Lányok, kövek, slágerfoszlányok...A hatvanéves Lengyel Péter a választásairól, a regény fesztávjáról - Varga Lajos Márton beszélgetése

Visszahúzódó ember. Nem szívesen beszél vagy egyáltalán nem is beszél arról, amit a magánéletének tekint, ami tehát véleménye szerint nem tartozik a nyilvánosságra, vagy amiben nem tekinti magát illetékesnek, amit porlékonyan jelen idejűnek, tudni nem érdemes dolognak tekint. Ebből következően nem segít feltárni életét, vonzódásait és választásait. Elhárítja a műhelyre és a művekre vonatkozó kérdéseket, mert hogy jön ő ahhoz, hogy a maga tökéletlen módján magyarázni kezdje, ami nem mindig az ő logikája szerint, gyakran előle is elrejtve zajlik, vagy a mű világaként tőle függetlenül létezik immár. S kommentár nélkül hagyja – pedig erről egyébként az írók többsége szívesen beszél – a közélet, a politika eseményeit.

– Vágjunk a közepébe: mi volna az irodalom feladata?
– Lenni. Még csak azt sem mondom, hogy „legyen", a felszólító mód gyanús, a világboldogítás és a hordószónoklat tartománya. Maradok a regénynél: ha érvényes, akkor ellakhatunk benne, viszszajárhatunk. Kaptam nagyszerű dolgokat olvasóktól, de nem sok nagyobb ajándékot tudok elképzelni, mint amikor egy nap, utólag és véletlenül értesültem róla: egy társaság, mérnök, közgazdász, tanár, egyéb, folytatólagos Macskakő-játékot űzött, a regényemből építették. Összejártak, mondjuk havonta, kéthetente, és ki-ki helyet, dolgot talált magának a könyv világában. Beköltöztek, hozzá fordultak, ahogy baráthoz, szeretőhöz szoktunk. Köszönöm.

– Noha általában nem szokása, de volt egy időszak az életében, amikor publicisztikát írt. 1989 és 1991 között. Mi történt?
– Nagyjából ekkor zajlott le az, amiről nem hittem, hogy az életemben megtörténhet: függetlenné vált az ország. Azt az időt követi végig a könyv. Másfél év reménység, szabad szél, mély lélegzet. Másrészt úgy gondoltam, hogy ha kimennek a vendégeskedő seregek, egyszer, négyszáz év múlva, akkor majd már minden rendben lesz, hazát és haladást nem lehet egymással szembeállítani. Hát nem volt rendben, ma sincs.

– Mi ellen szólalt meg?
– Valódi újságcikket egyszer írtam. Nagy bajt éreztem a levegőben, és akkor is az állt kézre, hogy mi mellett szólalok meg. Kormányék bejelentették: eljárást indítanak Göncz Árpád eltávolítására. Nem tudták elviselni a hatalom ellenőrzését és elszámoltathatóságát, a demokrácia alapelveit. Tiszta és egyértelmű helyzet. Nem az elnök kivételes személyéért írtam egyébként, hanem az országért. Óhatatlan persze, hogy egyidejűleg szemben azzal, aki görcsbe rándul a demokratikus eljárástól.

– A három év közleményeit 1992-ben Holnapelőtt címmel kötetben is közreadta. Aztán egyik napról a másikra elhallgatott.
– Elmondtam, amit akartam. Másfelől, mert a dolgom akkor is, azóta is a regény. Védem az időmet.

– Ilyen nagy úr a mű?
– Megköveteli az egész embert, csak úgy érdemes. Ha mindent adok, a legtöbbet, ami tőlem telik.

– Azt írta, az 1967-es Két sötétedés című első könyvének fülszövegéből idézem, hogy „a tengernyi nyomdai termék közt nagyon keveset tudok elfogadni igazi könyvnek". Akkor Salingerre, Hemingwayre, Ottlik Gézára hivatkozott. Most milyen könyveket tart igaziaknak?
– Temérdeket. Az induláskor szükségét éreztem, hogy kitűzzem a pályát, kifelé, láthatóra, mint a figuráns – építkezés előtt. Akkor is az egész magyar és világirodalom csábított el. A pálya mai pontján bonyolultabb a világ, de ez mégis egyszerű: vannak jó könyvek és rosszak.

