MacskakőRészlet a regényből: A felállás - Acél kacsa

– Hatvan másodpercük van, amíg ideér az éjjeliőr – szólok a Zárai Első Magyar–Olasz Hitelbank (neked Zadar, Jugoszlávia) nagy pénzszekrénye előtt a barna fürtű férfinak, s előlépek a homályból. Mindaddig gyönyörködve néztem, amint érzéssel hajlítgatja kifelé a külső acéllemezt a hosszú nyelű kacsával. – Uraim – biccentek. Magyarul beszélek hozzájuk ott a messzi Adria mellékén. A három ember úgy mered rám a karbidlámpa fénypászmájánál, mint a kísértetre. Vigyorgok bamba arcuk láttán, nem tehetek mást. Napkelte előtt egy órával, amikor a legsötétebb az éjszaka csöndje, amikor a csatákat indítják, s amikor a legmélyebben alszik a polgár.

Ez az a nap, amikor itthon majd délután a város pesti oldalán végigdohog az első automobil a Köztemető út bűntanyái mellett, aztán a Külső Kerepesi úton (lehet, hogy Mátyás király vadaskertje egykor omladozó kerítésének vonalán), hol a pöffenő gőzmozdonyok füstje úszik a táj felett. Elérkezik az idők során kiszáradt kisebbik Duna-ág nyomához, melyet Nagykörútnak neveznek már, okkal-joggal; s a rend árvalányhajas kalapú őre itt a fordulóban fel akarja tartóztatni, gyanúsnak találván a ló nélkül száguldó kocsit.

Még vékony a Nagykörúton a fák dereka és az úttest macskakő kockáinak szélét még egyszer sem koptatta gömbölyűre a lábunk. A messzi Amszterdam városában egy gyémántköszörűs fokföldi követ méreget a csíptetőjén keresztül, milyen irányban hasadnak majd kristály-lapjai. Száz karát alatt van; az még a felére is csökkenhet a csiszolás során. Teljesen áttetsző, hibátlan, úgynevezett első vizű darab. Nem olyan nagy, hogy a világ híres gyémántjai közé kerüljön, de azért figyelemre méltó sorsa lesz. Kék Vérnek nevezik, megvan rá a megrendelő.

Egy Buboréknak szólított lány jelentkezik Tremmelné hírhedt pesti nadály bordélyházában a Külső Kerepesi úton, takarítónőnek. Este ugyanebben a házban Dajka doktornak, a különleges vizsgálóbírónak tekintete megakad a madám egyik növendékén: mélytüzű, mandulavágású szeme van, félelem taposta arcán átüt néhai törékeny fekete szépsége, s csodálkozó ártatlansággal ragyog ki környezete fertőjéből.


És ez az a történet, melynek egy érzékeny pontján a leány később, a Csacska Macska orfeum énekes csillagaként, azt vallotta, hogy ő látta, amikor az új zongorás megmosta a kezét. Kerekre tágult a szeme a választól: „Nem mosakodtam. Egyáltalán.” E perctől már csak azt mormolta maga elé: „Miért mondja? Miért?” Amúgy az ÉRC előtti korszakból való történet, az idő majd megmutatja, miért különbség ez.

Azóta, hogy a Kék Vér nevét egy fiáker bakján ülve először meghallottam, s új mesterséget választottam, épp eleget gondolkodtam rajta, vajon törvényszerű volt-e a dolgok végkifejlete. Végre is akadt, amit jól végeztem. Titkolt szállást tartottam például, tudtam a külön életemet. S akadt, amit elrontottam. Bőségesen. Elgondolkodhattam azóta akkori kétes erkölcsi és szakmai helyzetemen, az ifjúság rideg, ostoba felelőtlenségén. A két vagy három megfogható hibám vezetett egy vérfolthoz, mely elkerülhető lett volna. Egy rabkórházi anamnézishez. S egy forró lámpacilinderhez, amit végképp nem bocsájthatok meg magamnak.

Pazarul indult minden.


Nem véletlenül kerülök a bank trezor helyiségébe hajnalban ott az Adria partján. Egész éjszaka jártam az elcsöndesedett kikötői utcákat. A Porta Marittima egyik csapszékében csíptem el délután néhány halkan odavetett magyar szót. Nézelődtem, kerestem e percig. Ember nem jár kinn a sötét órán.

A Magyar–Olasz rácsos ablakai elé érve sajátos zajt hallok: fém karcolja a fémet. Megvannak. Őket kerestem. Befordulok a mellékutcába, majd még egyszer jobbra a hátulsó sikátorba, ahová a banképület rácsablakai néznek. Egy vasajtócska zsanérja mellett a fal kibontva, a keret kiemelve. Fátyolos fény szivárog az elülső termek felől. Besétálok. Fél perccel később már egy porszagú bársonyfüggöny mögül nézem a szőke szakállas barna férfiszépséget, mint birkózik verejtékesen a szekrény oldallemezével. Ha egy kicsit is ismerem a világot – ez az ember késésben van. Egy másik alak, arca sötétben maradt, a karbidlámpát tartja, a göndör hajú harmadik a szerszámokat adja kézre, mint sebésznek az asszisztense. Jó mozdulat – megkívánom.

Nesztelenül visszahúzódom, kisietek az utcára.

Az épület előtt már a távolból hallom a városi vagyonőr lépteinek koppanását, s látom, amint bekövetkezik az elkerülhetetlen: az őr fülel, vissza-visszanéz a bankház felé. Kalapomat szemembe húzva eredek utána. Össze kell zavarnom, késleltetnem. Úgy időzítem, hogy egy utcai lámpás fénykörének határánál találkozzunk össze. Néma mozdulattal tüzet kérek tőle a szivaromhoz. A hátamban érzem a tekintetét, megyek tovább, hallom: újra indul. Habozik, vissza fog fordulni. Villámgyorsan kerülöm meg a tömböt. Elérek újra a belső terembe. Azután már ott állok a három megdöbbent professzionátus ember előtt:

– Hatvan másodperc. Ha annyi.

Néznek a közéjük cseppent idegenre: a törvény is a nyakukon lehetne. S hátha ez történik.
Ráteszem a tenyeremet a barna hajú vállára.

– Pssz. – Magyarul ott a mediterrán partokon:– Tűnjenek el, urak.

S mindjárt el is követem az első nagyobb hibámat ebben az ügyben. Kiveszem a kacsát a barna hajú kasszabetörő kezéből, és lerakom. Sok gondot okoz majd még e mozdulat az évek során.

– Na – lököm az ajtó felé az emberemet. – Gyorsan. Egy gondolattal később halkan, de érthetően utánuk szólok:

– Este a Porta Marittimánál megtalálhatnak.

– Kinn már világosodik rőtvörösen a tenger felől. Arra, hogy a holmijukat összeszedjék, most nincs idő; lámpás, pergőfúró, kacsa mind ottmarad.