Mészáros Sándor: Az apának és fiúnakLengyel Péter: Macskakő

Manapság többnyire a ponyvaíróknak vannak történeteik. Ez a némileg irigykedő megállapítás rávilágíthat arra az egyre mélyülő szakadékra, ami a magas és tömegkultúrát egymástól elválasztja. Közismert, hogy a modern próza számára mélyen kérdésessé vált a történet elbeszélhetősége, mert kimerültek azok a formaképző eljárások, amelyek egységes történetté szervezhették a töredezett és a köznapiságba zárt élet idejét. Ezzel szemben az elveszített történet az irodalom alatti műfajokban kilúgozva és aggálytalanul élt tovább. A történet kommercializálódott, lehetetlen a naiv és reflektálatlan elbeszélés. Lengyel Péter a Macskakő című regényében kihívóan és ironikusan vállalja a ponyvaíró minősítést, amivel talán arra is utal, hogy a történet visszahódításának ez az alámerülés az ára, az „alvilági" út. Ha a szakadék nem is szüntethető meg, a távolság némiképp csökkenthető, talán.
A tinyanovi elv szerint az irodalmi váltás természetéhez tartozik, hogy a periferiális műfajok átértékelődnek és beáramolnak az irodalomba, ezen műfajok sajátosságainak felhasználásával teremthetők új formaelvek. A radikális formabontás helyett a hagyományos formaelemek új szövegösszefüggésbe kerülnek, így szerepük átértelmeződik. A regény többrétegű, a nyomozás több szálon folyik. Zártság és nyitottság jellemzi a Macskakő szerkezetét. A detektívtörténet epikusan zárt világba kalauzolja az olvasót, ahol térben és időben különböző események, valóságdarabok között jön létre kapcsolat, a tervszerű kiszámítottság és véletlenszerűség kettőssége alakítja a mű struktúráját. A nyomozás mindig emlékezetpróba, kísérlet a világ jeleinek helyreállítására és megfejtésére.
A nyomozás történetté formálása nem előzmény nélküli Lengyel Péter pályáján. Az emlékezés regényeiben a nyomozó-elbeszélő,a személyiség életidejét járja be: a Mellékszereplők az ifjúkori érlelő évek látszólag eseménytelen, ám meghatározó történéseit térképezi fel, míg a Cseréptörés első bekezdéseiben olvasható e prózavilág alapmondata: „Elkezdte visszakeresni az életét.” Az apahiány és az alteregó főhős, Bárán János belső válsága együttesen motiválja a keresést, ami egyben életproblémát és -feladatot jelent, mivel a személyiség önazonossága a tét. A felejtésre ítélt és meghamisított múltban kutat önmaga után, ezért itt az írás a megismerés kalandjává válik, ezáltal nyomozza ki eredetét a főhős, és a megismert múltban találhat önmagára. A fikció az emlékezés törvényeihez igazodik, mindvégig a valószerűség határain belül marad. Az elbeszélő tényrögzítő szikársága tudatosan kerüli a cselekménybonyolítás váratlan fordulatait, ezért magas a történet várhatósági foka. A feszültséget, a regények hűvös izzását a keresés szenvedélyes komolysága és az írói arányérzék, a nyelvismeret pontossága adja. Az Ogg második bolygója című jó science fiction képzeletbeli nyomozás egy emlékezetét vesztő világról, ahol a megőrzött múlt tudása jelenti a menekülést a végső katasztrófától. A Macskakő a tény és fikció, képzelet és emlékezet kényes egyensúlyát teremti meg: kiterjeszti a nyomozást a személyes életidőn túlira is, a historikumra és a teljes léttörténetre.
