Kovács Eszter: „Ők: mi. Mi: ők”Lengyel Péter: Macskakő

Macskakő
„A macskának kilenc élete van, a mi köveinknek hét: ha megkopnak, fordítani lehet rajtuk, Ötször. Ha a kocka hatodik lapja is lekopott majd, akkor a saját bazalt testükkel fogják fel a nekünk szánt halált.”  A macskakő jelkép: az időnek, az idő múlásának szimbóluma egyrészt. Magában foglalja a folytonosságot (hiszen ugyanarról a kőről van szó), és az újrakezdés lehetőségét is: nem egyszer élünk. Folytatjuk az előttünk élőkét, és a miénket is folytatják. De mégsem ugyanazt az életet. S jelkép a macskakő, mert macskákról és kövekről szól a történet, azaz mulatókról, bordélyokról, madámokról és lányokról, a Kék Vér nevű kőről és arról a bizonyos tégláról Bóra kezében.

A macskakő szimbolizálja a regény szerkezeti felépítését is, ezt a különböző részekből összerakott hatalmas egészet. Az író mindent el akar nekünk mondani, amit csak a világról tudni érdemes: most, száz éve, egymillió éve, Magyarországon, Európában, a Földön – s mindezt egyszerre. Az írott nyelv linearitása azonban megakadályozza ebben, a szavak, mondatok csak egymás után rakhatók. („Nincsen más eszközünk: a nyelv. ... Csakhogy: abban a pillanatban, amikor bármit valami fonálra szőve mondunk el, egyenes vonallal, máris a magunk tulajdonságaival ruháztuk föl a tág mindenséget ... mintha kezdete volna, közepe és vége.” ) Azt a rengeteg információt tehát, amit az emberi agy egy időben birtokolni tud, részeire kell szétszedni, majd, mint az utcán a macskaköveket, felépíteni. Csak így lehetséges, először az egyik dimenziót (1896), azután a másikat (most), harmadikat (a kezdet kezdetétől, a Zsarnok Sárkánykirálytól a máig), majd újra az elsőt, másodikat, míg össze nem áll az egész. Nekünk pedig hasonlóképp kell olvasnunk: „...nem lehet egyszerűen végigolvasni, hanem inkább körbe.... Szigorú, végtelenül lassú, tapadó, oda-vissza-keresztbe »ugráló«, mozaikos, kaleidoszkopikus olvasást igényel, és – paradoxonjainak megfelelően – az ellenkezőjét is: egyvégtében, zsinórban rohanva. De mind a kettőt igényli, egyik a másik nélkül nem lehetséges.”  És macskakövekből épül föl a címlap is, macskakövekből a Mutató: a regényszövegből kiemelt, de a szövegkörnyezetből kiszakított csupasz szavak, félmondatok önmagukban, a regénytől függetlenül is, azzal egyszerre is olvashatók. Erre a mozaikszerűségre, többszólamúságra utal a regény mottója, egy Bach-műből, a Hatszólamú ricercaréből vett részlet. „Fiatal zenészek boldog játékában hallgattam Bachnak ezt a legbonyolultabb építkezésű és egyben legkötöttebb darabját. Zenei áldozat, királyi téma. »Több dallam egyidejű megszólalása, amelynek azonban azonos alapjuk kell legyen«, idézi Balassa Péter erről a ricercare műfaji meghatározását. Egyszerre tudtam, hogy a regényem útja, szerkezete zenei. A Macskakőé, a mai és a holnapi regényemé.”

„Isten előtt nincsen titok”
„Kérdezted néha, hogy honnan tudom ezt meg azt, ha egyszer nem voltam ott. Türelmet kértem. Szépészek mondják, hogy az elbeszélő nem lehet isten, aki mindent tud és mindenütt jelen van – ma már. Ez a mesterségük, ez a ma-már. Mondják azt is, meghalt a regény. Béke poraira, majd ha ráérek, fogom gyászolni, de most dolgom van: meg kell írnom. Enni kér, ami beletartozik, azt mind tudnom kell és mindenütt jelen lennem.”  Lengyel Péter szerint tehát még ma is létezik mindentudó elbeszélő. Érdemes azonban megvizsgálnunk, hogyan tud mindent és egyáltalán ki is a regényben szereplő narrátor.
