Láng Zsolt: Érintettek láncolataLengyel Péter 70

Úgy esett, hogy az én irodalomtörténetemben Lengyel Péternek meghatározó a szerepe. Azt hiszem, LP nélkül nem érteném igazán, mennyire számítanak a rétegek, a továbbadott érintések, a sokfelől visszahangzó hallgatás és a feltárulkozó személyesség. Hogyan fogtam kezet Babitscsal? Egyszerű. Kezet fogtam Lengyel Péterrel, Lengyel Péter kezet fogott Ottlik Gézával, Ottlik Géza kezet Fogott Babits Mihállyal...

Pontosan tíz évvel ezelőtt LP felkért, legyek társa a vele készülő rádiós beszélgetéssorozatban. Hosszú időt töltöttünk a stúdióban, és persze gyakran találkoztunk a rádión kívül is. Hétfő reggel fél kilenckor LP különlegesen finom péksüteménnyel érkezett, elmajszoltuk az előcsarnokban, majd beültünk a zajszűrt szobába, és elindultunk. Akár egy kilencnapos pánamerikai utazás, az ismerős New York-i világból, lúdbőröztető sziklák közti fennsíkokon, lélegzetállító prériken keresztül, soha nem látott fényekkel, nem érzett illatokkal és ízekkel megtöltött napszakokon át, az ismét otthonosabb nyugati part felé. Minden elsőrangú volt a vonatban, a masiniszta, az utaskísérők, a kiszolgálás. A süppedős pullmankocsikban légkondicionálás működött, ami jól fogott a szeptember eleji kánikulában. Sok-sok spanyol is felbukkant, ez is alkalomhoz illő: LP egy egész napon keresztül mesélt Kubáról. Emlékezetes atmoszférát teremtett, nemcsak akkor, amikor már megírt epizódokról mesélt, hanem akkor is, amikor még megíratlan, első alkalommal visszaidézett helyszínekről volt szó. Néha esszészerűen kitágult a beszéd, szinte megállt, tóvá terebélyesedett, néha sebesen futott, mint hegyi patak. Lenyűgözve hallgattam. Es néztem. LP szeme. LP tekintete. LP fejtartása. Olyankor is mosolygott, amikor elkomorult a beszéde. Voltak témák, amelyeket került, voltak, amelyekről határozottan elzárkózott.

Miért nem mesélsz arról is, hogy...? Nemet intett. Nem adott választ, pontosabban nemleges intése azt mondta: ez az adható felelet.

 

Az igazi beszéd hallgatózás. Mert a beszéd csak akkor mond valamit, ha benne a nyelv meghallja önmagát.

Miért nem mesélsz arról, hogy íróként...?

Nemet intett. Erről nem!

LP az írót íróként kívánta szóba hozni. Az író pedig kizárólag az írásban tud megjelenni. Egy heideggeriánus úgy mondaná: az írásban egyesíti az egymáshoz tartozót.

 

Egyszer Cage, a zeneszerző bezárkózott egy zajszűrt szobába, hogy meghallja a csendet. Meglepetésére két hangot is hallott, egy magasat és egy mélyet. Ám hangtechnikusa felvilágosította, egyiken sem a csend szólalt meg. Az első az idegrendszere működésének, a másik a vérkeringésének a hangja volt.

LP írói életformája intenzív hallgatózás. Belehallgatózik a nyelvbe, a nyelv révén. Es ebből a hallgatózásból a megszólaltatott hang képes a hang lényegét felmutatni. A hang lényegében pedig minden hang benne van.

LP új fejezetet nyitott a magyar prózában. Az élet kialakulásának nem volt története. Székelyderzsi Sajó Mózes Mundus subteranusa? No, nem! Jókainál? Esetleg Ormos Zsigmondnál? Leírások. LP azonban történetet mond. Az sem véletlen, hogy az egyik történet az épülő Budapest földmunkái során kerül a felszínre. A múlt lerakódás: anyag és emlék. A jelen: vágy és tett – hogy meglegyen mind a négy elem, amelynek egyesítése, legalábbis Valéry szerint: a műalkotás. LP nélkül nem volna magyar regénye a diluviális nyomok történetének. Az egymáson észrevétlen súllyal heverő rétegek történetté törik a létet. Ám én nem a regényeit akarom most szóba hozni. Hanem azt, amiről nem beszélt. Azt szeretném elmondani, hogy LP zajszűrten hoz létre műveket, és zajszűrten tesz lényeges gesztusokat.

Ha közszereplő, az is a háttérben. A rétegekben rejtőzve. LP az Ottlik könyvtárát (Ottlik Géza örököseként) a kolozsvári Láthatatlan Kollégiumnak adományozta. Kolozsváron az egyetem Ottlikról elkeresztelt termében ott van ez a könyvtár. Kis terem, középen ovális asztallal, húszan is elférnek körülötte. Egy időben itt találkoztam a Láthatatlan Kollégium hallgatóival, itt beszélgettünk erről-arról. Egyszer Kafkáról volt szó, azt próbálgattuk, hogy miért képtelenség kihagyni egyetlen mondatot is a Szemlélődés miniatűr darabjaiból. És hirtelen felbukkant Ottlik lapszéli bejegyzése, az egyik diák épp aznap délelőtt talált rá, újra kikereste, és felolvasta: „Kafka halálosan pontos!!!” LP az íróság divatos értelmezését zavarja meg. Az író mint médiasztár. Az író, aki folyton közérthetően fogalmaz, mert fél, hogy nem értik, és ha nem értik, azt hiszik, nem mond semmit. Semmitmondó, mert nem akar semmitmondónak látszani. LP ellenállt a sztárcsinálásnak, pedig úgynevezett paradigmaváltások megpróbálkoztak vele is. Amúgy nem zárkózott el semmitől. Az ő elvonulása, zárdainak nevezett magánya nem kivonulás, és nem is múltból visszamaradt jelenség, hanem alapjaiban átgondolt konstrukció a semmitmondás ellen.

A régészek gyakran visszatemetnek egy-egy értékes leletet, ha nincs mód, megfelelő alkalom a feltárására. De attól az még létezik. És csak a felszíniek számára lelet. Titkos tárhelye a tudásnak; ha szükséges, újra ki lehet belőle indulni; súlya láthatatlanul is súly.

Az írás: hallgatózás. És ebben a vonatkozásban a meghallásnak minden írást meg kell előznie.

Hangtalant pedig csak hangtalan képes meghallani.