A detektívtörténetek helyszíne egyszerre köznapi és titokzatos, rendszerint zárt tér, legalábbis térben jól körülhatárolható. Ez a követelmény példaszerűen teljesül a regényben, a jónevű Csacska Macska ilyen rejtélyes hely. Más, mint aminek látszik, álcázott hely, alvilág és felső világ találkozási pontja, itt futnak össze a cselekményszálak. Maga a mű is csupa alakoskodás: maszk és feltárulkozás. A valódi rejtély, ami az írót igazán foglalkoztatja, a város. Életének ez a furcsa és jól ismert és kopár és titokzatos színhelye. Minden regényében és elbeszélésében megjelenik ez a város, még a tudományos-fantasztikus regényben is föltűnik a három és fél milliós Budapest, a csillagközi térből a Kígyó utca. Minden innen indul és ide tér vissza, itt kapcsolódik össze kezdet és vég, ez a történet helye. Józanul és figyelmesen, csodálkozva és makacs következetességgel kutat a város után, mintha az a kérdés, mit jelent élni?, elválaszthatatlan lenne attól, mit jelent itt élni? „Félt: attól, hogy valahol a világban, zárt határokon túl, sok ezer kilométernyire, ott történnek dolgok; hogy ott van a közepe ennek az egésznek; attól, hogy amíg ő itt lézeng, addig az igazi élet jóvátehetetlenül továbbmegy mellette” – írja A tizennyolcason című korai novellában, zárójelben. De nem, számára a hely bejárása és megismerése a világban-lét valódi kalandja, ezért van minden. Hiteles tanú, aki topográfiai pontossággal rögzíti mindazt, ami itt történik, mintha ő felügyelne mindenért. Ilyen intenzíven csak Krúdy és Mándy prózájában van jelen Budapest.
Tárgyias közelségből századvégi nosztalgia nélkül idézi meg a Macskakőben a millenniumi Budapestet. Az épülő, szabad, európai várost. Mindhárom jelző egyaránt fontos, mert ez a város ekkortájt lett az, ami. Azóta tart a lassú romlás, a történelmi változások valós képtelenségének tárgyi bizonyítékai a folytonos utcanévcserék, a lepusztult terek, a málló épületek, a felszedett macskakő. A regényben végigvonuló címadó motívum példázatos jelentésű: „A macskának kilenc élete van, a mi köveinknek hét: ha megkopnak, fordítani lehet rajtuk, ötször. Ha a kocka hatodik lapja is elkopott majd, akkor a saját bazalttestükkel fogják fel a nekünk szánt halált.” Balassa Péter érzékenyen elemezte (Kortárs, 1989/3.) a hatos szám motivikus összefüggéseit, jelentésköreit a regényben. A mű jelen ideje a kövek hatodik élete, ezért is fontos az elbeszélőnek, hogy elmondja a történetet a fiúnak: beavassa és felmutassa, milyen volt a város – a hetedik élet előtt. De nemcsak neki, személyes és közös ügy ez: „Az élet legdúsabb zamatait találtam meg hazám székvárosának macskakővel burkolt útszalagjain, ahol ezeknek az embereknek élete pergett.”
Az, hogy a város szabad és ebből következően többé-kevésbé európai volt, a regényvilág terében nem szorul bizonyításra. Magától értetődő természetességgel mozoghat benne bárki, a legkülönfélébb egyén – egy elfeledett beszédmód szerint nemre, fajra, felekezetre való tekintet nélkül. Vagy akár megőrizheti inkognitóját. Ez a hely nemcsak megtűrte a sokféleséget, hanem ez volt a természetes közege. A sokféleség rendet hordozott magában, a citoyen polgári világ rendjét. Innen nézve szinte mesei, ahogy a kalandok megeshettek, volt ehhez tér, és utak vezettek Európába. Minden irányba, még – kimondani is szörnyű! – Muszkaországba is. A mű időszembesítő szerkezetében kiderül, hogy mára ez a sokszínűség elveszett, a város életének sokfélesége rendezetlen halmaz, ahol a citoyen rend emlékként él csupán. Aligha véletlen, hogy a jelen idősík történéseit lezáró fejezet Erdélyben játszódik. Az egyetemes léttörténeti és a históriai romlás itt ér egybe, mégis a leírhatatlan, cenzúrázott mondatra („Megvolt még Magyarország”) rímelően az elbeszélő komor bizakodással azt mondja: „Megvan, tanúsítom.”
Dajka doktorhoz, a múlt századi nyomozóhoz hasonlóan, aki „konzervatív volt és nyitott”, az apa elbeszélőnek – a nyelv mellett – legfőbb fegyvere az emlékezete. A tárgyias, pontos, minden részletre kiterjedő emlékezet, amely híven megőrzi a pusztulásban a világ érzéki gazdagságát, eredendő sokarcúságát. A tényekből, a tapasztalati világ elemi egységeiből indul ki, még a képzelet szabadabb elrugaszkodásait is a személyes tapasztalat ellenőrzi. Ebben a prózában a konkrétumok vonzása a legerősebb. Látta és megtapasztalta, tehát tudja – ez a nyomozó megismerés útja. Minden egyéb csak feltevés, száraz teória, ellenőrzésre váró adat.