A regény nem egyes szám harmadik személyben íródott, ahogy ez az ilyen nézőpont esetén szokásos. Nem egy hagyományos, az összes szereplő fölött álló, azok tulajdonságait, vágyait és sorsukat ismerő „valódi” elbeszélővel állunk szemben, akinek regénybeli funkciója is pusztán a narrációra korlátozódik, és a történetnek egyébiránt nem szereplője. A Macskakő narrátora több is, kevesebb is ennél. Több, hiszen nem csak a szereplőkről, a városról, a Kárpát-medencéről, a Földről és a világmindenségről tud, de múltról, jelenről is; s több ez egyszerű tudásnál: ott van, otthon van mindenütt és mindenkor, legyen az a XIX. század vagy Kr. e. húszmilliárd. Ugyanakkor kevesebb, mert mindezek ellenére (vagy mellett) ő csak egy a négy kasszafúró közül a millenniumi Budapesten, és nem tud többet annál, amennyit egy hétköznapi halandó önnön korlátai következtében tudhat. (A regényen belül viszont Dajka doktor számára okoz gondot, ki is ez a negyedik, míg rájön, hogy az elegáns zongorista, a ligeti mutatványos és a kasszabetörő nem három különböző ember, hanem egy és ugyanaz, ő rájön erre, nem úgy, mint az olvasó arra, hogy hány elbeszélője van a regénynek.)
Leginkább kettő elkülönítésével próbálkozhatunk, ezt a kettősséget sugallja az elöl feketén fehér, hátul fehéren fekete könyvborító, a fényképek negatívjai, az egyértelműen, jelzetten kétféle idősík: 1896 és „most”. Ennek megfelelően a kasszafúró volna a századvégi bűnesetek, a gyermekének mesélő író pedig a jelenkori részek narrátora. Nem ilyen egyszerű azonban, hiszen az író mesél mindent, a múlt századi részeket is neked (a gyerekének), mint író tehát mindent tud, de ugyanúgy egyes szám első személyben beszél kasszafúróként is, térben és időben meghatározottan, viszonylagos tudással. Egyszerre tud és nem tud. Kettő, és ugyanaz? Egy, de mégsem ugyanaz? Ki hal meg a regény végén? Ha a kasszafúró, hogyan meséli el neki Dajka doktor és Marton a nyomozás történetét később, a doktor budaörsi házában? Nem neki mesélik? Nem halt meg? Hogy mondhatja el valaki a saját halálát? Nem tudjuk. Feszültséget okoz és végig zavarban vagyunk. Lehet, hogy így történt, lehet, hogy ellenkezőleg – semmi sem biztos, ne vegyük komolyan. Végül is a macskakőnek is több élete van.

Budapest – „az ÉRC előtti kor”
Budapest, 1896, millennium, ünnepségek. A születő, épülő nagyváros, félmillió lakójával „Európa egyik legfejlettebb és legkényelmesebb városa". Elegáns éttermek és kávéházak, mulatók és bordélyok. Kasszafúrók, vásári mutatványosok, vándorcigányok, ékszerészek, zsibárusok, „cicák és pacik”. Áruházak, kis- és nagykereskedések, gyárak és bérpaloták. Nagykörút, Kiskörút, Sugár út. Földalatti vasút, villamos vasút, helyiérdekű vasút, lóvasút. Eiffel-féle indócsarnok, Berlitz School of Languages, Meinl Gyula. Csikágó, szükséglakások, földszintes viskók és nyomornegyed. Munkanélküli mesterlegények, füst, bűz, krumpli, lóhús és pálinka. Néger törzs az állatkertben. Nyelveket beszélő, egymásért kiálló, saját „szakmájukban” profi, úri betörők és egy higgadt, okos, tisztességes, az elesetteket felkaroló, a munkáját odaadással végző profi nyomozó – egymás méltó ellenfeleként. „Örök ünnep és feketeország”. „Ékkő és pöcegödör”. És mindenekelőtt, mindennek a jelképeként: macskakő. Egy pezsgő, forrongó, mozgalmas világ, ami mégis kiszámítható és érthető. Egy olyan város, ahol lehet élni, ahol jól érzi magát az ember. Legendás ideje ez Budapestnek, ebből jöttünk, hozzánk tartozik.