– Akkoriban azt jósolta, hogy a dél-amerikai próza fog megerősödni.
– A mérhetetlen különbségekkel együtt is ugyanazon az alapon, ahogy az észak-amerikai: a tágasság, ifjú népek nyitottsága, az új világ levegője. Azóta már divatcikk is lett. A divatostól ösztönösen idegenkedem, éppúgy, ahogy az ideologikustól. Megmaradtam Borgesnél, García Márqueznél és Cortázarnál. Vonz a bennük feszülő ellentét: két lábbal állnak a földön, és bármikor felszárnyalnak a végtelenbe. Földhözragadt isteneknek hívom őket, házi használatra. Vannak ilyenek máshol is: olasz, orosz, észak-amerikai.

– Egyébiránt ezt az első könyvet a második, a Mellékszereplők, tizenhárom év múlva követte. És ráadásul a Cseréptörés után, harmadikként jelent meg.
– A Mellékszereplőket tíz évre betiltották. Már a Két sötétedéssel is baj volt. Kiszedték, jött a szerkesztő: Kardos elvtárs, a Magvető igazgatója kéri, hogy a fülszövegről hagyjuk el a neveket. Mondtam, jó, a két amerikait elhagyhatjuk. Csak hát Kardos elvtárs a magyar miatt üzent. Még ha Veres Pétert írná, így szólt pontosan a viszonválasz. Nem húztam ki, akkor ne legyen könyv. Maradt. A Mellékszereplők a forradalom utáni öt évben zajlik. Főiskolásokról beszél, cinikus, sokszor rohadt ifjú emberekről. Nem ilyen országot szerettek volna olvasni. Ujjonganunk kellett volna, hogy lekaszabolták a gyerekeket, és a rádió megint hazudik éjjel, hazudik nappal.

– Miért fordult a tudományos fantasztikumhoz? Az 1969-ben közreadott műre, az Ogg második bolygójára gondolok.
– 1957-ben eljutottam Lengyelországba, a már és még szabadabb világba. A házigazdám hozott Amerikából egy halom SF-könyvet, felfaltam, beleszerettem a műfajba. Nálunk nem létezett, gondoltam, megírom az elsőt. Szinte rögtön lefordították nyugatnémetre, a legszebb könyveim egyike a japán kiadás.

– Miért nem írt több ilyet?
– Volt nagyobb kihívás, nem engedélyeztem magamnak.

– Kiknek volt szerepe abban, hogy író lett, és ilyen író lett?
– Az életemnek. A könyveknek – előbb olvasó voltam. Megérdemeletlen szerencsém, hogy megismerhettem Nemes Nagy Ágnest, majd, amikor az első novellámat megírtam, Ottlikot. Másokat, Lengyel Balázst, természetesen, Mándy Ivánt, Jékelyt, Pilinszkyt, Mészöly Miklóst, Rónayt. Elképzelhetetlen vonzó ereje volt a minőség és a feddhetetlenség találkozásának az önként hallgató, majd a forradalom árán épphogy megtűrt írókban. Nem írásmódot tanultam tőlük – nem is akartam volna másnak a hangján beszélni –, hanem életet. Láthattam közelről, hogy milyen a szabad, tiszta ember. Azt is, hogy írni milyen nagy, komoly dolog.

– A kritika szerint anyagformálásuk módja is jelen van az ön műveiben, az újholdasok tárgyiassága, Ottlik Géza realizmusa.
– Na, itt mondom azt, hogy nem az én dolgom kommentálni magamat.

– Akik voltak, elmentek.
– Némi sértettséggel gondolok Ottlikra, aki kimondta: fiául fogadott; és Csalog Zsoltra, aki végigharcolta a forradalmat, helyettünk – a kortársaim között ő volt a legjobb barátom. Hogy merészeltek itt hagyni?

