MellékszereplőkRészlet Visy Beatrix: A macskakő nyolcadik élete c. könyvéből

„Kiről írtál te, fiam? Mondd meg. Mondd.” (Mellékszereplők)

A hetvenes évek prózairodalmának igazi újdonsága a hatvanas évekéhez képest poétikailag jelölhető ki: tematikailag, motívumaiban, a művek jelentésintencióival párhuzamosan teljesen új formaintenciókat hoztak létre. Az igazi struktúraváltás az epikai világszemléletben következett be, s a régi paradigmából (a prózai nyelv konvencióit fenntartó, a világot elbeszélhetőnek gondoló művészi világszemlélet) az alkotók poétikailag két irányba léptek ki: egyrészt megváltozott az ábrázolt tárgyiassághoz való elbeszélői viszonyuk, megszűnt az elmondás evidenciája, a valóság közvetlen megragadhatóságának esélyét radikálisan tagadó poétikai-szemléleti gesztust fejeznek ki; másrészt az irodalmi mű nyelvét egy bonyolult jelrendszerként fogják fel, a mű jelentésvilága egy reflektált elbeszélésmódban bontakozik ki, megkísérelve a birtokba vett világ teljesebb esztétizálását. „[A] regény azzal, hogy elégtelennek érezte a hagyományos történetelvűséget, az epikus egyvonalúságot, s a regényt kimozdította a reflexió, az értékelés, a közölt, ábrázolt tartalmakhoz való kritikai attitűd irányába, lényegesen összetettebb feladatot vállalt magára, mint a konvencionális, reflektálatlan regény.”1 A poétikai változásokban a regény (és elbeszélője) a világhoz fűződő viszonyát vizsgálta felül, számvetést készített a történelemmel, a jelennel, az emberi létezéssel, alkalmat adott az eszmélkedésnek. Nádas Péter, Esterházy Péter, Hajnóczy Péter, Lengyel Péter, Bereményi Géza epikáját épp ezért az „új ontológiai alapokra helyezkedő” prózáért, új típusú regényalkotó elvekért övezte óriási figyelem.
Talán igen szűkszavúan így jellemezhető az a nemzedék, amelybe Lengyel Péter prózája is illeszkedik. A szerző első, hosszabb lélegzetvételű, 1969-70-ben keletkezett, de csak 1980-ban megjelent Mellékszereplők (továbbiakban Msz) című kisregénye sem „hagyományosan” bánik a történettel. Bár első olvasatban úgy tűnhet, hogy a mű nem más, mint egy elbeszélői jelenből az emlékezet felhasználásával összeállított retrospektív történet, amely Madaras, Szász Erik, Dán Dóra és a többiek akadémiai pályafutását és élettörténetét idézi fel, ám a regény valódi cselekménye nem más, mint ennek a történetnek (többszörös) újraolvasása. Ennek az állításnak végiggondolásával „végre” kikerülhetünk az egyszerű „élménypróza”, „nemzedéki irodalom”, „közérzet-irodalom” jellegű értelmezési tartományokból. Helyette beszélhetünk szövegről, írásról, emlékezetről, nyomozásról.
A regény két emlékezői pozíciót is tartalmaz: az egyik az az ezerkilencszázhatvanegyes nap (április hatodika, délután), melyen Madaras (ekkor negyedéves hallgató) egy körúti presszóban – Oroszi Ferenc válópere kapcsán – felidézi az akadémián korábban történt eseményeket. „Ül tehát. Nem csinál semmit. […] Fáradt. Fejében kavarognak a Markó utcai bírósági épület tárgyalótermében, folyosóin eltöltött hosszú nap visszhangjai. Elereszti magát. Engedi, hogy keresztüláradjanak rajta a hang- és mondatfoszlányok, képek; egybekeveredjenek a szemébe táruló s két percen át lassan változó látvánnyal.” (Msz, 6.) A válóperen Dán Dóra helyett tanúskodó Szász Erik és Madaras egy „meghamisított” történethez segédkezik, „tény, hogy a bíróságon nem az igazi történetről volt szó […], [r]emény sem lehetett arra, hogy a Markó utcában szóba kerül a dolgok valódi története. Annak a történetnek már a szereplői sem ugyanazok.” (Msz, 31-32.) A bírósági tárgyalás délutánján Madaras belső