„Most”
A reflexióknak, az énkeresésnek, a véleménynyilvánításnak az elsődleges tere ez az idősík. A munkának, írásnak (e regény írásának), családnak, mindennapi életnek, a körülöttünk levő tárgyi valóságnak. Ezen a síkon történik a tudás átadása, a parainesis hagyományára épülő erkölcsi nevelés. És a helyszín, kicsit megfakulva, de még mindig a világ egyik legszebb fővárosaként: ugyancsak Budapest. Múlt és jelen, a két Budapest, adja magát az összehasonlításra, hiszen valamennyire egymás tükrében láttatja a szerző a kettőt. Utcák, épületek esetében állandó a megfeleltetés: „A Macska: egyemeletes ház a Rózsa térnél (neked: az egyik Klotild-palota esik a helyére körülbelül).” Ennek ellenére úgy hiszem, az író célja a kettőzéssel nem az összehasonlítás, nem annak az eldöntése, hogy mikor jobb élni, akkor-e vagy most. Nézzük meg ezt közelebbről.
„A történetmondás, a megírás jelene egyértelműen a múlt, az 1896-os év felől, annak fényében jelenik és mérettetik meg – s találtatik könnyűnek.”  „...múlt az, ami – minden baj, bánat és bűn ellenére – rossz.”  Igaz, majd száz év alatt sok mindenen ment keresztül az ország, a világ. (Nagy Szervezett Gyilkolás, no. I. és no. II., a kis- és nagybajuszú politikusok rémuralma – nevükön nem nevezhető dolgok.) Megváltozott a helyünk Európában. Megváltoztak az utcanevek. (Az írót ez mintha minden másnál jobban bosszantaná. ) Csöves fiatalok mászkáInak-kallódnak a városban, terjed az ÉRC (AIDS). A tudós nagyapa rég megbánta, hogy nem ment ki Amerikába, Fráter írásai nem jelenhetnek meg. Munkájukat, ami a régi időben köztiszteletet és megbecsülést hozott volna, jobb esetben megtűrik. Valóban elég sötét kép ez. De van más is. Nem nagy dolgok, az igazi problémákat ellensúlyozni talán nem képesek, de a mindennapokat ezek határozzák meg, s így mégiscsak fontosak. Ilyen Pálma néni, aki az ebédet főzi. Piroska néni, a napközis tanár. A gumizás, az éppen divatos játék. Füttyös Zoli, a város bolondja. Nejlonnéni esete. A dolgozószoba, az írógép. Az 1896-os várost – bármennyire pontosan ismerjük is – valójában csak elképzelni tudjuk. A mai: a miénk. Az akkori Budapest legenda, a mai igazi. S bár a századfordulós világ rajza részletesebb, s lenyűgözőbb az alapossága, a mai – őszinteségénél fogva, talán akaratlanul – sikerültebb. Csodálja az akkori várost az író, de nosztalgia nélkül; a mait szereti. „A Macskakő érthetetlen módon nem lett kultuszkönyve a Budapest-rajongók tízezres nagyságrendű olvasótáborának” – írja Török András.  S valóban nem, nekem sem, mint egynek ebből a tízezerből, és ennek talán a fent leírt, érthető távolságtartás, a személyes élmény nélküli, ám annál kidolgozottabb adathalmaz a magyarázata.