– A Macskakőben olvastam, hogy az elbeszélő örvend, mert magyarnak született. Önnek mit jelent a magyarsága a 48-as nemzetőr szépapjával, az első háborús főhadnagy nagyapjával, a zsidó munkaszolgálatosként megölt édesapjával?
– Születtem. Ma hozzá kell tennem: zsidó magyarnak. Az első felmenőimről az 1848-as forradalom idejéről, Gyulaháza „Izraeliták névsora" című jegyzékéből tudok: Altmann Sámuel 49 éves, született Kisgéresen, magaviselete jó, keresetmódja: szántóvető. Nője Éva 48, született Vaján, jó, szántóvető. Sajnálom a hoppon maradt kliséket, zsidó parasztok, 1848 mínusz 49 év: a XVIII. század utolsó évében már dokumentáltan itthon. A családi hagyomány szerint volt egy Bárán nevű is.
Az élet nekem úgy kezdődött, hogy a nagyszüleimet eltüzelték, apám rabszolga volt a hazája hadseregében. A nagybátyám is, Merényi Pál zongoraművész – aki tizenhárom évesen hangversenyezett a Zeneakadémián, rajongva írtak a tehetségéről. Meggyilkolták őket. Engem is halálra ítéltek ötévesen, ugyanazért a bűncselekményért. Én ezt az egészet rossz néven veszem. Élve maradtam, törvényszegő módon, nem a nácikon múlott. Egy takarítónőn, a Vöröskereszt orvosain, a papon, aki a pincében megkeresztelt, hogy az életemet mentse, az ő nevét tudom: Szomor Béla érseki helynök, a Bazilikából. A hatmilliós égőáldozat után voltak képesek előmászni emberek, honfitársaim, akiknek az, hogy zsidó, valami rosszabb emberi minőség. A nemzetiségemet is elvitatnák. A szülőföldemet: mindenkinek van, nekem nincs. Ezeknek csak azt mondhatom: zsidó vagyok. Okom támadt, tíz éve mondom, tárcában, interjúban, a Holnapelőttben ott van némelyik. Vitám nincs velük, a vita lezárult abban a háborúban, az emberiség győzött. Vallás nem győzött meg, semelyik, és senkinek a kedvéért nem gondolhatom azt, amit nem gondolok. Reménytelenül a tényekre van fülem. Ennek friss aktualitást ad, hogy tegnap valahol Kansasban leszavazták a törzsfejlődést. Három-négy milliárd év. Kár, hogy elfelejtették szavazásra feltenni a víz forráspontját is: csak jobb volna az alacsonyabb gázszámla. A mások hitének szabadságáért bármikor kiállok. Én másképp látok, az pedig az én lelkiismereti szabadságom. Magyar író vagyok. Erre azt teszem fel, amim van: az életemet. A munkám anyaga az anyanyelvem, vele töltök napi huszonnégy órát. Tény, semmi sem változtathat rajta.

– Még mindig kérdés, miért örvend magyarságának?
– Talán ez is alkat dolga, én sose vágytam más helyében vagy idejében lenni. Ott az a játék, például: melyik korban éltél volna a legszívesebben? Hát amikor élek. És itthon. Ahol épp ezek a lányok, a kövek, a kósza slágerfoszlányok. Homo sapiens, férfi, apa, európai, magyar, óbudai: jól érzem magamat a bőrömben, éppen így, ami vagyok.

– Sosem tartozott irányhoz, körhöz, noha egy időben, a Macskakő megjelenése után, a nagyon különböző utak ellenére is együtt emlegették a nevét Esterházyéval, Nádaséval. Csoportot azonban nem alkottak.
– Mindjárt két kivételesen nagy ember. Rajtuk kívül is: a bőség zavara. Csoport? Kezdetben. Később, minél jobban kialakul az egyéniség, annál inkább a maga útján megy. Az írás csupa szép önellentmondás: kiteszem a lelkemet az asztalra, és őriznem kell a magányomat. Őrzöm, és éhezem az emberekre.

– Hatvanéves. Ilyenkor sötétedni szokott a horizont.
– Én a számot se hiszem el. A hatvanévesek, azok bácsik. Két éve még csak fejesugrással úsztam át víz alatt a medencét, most helyből. Lassan érő típus vagyok. Dolgom van, nem az foglalkoztat, amit már elvégeztem. A munka hosszú távú. Most bevallok valami röhejeset, kinyitom a műhely, lélek, magánkör ajtaját egy kukucsnyira. Hétköznapokon olykor megcsendül bennem, dallamostul, egy régi, bárgyú, rossz slágerfoszlány: „Ugye, alakul a gyönyörű regény!"