Ha igaz a bölcs mondás, hogy emlékezet nélkül nincs erkölcs, akkor ez Lengyel Péter könyveinek ethosza. Nem tud és akar felejteni, makacs emlékező. Írásai a felejtés ellen írott művek. Alapvető korélménye ez elfelejtett múlt, a meghamisított és némaságra kárhoztatott történelem. Az apakeresésben is az a felismerés öltött testet, hogy megszakadt a múlt folytonossága, mert elveszett a tudás az apák világáról, hisz nem adták vagy nem adhatták át azt. A tudás nem elvont ismeretet jelent elsősorban, hanem áthagyományozódott életismeretet és köznapi kultúrát. A múlt tudása nélkül az élet mélységi dimenziói vesztek el. Mindenféle értelemben töredezetté és porózussá vált a hagyomány, megbomlott és tünedezőfélben az életrend, nincs ritmusa és formája annak, ami történik. Természetesen szó nincs az ún. nemzedéki ellentétek divatos szociológiai megközelítéséről, főként nem a felelősség áthárításáról, hiszen az apák világa ugyanúgy áldozata és néma tanúja volt a manipulatív erők játékának, a történet közös.
A regényben a detektívtörténet metonimikus viszonyban áll a léttörténeti és történeti részekkel. A historikum kriminalizálódott, Nemcsak abban az értelemben, hogy az erőszak, az értelmetlen pusztulás, az ember démonikus természetének felszabadulását mutatja, hanem a megismerés szempontjából is bűnösen rejtélyes. Az idő bármely rétegébe ereszkedik alá, az okok részben kinyomozhatatlanok maradnak, csak a bűn nyomait és stigmáit lehet tetten érni. De az egyik legfőbb ok a felejtés, a kollektív emlékezetvesztés, amely tudatosan és/vagy önkéntelenül elhárítja magától, hogy szembenézzen és számot vessen ezzel a tragikus örökséggel. Az apa elbeszélő viszont épp ezért nem hallgathatja el a fiú elől, milyen az a város és milyen az a világ, ahova ő megérkezett. Ez melankolikus tudást jelent; keserű „parainézist”, ahogy – az említett elemzés rámutat – a mű ezen része a reformkori minták örököse és folytatója. Visszafogottabb hangon, néhol talán közvetlenebbül, bensőségesebben, de másfél évszázad irtóztató tapasztalataival komorabban.
Az apa elbeszélő, aki minden tudásába beavatná hallgatóját, rejtélyes kapcsolatban áll a detektívtörténet mindentudó elbeszélőjével. Ez az elbeszélő megnevezetlen és megnevezhetetlen, a teremtett regényvilág fölött áll. Vagy stílszerűen: alatt. Ő az ördögi terv, a gyémántlopási akció kitalálója. Csakúgy, mint az író, mesterember, a szakmáját felső fokon érti, figyelme minden részletre kiterjed. Méltó ellenfele a nyomozó Dajka doktornak, akiről mindez ugyanúgy elmondható. Mindhárman egyenrangú társak, ezért osztható meg szerepük az elbeszélésben. A nagy bűntény lelepleződése után is á mindentudó elbeszélő megőrzi inkognitóját. Végül is az ördögi tervre, a titokra fény derül meg nem is, hasonlóan az elbeszélő rejtélyéhez. Eldöntetlen, hogy ki beszél, és honnan szerzi ehhez teremtő hatalmát.
A detektívtörténet talált téma, önmagában banális vagy zseniális, az alkotásmód függvénye és nem fordítva. A kontextus teszi azzá, ami, tehát nem ürügy és nem áttetsző történet. Azáltal lehetséges a valódi nyomozás, hogy még működik a citoyen polgári világ rendje, ahol vannak játékszabályok, amelyeket mindkét fél ismer és betart. Vagy ha nem, akkor egyformán tudják, hogy milyen szabályokat sértenek meg, ellentétben azzal, ahol csak krimi van és akciók: a mindent lehet világával. Az oknyomozó történetsor logikailag rendezett, véletlen és szükségszerűség tudatosan váltja egymást, mivel a történet a vég felől meghatározott. Így itt az egyenesvonalú, célelvű elbeszéléslogika érvényesül, amelyet rendre felfüggesztenek és kitérítenek a léttörténeti nyomozásról és az alkotás kalandjáról beszámoló szövegrészek. A hasonlóságon és érintkezésen alapuló szövegelemek között szabad átjárás jön létre, egyszerre zárt és nyitott a mű szerkezete. A regényíró szavával, „szellős” rend van, Az olvasó végigkövetheti a történetet, mégis szabadon járhat-kelhet benne, mint egy ismert városban.