„A Londínium várasi sokadalom”
„A szép heideggeri gondolat szerint a nyelv a lét háza. Ebben az értelemben Lengyel Péter otthon van.”  Igen, gyönyörűen tud magyarul. „Egy reggel a feleségecske fényesen a zöld víz fölött, berubenskedett a pallón a kertbe, hogy a bácsikádat megszoptassa, csak úgy ruganyoztak rajta jobbra-balra a lingő-lengő labda gömbölyűségek.”  Berubenskedett! Meg „recege pipaszár lábak”, „csutka kis ribancok” és „tűznyelők abajognak”. Nemcsak tudója, de teremtője is a magyar nyelvnek. Nemcsak teremtője, de megőrzője, a ritkaságok, archaikus és tájnyelvi alakok szenvedélyes gyűjtője. „Guberáltam tegnap az embertársaimtól kidobált szavak között. A legszívesebben a várost járnám kerületről kerületre menetrend szerint, ahogy lomtalanításkor csinálják, ..., s hazahordanék minden szót, ami állítólag már nem köll. Mint villámos vasút. Nadály! Most mondd. Váras. Méta és pecke. Furdancs, durrgázlámpa és acél kacsa. Vakló, vonati kocsik. Szeleverdi, sedre, hebrencs. Félnederes. Viador, arszlán és felleghajtó. Vizesnyolcas. Brekkancs. Messzeszólónak mondták kezdetben a telefont, meséltem neked.”
Érdemes azonban ezt a nyelvi tudást közelebbről is megvizsgálnunk. Célom egyrészt annak a bemutatása, hogyan tudja érzékeltetni az író az idősíkok változását, egyik korból a másikba való ugrást kizárólag nyelvi eszközök segítségével; melyek azok a lexikai, mondatszerkezeti elemek, amelyek használatával tipizálja azt a kort, amelyben éppen járunk; másrészt pedig szeretném érzékeltetni az ettől függetlenül létező, mindenhol jelenlévő, Lengyel Péter által használt írói nyelv sajátosságait.
Három, egymástól erőteljesen különböző nyelvhasználatot tudunk elkülöníteni, kettő ezek közül magától adódóan a „most” és a millenniumi kor szövegrészei, harmadik pedig az izgalmasan hangzó – a regényben csak pár helyen előbukkanó – archaikus nyelvű betétek nyelve. Mivel a regény egész szövege természetszerűleg nem vizsgálható, mindhárom szövegtípusból mellékelek egy-egy (általam tipikusnak vélt) részletet, s alapvetően (de nem kizárólagosan) ezek alapján próbálok meg mégis az egészről beszélni.
Elsőként lássunk a regény legnagyobb részét alkotó századvégi történetből egy kiragadott részletet:

Késő délutánig gubbaszt a papírok fölött, akkor elsétál a frissen megnyitott Oktogonra, a Nicoletti-féle kávéházba, ahol incognito elüldögél estig, míg razzia-időre újra szólítja az önként vállalt kötelesség. Sok időt tölt a város legkülönbözőbb nyilvános helyein; szereti, s közben azzal nyugtatja a lelkiismeretét; hogy ez szükséges a munkájához. Mindig mindenhol nyitva a szeme, mindent észrevesz, s igyekszik rajta tartani kezét a növekvő nagyváros ütőerén.