igényét láthatjuk abban, hogy emlékezésével legalább magának felidézze a „valódi” történetet. Az elbeszélésnek ez a jelene – többször is felbukkan a műben – az első és az utolsó jelenetekben mintegy keretbe is fogja a mű egészét, azonban e mellett kibontakozik egy majdnem tíz évvel későbbi (1970-es2) jelen idejű beszédhelyzet is. „A közvetlenül megnevezhetetlen elbeszélő azon kijelentéseinek jelene ez, amelyekben Madarasra harmadik személyben utal.”3 Ebből a beszédhelyzetből írja le például az emlékező Madaras presszóban ücsörgő kerettörténetét is, ami Madaras számára nem írható le kívülről, főleg múltként. Tehát az ezerkilencszázhetvenben beszélő narrátor Madaras 1961-es emlékezését olvassa újra, s az újraolvasás „játékszabályait,” a múlt újra(át)élhetőségének módozatát a Sándor Mátyás felidézésével jelöli ki: „Gyermekkorának kalandos regényeivel többször összeakadt, újra és újra elolvasta őket. S amikor másodjára ért el ehhez a részhez, és Sándor Mátyás feje fölött egyre keskenyebb lett a levegőréteg, olyankor a torkában dobogott a szíve, hiába tudhatott volna […] az elhagyott, napverte homokpartról, ahol a hős szabadon ébred majd reggelre. Elhallgattatta magában ezt a tudását. Egyedül, szobájában a könyvvel, gondolatban sem lapozott előre, nem szegte meg a játékszabályokat, amelyeket vállalt. Most még nem tart ott, tudta.” (Msz, 7-8.) (kiemelések V.B.) Így próbálja elhallgattatni a narrátor Madaras 1961 és 1970 közötti többlet-, másként-tudását, hogy újra „azt” a történetet tudja rekonstruálni, ám az emlékezet működésének törvényszerűségei miatt ez nem mindig sikerül tökéletesen: „Él Boncz Elemér […], akit Erik meg ő kis híján megölnek majd egy kétökölnyi kaviccsal.” (Msz, 20.) (kiemelés V.B.) A mű előrehaladtával Madaras egyre több információval egészíti ki 1961-hez viszonyított ismereteit. Pedig az elbeszélő „elhallgatásra” való törekvése, mint később kiderül, nem is lenne annyira nehéz, hiszen a szöveg a szövegben játéka tovább folytatódik és a befogadó tudomást szerez egy olyan szövegről, mely bizonyára igen részletesen őrzi az akadémiai idők eseményeit. A keretjelenettel körülbelül egy időben vagy néhány héttel később készíti el Madaras a szakdolgozatát: „Címet nem talált sokáig. Az utolsó reggel, az álom és az ébrenlét határán, eszébe jut egy szó. Feltápászkodik és ráírja egy szokatlan alakú füzet csukott fedelére: Mellékszereplők. Utána bekarikázva, egy felkiáltójellel: cím!” (Msz, 211.) Mintha a „szokatlan” kínai-vietnámi füzet előrevetítené a szakdolgozat rendkívüliségét is: „Rendhagyó monográfiát készít, személyes tapasztalaton alapuló felmérést: kiskörnyezet-rajzot, beszámolót a saját négyéves tanulmányi és emberi környezetéről, a lehetőség szerint teljes háttérrel és oknyomozással.” (Msz, 212.) (kiemelés V.B.) Mintha csak Lengyel Péter Mellékszereplők című regényének jellemzését olvasnánk, amely az azonos címadást is figyelembe véve, felveti a két mű – regény és szakdolgozat – azonosságának, azonosításának kérdéseit, s ezzel együtt Madaras és Lengyel Péter egymáshoz fűződő viszonyát is kétessé teszi. „A fő kérdés ezzel kapcsolatban az, hogy a szöveg ilyen önreferenciáját hogyan értelmezzük, hiszen az önmagába forduló „öntükröző”, „beomló” szöveg egyszerre olvasható a saját zártságát és a saját végtelen tükrözhetőségét (nyitottságát) implikáló […] konstrukcióként.”4 Szakdolgozat és regény azonosíthatósága a regény szövege által is sejtetett, 1961-ben, amikor Madaras a diplomamunkáját írja, „[n]agy napokat él. Az Anna eszpresszóban felismert lompos regényíróra gondol sokat.” (Msz, 211.)