A nyomozás története mindig mozaik szerkezetű, a megismert tények, a valóság különböző darabjainak összeillesztésére törekszik, ami megfelel a regény kombinatorikus elbeszéléslogikájának, a különnemű szövegrészek egységbe foglalásának. Ezáltal egyfajta epikus súlyelosztás is megvalósul, a leíró, elmélkedő, reflektáló, önkommentáló részek súlyosabb tömbjeit ellensúlyozzák a feszültségteremtő, váratlan fordulatokat rejtő szövegegységek. Tempó és arányérzék – e nélkül nincs történetmondás, amelynek lényege az örök várakozáskeltés és a figyelem fokuszálása, a vég halogatása. A detektívtörténet törvénye és trükkje, mint azt Tzvetan Todorov írja: „Csupán a befejezésben talál egymásra igazság és valószerűség; ez azonban egyértelmű a szereplő és az elbeszélés halálával; az elbeszélést csak úgy lehetne folytatni, ha eltolódás lenne az igazság és a valószerűség között.” Ennek következtében az olvasó a megfejtett világba jut, ahonnan egyértelmű és végleges minden, az igazság birtokosává lesz. A Macskakő talányos zárlata visszafelé sem rendezi el egyértelműen a dolgokat, mert nincs egyetlen, végső megoldás. Megőrződik a regényvilág – Bahtyin kifejezésével – polifóniája, az igazság „pillanata” nem jön el és nem oltja ki a mű többjelentésű világát, mert a befejezés nem az igazság pillanata, hanem maga a nyomozás, az út az igazság. Az olvasó sem birtokosa, hanem beavatottja, ha végigjárta az utat. Folyt. köv., állítja és ígéri szelíden ez a könyv.
A detektívtörténet másik csapdája, hogy a lehető legszűkebbre korlátozza a mű formaelemeit, mert átláthatóvá kell válnia, ugyanakkor állandóan fokoznia is kell, de épp ettől merülnek ki hamar ötletei és toposzai. Ezért a logikai játék, és nem az epikus ábrázolás törvényeihez igazodik. A hatáselemek szigorú megtervezettsége és a logikai következetesség egynemű közeget hoz létre, ami erőteljesen elszegényíti az ábrázolás érzéki-konkrét szintjét. Az ábrázolás ebben az esetben csak annyira fontos, amennyire a valószerűség megkívánja: csupán a logikai játék maszkja. A regényben éppen fordított a helyzet. Lengyel Péter egyébként is mélyen ragaszkodik a múlt századi próza azon hagyományához, amely az epikus ábrázolás teljességét helyezte a mű középpontjába, ami természetesen századunkban is többféle poétikai alakváltozatban tovább él.
A regény – tudjuk Goethétől és kései, magyar titkárától – alanyi epopeia. A zárt, nagyepikai forma egységes nézőpontot követelt, itt viszont mozaikokból, történetdarabokból épül fel. A folyamatszerűséget a detektívtörténet célelvűsége biztosítja, amíg az elbeszélés vonalának állandó megtörése, az epikus dimenzióváltások teszik lehetővé a valóság különböző pillanatfelvételeinek rögzítését, a világ és az emberi viszonylatok sokféleségének ábrázolását. A többnézőpontúság révén teljesül a modern regény ismeretelméleti követelménye, hogy a megismerés tárgya elválaszthatatlan alanyától. A megosztott elbeszélők egyszerre vannak belül és kívül a regényvilág horizontján, ezért érvényesülhet az ábrázolásban a közelnézet és a távolságtartás.