A kávézó teraszán szívja szivarját a langy nyárestében, amikor a porköpenyes-porszemüveges automobilista lekanyarodik az Erzsébet körútról puffogva-zörögve, s begurul egyenesen a törzskávéháza elé. Az úri közönség tapsol-ünnepel s pezsgőt bontat a pezsgőgyáros sportsman tiszteletére, ki nagy gaudium közepette számol be utazása viszontagságairól, attól fogva, hogy a Népligetből útra kelt (neked: Városliget). A vizsgálóbíró hallgatja az egyhengeres, Mercedes-Benz mintájú automobil kalandjait, az incidenst a sarki rendőrrel, s elgondolkodik: vajon nem fog-e még gondot okozni a rendőrségnek az újsütetű ló nélküli kocsi. Nem sejtheti, hogy e robbanómotoros rendszerű járművek egy-két kurta emberöltőn belül akkora szerepet vállalnak a népesség-egyensúly fenntartásában, aminőt a bolygó méretű közvetlen emberáldozatok szertartásai sem (Első, Második Világháború); egész ipar támad körötte, s a Kis Kovács pusztán az így elért lakosságcsökkenés optikai dokumentálásából tisztesen megélhet, gyerekestől. A Nicoletti akkor a Savoy névre hallgat majd, s csudák-csudája, még étteremként működik. 

Azt, hogy a milleneumi időkben járunk, elsősorban az erre a korra vonatkozó, vagy az ekkor divatos (nemegyszer idegen) szavak tudatják velünk: ilyen az újsütetű, a sportsman, az incognito, a gaudium vagy az automobilista. Maga az autó az idézett szövegrészben többször is megneveztetik, három különböző módon: régi nevén (egyhengeres, Mercedes-Benz mintájú automobil); körülírva, hangsúlyozva (szintén régi szóval) az újdonság voltát (újsütetű ló nélküli kocsi); valamint definiálva (robbanómotoros rendszerű jármű). Az első két megnevezés egyértelműen a vizsgálóbíró szemszögéből történik, a harmadik sajátságos átmenet a századvégből a mába: a robbanómotoros rendszerű jármű megnevezés bonyolultsága még a millenniumi időkre utal (az autó még ritkaság), ugyanakkor ez már a narrátor nézőpontja, aki éppen ezzel a ritkaságot sugalló megnevezéssel teremt feszültséget a mondatban: az egyik legköznapibb tárgyunk, az autó ma már nem ritkaság. Olyannyira nem, hogy százezrek halnak meg autóbalesetben – nincs kimondva sem a baleset, sem a halál, távolságtartóan, személytelenül, ironikusan népesség-egyensúly fenntartás és lakosságcsökkenés e dolgok neve. S fontos ez a mondat azért is, mert – bár a szövegrészlet nem a „Most”-ból való – a jelen mégis gond nélkül beszüremkedik a múltba. Tehát a két idősík különválasztása nem azt jelenti, hogy az egyikben csak a századvégről, a másikban pedig csak a hetvenes-nyolcvanas évekről van szó – mindkettőben mindkettőről, a kettő elválaszthatatlan. („Tágas, szellős csarnok legyen a történet, lehessen benne ellakni, nézelődni, ide-oda járni.” ) Csupán a nézőpont változik meg, a jelen változtatja a helyét: vagy a századvég a jelen, vagy a most, a századvégen viszont a most jövő, a mostban a századvég múlt.
A tulajdonnevek is egyértelműen eligazítanak abban, hogy (időben) hol járunk (Nicoletti, Oktogon), s ha megfeleltetés történik a két idősík nevei között, akkor az a századvégi nézőpontból történik: A Nicoletti akkor a Savoy névre hallgat majd (tehát nem a „Savoyt akkor Nicolettinek hívták”). A mai részeknél viszont fordítva teszi ugyanezt, azaz a mosthoz viszonyít: Messzeszólónak mondták kezdetben a telefont. Egyetlen személynév is elég a kor behatárolására, a fenti szövegrészletben ilyen a Kis Kovács, amit (akit) más Lengyel-írásokból ismerhetünk, de a Macskakőben ezen a helyen fordul elő először, tehát az ő neve a továbbiakban lesz feltétlenül jelzésértékű.