Tehát a regény Madaras – „aki roppant komolyan veszi saját magát, amikor a diplomamunkáját írja” (Msz, 211.) – szakdolgozatának újraolvasásaként, sőt újraírásaként is felfogható; feltételezhetjük, hogy az akadémiai események, az emlékek a presszóban történt első emlékezés rendje szerint rögzítettként vannak jelen a szakdolgozatban, és amikor Madaras 1970-ben visszaemlékezik, kicsapatásának okát, szakdolgozatát használja fel ehhez a tevékenységhez;5 s ekkor egészíti ki a szöveget: „Az ezerkilencszázhetvenes évben egy ízben megpróbálja elképzelni, hogy élete […] hogyan alakult volna akkor, hogyha a kő eltalálja Boncz Elemért, és így az ő bűnössége is kiderül hatvanegy tavaszán. Nem sokat tud kitalálni; hiszen most már nem alakulhat úgy az élete. És úgy határoz, hogy az ügyet, ahogy volt, beleírja a diplomamunkája utolsó változatába [mely nem más, mint a Mellékszereplők című regény], tudva, hogy e tény most már semmiképpen nem válthatja ki a jogos, megérdemelt következményeket.” (Msz, 193.)
A Mellékszereplők harmadik személyű elbeszélőinek megkettőzésével – egy extra- és egy intradiegétikus szintet teremtve – a felidézett történetet kétszeres eltávolítottság jellemzi; mindez tovább fokozódik azzal, hogy a regény műalkotás-volta maga is Madaras egyszerű „oknyomozó”, monografikus szakdolgozatává távolodik. S ebből a többszörös távolításból következik, hogy a regény világában felbukkanó alakok, az elbeszélő(ke)t is beleértve nem is lehetnek mások, csakis mellékszereplők. A mű szerkezeti-narratív rétege mellett a tartalmi szintet is figyelembe véve, Madaras és társai egy beolvasztásra, egységesítésre törekvő korszak mellékalakjai; „epizodisták egy általánosabb és mélyreható mozgásban, változásban, mely többek között az emberi viszonylatok lassú és szüntelen kihűlésével, egy régi, alig megszilárdult budapesti életformának – a melegség, az egymás felé fordulás bensőségességének – a véglegesnek tűnő megdermedésével, barbari­zálódásával, bizonyos kultúrviselkedési formák eltűnésével írható körül.”6 Ráadásul a regény szereplői még az emlékező Madaras horizontjából is sorra eltűnnek, „még „mellékszereplőknél” is kevesebbre degradálódnak, beilleszkednek a hétköznapokba [Dán Dóra], elkallódnak a massza-valóságban [Szász Erik].”7 „A maga módján mindenki megszűnt létezni; halottak – ki hogyan. […] Kilépnek majd így vagy úgy, meghalnak majd így vagy úgy, nem kuszálják többé a szálakat.” (Msz, 24.)
A műben felbukkanó másik szöveg, mely a regény textúráját továbbhálózza, Madaras álomleírása, amely annyiban kötődik a szakdolgozathoz – tehát a mű egészéhez –, hogy a főhős az álmát tartalmazó füzet hátlapjára írja fel szakdolgozatának (és a regény!) címét. Az álomleírás ugyanolyan kísérlet a „történet” leírására, újraalkothatóságára, mint maga az egész mű, az álombeli történet pedig a Mellékszereplők cselekményének mise en abyme-ja, öntükröző sűrítése, összefoglalása: Madaras kicsapása az iskolából. Az álom jelentőségét bizonyítja, hogy a főhős fontosnak tartja, hogy ebbe a különleges füzetbe lejegyezze. A vérbeli képi mise en abyme-tól eltérően ebben az esetben egy olyan belső elbeszélésről van szó, mely álomszerűen „furcsa”, térben, időben, hősének életkorában és a cselekmény menetében is eltér Madaras történetétől; mégis a cselekmény bizonyos elemei, végkicsengése, egészének értelemkonstrukciója felidézik a fő történetet.  „A beágyazott szöveg, amelyik olyan történetet jelenít meg, amely ezen kritériumok szerint hasonlít az elsődleges fabulára, az elsődleges fabula jelenének tekinthető. Ez a jelenség összehasonlítható a végtelen regresszussal.”8 A tükörszöveg nemcsak Madaras kicsapásában azonos a regénnyel, hanem a büntetés vállalásának és a megmenekülés mozzanatában is; a gyerekkori verekedés balhéját a kisfiú önként vállalja a „másik kettő helyett is,” ahogy később magában Madaras is magára vállalja a kő lelökését, „[c]sakugyan nem tudja, melyikük lökte meg a követ. A biztonság kedvéért úgy számolja ekkor is, s ezután mindig, hogy ő.” (Msz, 196.) S bár sosem derül fény az ostoba „gyilkossági kísérlet” elkövetőire (megmenekülés), Madaras a ledobott kő miatt „jogos, megérdemelt következménynek” érzi kicsapatását. Imreh Pongrác akadémiai tanár alakjának álombeli jelenléte teszi egészen egyértelművé, hogy az álom az akadémiai élményekhez kötődik.