A regénytér topográfiai pontosságához, tárgyias gazdagságához mérhető a megjelenített emberi világ tágassága és sokarcúsága. A korábbi művek is azt bizonyították, hogy mennyire erőteljesen foglalkoztatja az írót az emberi kapcsolatok állandósága és romlékonysága, törékenysége. Határozott értékrendje van, amely a már többször említett citoyen polgári világhoz kötődik, és szűkre vonja az értékek érvényességi körét, mert a történelem tényei az értékfogyatkozást bizonyítják. Emberszemlélete a perszonalizmushoz áll közel, de ő az evilágiság körén belül marad. Az alakábrázolásban nem állít előzetesen kizárólagos értékszempontot, alapvető létadottság tartja az emberi sokféleséget. Látásmódját a megértés jellemzi, ha ítél, soha nem elítél. A részletező lélektani elemzés helyett közvetve jellemzi szereplőit, jórészt tetteiken és gondolkodásmódjukon keresztül. A társadalmi szerep s a műben betöltött hely nem jelent feltétlenül minőségi különbséget vagy erkölcsi alá-fölé rendeltséget a szereplők között, mivel az írói szemléletmód az emberi élet oszthatatlansága jegyében nem fogadja el közélet és magánszféra szétválasztását. A detektívtörténet sematizált figurái ezáltal kelhetnek életre, a fekete-fehér kontúrok helyett a világban-lét kalandját átélő hősök elevenednek meg. A hős abban az értelemben nem heroikus szerepet jelöl, hanem a megélhető emberi teljességet és a személyiség esendő megismételhetetlenségét. A regényben végighúzódó kézjegymotívum utal arra, hogy a nyomozás az egyszer létező, „egyedüli példány” után is folyik.
A századvég életviszonyainak tablója telt, mélységében tagolt és derűsen nyugodt, ellentétben a jelen töredezettebb és egyre fenyegetőbb életjelenségeivel, mind áttekinthetetlenebb viszonyaival, ahol csak az elemi kapcsolatok és a személyiség integritásának megőrzésére nyílik lehetőség. A múlt ábrázolásának kiegyensúlyozottsága bizonyára abból ered, hogy ez volt az utolsó időszak, amikor még nem hatotta át a mindennapi életet az állandósult veszélytudat, a vereség az egyetemes fenyegetettségérzés. A léttörténeti bűnténysorozat századunkban haladta meg az emberi mértéket. „Évszázadokig fog tartani, ha egyszer elkezdhetünk újraépíteni.”
Az író alkotásmódját a következetes tervszerűség és a tárgyias epikus anyagkezelés jellemzi. Rendszerint elemi, konkrét motívumokat választ ki és helyez egymás mellé, majd a mellérendelt motívumokat egymásra vonatkoztatja, és ebből bontakozik ki az egyik regényszólam. A látszólag önkényesen megjelenő új szólam az egyik mellékmotívumból nő ki, ami újabb motívumsorral kapcsolódik össze, míg váratlan tempó- és hangnemváltással visszatér az eredeti szólam stb. Az egymásba fonódó szólamokat az írói világlátás mellett a szöveg nyelvi kapcsolóelemei fogják össze.
De a próza alapegysége nem a motívum, hanem a szó. A szó építőkő, értéke természetesen megegyezik a macskakő jegyzett árfolyamával. Ezért az írónak mindenféle szóra szükség van vagy lehet, ami ebben a nyelvben megtalálható; a régire és az újra, a roncsoltra és a választékosra, a gyermekkorból megőrzött mondókára csakúgy mint az élőbeszéd foszlányára vagy az ellesett szófordulatra, esetleg a női WC-ből felhozott falfirkára. Mindent begyűjt, amiből válogathat és építkezhet. Hogy ne maradjon szó nélkül az, ami történik. A korai írásokat még inkább a szűkszavú, szikár kijelentő mondatok, az érzékletesen pontos közlésmód jellemezte. Ezeket a sajátosságokat megőrizve a Mellékszereplők és a Cseréptörés szövegvilága a nevek köznapi mitológiájával és az élőbeszéd egyedi fordulataival bővült, a Macskakőben a helyenkénti archaizálás, a stílusparódia és a bujkáló humor, az önirónia nyelvjátékai jelentenek meglepetést. A szó őrzése, a nyelvhasználat az írói lét alapjait jelentik, ahogy erről közvetlenül is vall: „Megvan az eljárásom, persze, egyelőre, gyermekgyilkosok és hot dogárusok ellen. Egyfelől nem felejtem el, hogy aki a benzint önti, az is áldozata a történelemnek és a maga politikusának, a drámája valódi tragédia – ahol két igazság ütközött eredetileg. Másfelől – nem veszek részt benne. Nem nevezem a gyerekfelgyújtókat fiataloknak, a gyilkosságot ítéletnek, kivégzésnek, a repeszgránátot almának és a feketét rózsaszínnek. Nyelvhasználat kérdése az egész.”
A szép heideggeri gondolat szerint a nyelv a lét háza. Ebben az értelemben Lengyel Péter otthon van. (Szépirodalmi)