhat meg nekünk?”, gondolja szerző méla szkepszissel.
(RENDSZER) Itthon, aztán. A levegőben úszik, szelek sodorják a platánfa bolyhos termésével, hogy változhat valami. Jóra, rosszra. A Birodalom fővárosában – ezúttal tőlünk jobbra, ha szemben állsz a térképpel – nagy mozgások. A történelmünk pedig nem itthon dől el, ezt mi tanultuk meg. Ebben a szakaszban szerző egy nap munkába menet azt találja, hogy a sarkon az éjszaka gyalogátkelő épült, lámpával. Nem hisz a szemének. Szívdobogás. Végre visszarohan a telefonfülkéhez, hazaszól a hírrel, ez nem várhat: „Megszűnt a rendszer.” (Nem megváltozott. Amit akartunk, amiről nem hittük, hogy megérjük, ennyi csak: nincs rendszer, másik se lesz, békén hagynak.) Akkor szűnt meg.
Nem kongresszus. Nem értekezlet. Nem lemondás, főtitkár- és miniszterelnök-csere. Nem a Köztársaság. Zebra.
Ott, ahol az emberek átmennek. Az ép emberi ész szerint. Amnesztiát kapott a következő években halálra gázolandó pár tucat bevásárló nénike és iskolás gyerek. Ezek még nem tudják, de már megadták magukat. Megszűnt.
(EZERKILENCSZÁNEGYVENNYOLCIG, HA) Mindennek szoros köze van a jelen szöveghez, ha nem látszik is mindjárt. Szerző szakmai életének évein át tudomásul vette, hogy a közvetlen műfaj, mint egyáltalán a politika: nem létezik. Újságírónak lenni sem. (Kivéve. . . a rohadás folyamatában elég korán már egy-egy magányos zsonglőrmutatványt. Rövid életű kritikai kolumnák itt-ott, párszor megszólaló publicisták szaltó mortáléja, egy kézen megszámlálhatni. Később a szamizdat hősei.) A világ azon részében éltünk, ahol bizonyos emberi készségekre nem volt kereslet, mint a Szaharában a síelésre. Ha valakinek ahhoz van kedve-tehetsége, hogy publicista, óceánkutató vagy bálnavadász legyen, hát azt itthon nem lehet. A természet törvényeivel nem állt neki balhézni.
Akkor tessék: felfordul itt nekünk a világ rendje. A bevésés érvényét veszti. Azt tapasztaljuk, hogy ezt nem olyan könnyű elhinni. Idő kell hozzá. Egyes cselekvési lehetőségek eszünkbe sem jutnak, még sokáig. Szokni kell.
Szerző derűlátón gyermeteg természet, hiszi, hogy a világ igazán felfordult. A négyes villamos, az négyes, a hatos, az hatos. Ahol az emberek átmennek az úttesten, ott zebra van. Ki-ki azt beszél, ami eszébe jut. Talán, most már.
Volt nálunk a háború után három év szabad száj, azután negyven évig emlékeztünk rá, a négy fal között. Szerző hiszi, hogy nem jönnek az új undokak. Nem tehetnek akármit. Nem cenzúrázhatnak bele abba – valamely más szín előszeretetében –, hogy mit beszélünk. Nincs rá módjuk. Nem lesz majd a jelen: két rendszer közötti másfél szabad év nemzedékeken át a lélek titkos mélyein dédelgetett emlék. Vannak esélyei a nemzetnek. Más a világ is körülöttünk, nem a barna Új Európa épül, és nem a Komintern világuralom.
De ha meg jönnek, akkor addig, akkor ezerkilencszáznegyvennyolcig (ha kilencvenben lesz is): Belép a – mondjuk úgy – szakmai kérdőjel, mely ott volt mindig is, függetlenül a külföldi tankok, kétéltűek állomásozásától. A regényírónak más a nyelve – más a témája. Nem-rendszerfüggő. A napi munkája minden szavával, a létével megbocsájthatatlanul önmaga. Ráadásul nem ér rá kirándulni. Mégis, meg kéne tudni: csak azért nem csinálta, mert nem az a dolga, vagy azért, mert azt csak a vértollnokok (elütés, pardon: bér. Bár...)?
Vigasztalan a kotyvasz, és egy szétvert világban nem kell arra számítani, hogy vannak hibátlan válaszok.
Kell-e, szabad-e, szükséges-e a közírás nyelvén beszélnie a regényírónak? (Pontosabban: épp ennek az egyednek. Alkata válogatja – ezt tekintsük alaptételnek.) Hasznos-e Olvasónak, aki épp tőle mégiscsak a beköltözhető teremtett világegyetemet várja? Termékeny kiegészítés, mely másfajta terepeket nyit meg az állampolgári létben és a munkában? Akárhogy is: most mindenképpen elölről kell kezdeni a gondolkodást, megkérdezni: Szólhat a regényíró erről-arról közvetlenül is?
*
(47 ÉS 49-50) Állj, vissza az egész. Vagy a fele. Módosítok. A fentieket júniusban írtam, közben augusztus ötödike lett. (Datálni kell, óhatatlanul, ez már ilyen műfaj, peregnek a dolgok.) Közben bizonyos emberek – itt lássuk nagyon pontosan!: a rész része – elkezdtek cselekedni, és az már nem csak beszéd. Az elmekórházbeli munkám során a fő, amit az emberekről megtanultam: ne a száját nézd, hanem a kezét. Nem, amit mond, hanem amit közben csinál. Az irány eltéveszthetetlen: hátsó gondolatok, sanda szándékok, ideológiák, magán bulik jegyében, a hazáról zengve, a haza vesztére – rendszert akarnak, most más színben. És az ország ellen, ahogy a közvetlen elődeik. Nekünk, az országnak pedig az a dolgunk, újra, hogy ha csak megpróbálják is, mindent megtegyünk, hogy ne tudják megcsinálni. A zebráért.
Minthogyha 1947-et írnánk. Szögezzük le mindjárt az elején, amíg egy hely marad, ahol lehet: rám ne számítsanak ők se. Aztán majd, ha mondjuk, jön 49 és 50, akkor majd lakolunk.
A dolgunk, hogy ne jöjjön. Azért ne nyugtalankodj nagyon: a jó sem alszik, gondold meg, hogy az államelnökre – akiért irigyelhetnek minket erről és arról, akivel nem lesz 49 – az egész parlament szavazott. Peregnek a dolgok. Ne nyugtalankodj nagyon: nincs igazán módjuk rá, mert ahhoz külföldi hadsereg kell. A mongol, török, osztrák, német, orosz pedig momentán nem behívható, mással van elfoglalva, vagy kedve sincs az egészhez. (1990)