Az ezerkilencszázötvennyolcas álom, amely körülbelül a mű közepén kerül leírásra, vizionálja a történet végkicsengését, bár önemblematikus volta csak a regény végén válik egyértelművé; az álom nem elbeszélői közlésben, hanem a főhős lejegyzése alapján kerül a regénybe. Madaras „[e]mlékszik még az újra elolvasott írásra, s talán még magának az álomnak különösen éles képeire is. Nem tudja már megkülönböztetni e kettőt.”(Msz, 116.) Ezen a ponton kimondottá válik, hogy az álomról fennmaradt és a leírás olvasásából szerzett emlékeket már nem lehet egyértelműen elkülöníteni, ahogy az emléket sem az emlékről készült leírástól. Az emlékezőnek az emlékek felidézéséhez szüksége van írott dokumentumokra, lenyomatokra, mert az írás, „ez a mnemotechnikai eszköz, a jó emlékezet, a spontán memória helyettesítője, feledékenységet jelent. Pontosan ezt mondta Platón a Phaidroszban, mikor az írást úgy hasonlította a beszédhez, mint a hypomnesist a mnéméhez, a segédfeljegyzést az élő emlékezethez. Azért feledékenység, mert közvetítés, mert a logosz eltávozása önmagából.”9 Madarasnak szüksége van a lejegyzésre annak ellenére is, hogy tudja, hogy azok már nem is feltétlenül az „úgy” megtörtént eseményekről tanúskodnak, hanem annak már egy értelmezett, tovább és továbbértelmezett lenyomatáról, elferdítéséről, hozzátoldásáról, összekeveréséről, téves továbbrögzítéséről, de csak olyan mértékben, hogy mindaz az emlékező számára még elfogadható maradjon, – vagy éppen e „torzítások” miatt válik elfogadhatóvá. Mintha Lengyel Péter nem hinne az emlékek – és mindenféle tudattartalmak – tökéletes felidézhetőségében és rögzíthetőségében, de még ennek ellenére is lehetségesnek tartja a valamilyen formában megmaradt, átírt stb. emlékdarabok történetté formálását.

Lengyel Péter művét nemcsak az emlékező pozíciók kettőzése, a különböző textúrák egymásra szövődése bonyolítja, hanem az elbeszélő személyek váltogatása is. Az egyes szám első és harmadik személyű beszédmód állandó mozgásban van a regényben, használatuk a már feltárt emlékező helyzetek szerint alakul. Madaras 1961-es és 1970-es visszagondoló jeleneit kívülről, harmadik személyben láttatja a szerző, s az ezekbe „belecsúszó”, jelent és múltat együtt megjelenítő képek is megtartják ezt a beszédmódot. Például: „És a bíróságon mégis azért kellene valamit tenni, hogy az igazság napfényre kerüljön. [1961. a tárgyalás délutánja] Így azután eszébe jut még egy dolog: a nagyobbik tanköri helyiség ablaka, ötvenhétből. Tél volt…” (Msz, 32.) (kiemelés V.B.)
Egyes szám első személybe kerülnek a mű nagyobb részét adó, múltbeli emlékek, amelyek az emlékezői jelenről – tipográfiailag is jól elkülönítve – leválva a múlt (le)zárt képeit adják. Mivel az emlékező személye és az emlékezés főhőse ugyanaz, ezért a fentiek szerint működő grammatikai személyváltások mögött az alany és az elbeszélt tárgy hangsúlyos különválasztását sejthetjük, amely elsősorban nem azt kívánja érzékeltetni, hogy Madaras akadémiai évei leváltak, eltávolodtak az emlékezés jelenéről, hiszen az 1961-es délután a presszóban még egyetemi éveihez tartozik, hanem a távolságtartás okát a hiteles történet megírásának törekvésében kereshetjük. Az elbeszélő azzal a megvalósíthatatlan vággyal küzd, hogy azokat az eseményeket, melyeknek ő maga is részese volt, minden részrehajlást és azóta szerzett tapasztalatot, tudást mellőzve a maga megismételhetetlen egyszeriségében rekonstruáljon. Ennek a célnak érdekében távolítja el elbeszélői, emlékezői (regényírói) önmagát a múltbeli eseményektől, és használja föl a múlt – bevallottan pontatlan, felejtés ellen írott – lenyomatait, dokumentumait a történet „hitelesítésére”.