Mielőtt továbbhaladnánk, meg kell említenünk a Lengyel által nagyon kedvelt, s látni fogjuk, nemcsak a századvégi szövegrészletben használt kettős, ikerszószerű jelzőket, határozókat vagy állítmányokat, mint porköpenyes-porszemüveges, puffogva-zörogve, illetve tapsol-ünnepel. Szintén egyéni stílusára jellemző az egy-egy mondatrészt hátravető mondatszerkesztés: Sok időt tölt a város legkülönbözőbb nyilvános helyein, szereti; vagy a Kis Kovács pusztán az így elért lakosságcsökkenés optikai dokumentálásából tisztesen megélhet, gyerekestől.
Ezek után nézzünk meg egy rövid részletet a „Most"-ból:

Te az igazak álmát aludtad bent a házban. A kiscsaj is elment lefeküdni, aki mostanában a felesége.
Paradicsomi párnapos kóstoló a nyaralásukból. Kölcsönvilla a parton, az öreg egyik csodálójától. Meztelenül jártak a házban, kertben, vízben, Márk, a gömbölyded kiscsaj, és a kese új gyerekük – féléves nagybátyád, hogy arról az oldalról se legyen egyszerű a rokonság. Meztelenül jártunk.
Este Márk nekiállt, hogy főzzön nekünk. Nagy szakács, francia meg olasz csoda nők tanították. Félüveg számra öntötte a levesbe a vörösbort.
Ketten ültünk a fűzfa alatt.
„Elrontottam az életemet”, mondta a tányérjába nézve. „Itthon maradtam.” Ezt a megfejtést tudta találni a bajaira.
Ekkor láttam először piros zöldséglevest.
„Kinek kell az, amiért mi itt néhányan meggebedünk, lázrózsás hibbant értelmiségiek? Kihez jut el?”
Sehol egy szakállas-micisapkás gerillavezér, egy bombás gyilkos vagy egy repülőgép-rablónő az eszményei szobafalán. Csak az ember sorsát megfordító unalmas, már megszokott arcok, Newton, Szent Tamás, Edison Tamás, Einstein és Arkhimédész. Akiket, tudod, én vezetőnek mondok.
„Valcolni kell a tudományban. Ahogyan régen a fiatal mesterember, ha a kezébe kapta a szakmát. Járni a világot. Csak úgy szabad csinálni valamit, ha négymilliárd emberhez jut el. Akadhat közöttük, akinek érdemes. Ezeknek? Bunkók.
Talán ott hibáztam el. Amerikába kellett volna menni mindjárt. Húsz évvel ezelőtt.”

Ez a szöveg azért különösen érdekes, mert semmiféle konkrét utalás nem történik a jelenre, nincsenek utca- vagy intézménynevek, sőt olyan személynevek sem, amelyek rögtön tudatnák az olvasóval, hogy hol járunk. Mégis, a szöveg könnyedsége, fesztelensége, gördülékenysége rögtön útba igazít. Itt is érdemes a lexikai szinttel foglalkoznunk, hiszen olyan kifejezések, olyan tipikusan mai szleng szavak fordulnak elő az idézett szövegrészletben, amelyek a századvégi nyelvben idegenül hatnának. Gondolok itt a kiscsajra, a csoda nőkre, a bunkókra, a meggebedünkre, vagy az olyan Lengyel Péter-i találmányra, mint a lázrózsás hibbant értelmiségiek. Úgy tűnik, ezen a családról, gyerekről, munkáról szóló síkon – azaz komoly, de mégis köznapi dolgokról-témákról írva – Lengyel mintha eleresztené a gyeplőt, és csináljon a nyelv azt, amit akar – azaz egyszerűen legyen természetes. S ez a kitétel természetesen nem azt jelenti, hogy a századvégi részek nehézkesek lennének, sem pedig azt, hogy a jelenkori részeknél ne lenne jelen a mesterségbeli tudás – nem ilyen jellegű a választóvonal a két nyelvhasználat között. Mert milyen remekül jellemzi például az öreget (lánya anyai nagyapját) ezzel a mondattal: A kiscsaj is elment lefeküdni, aki mostanában a felesége – úgy, hogy tulajdonképpen az öregről szót sem ejt.
Egészen más hatása van ezen felül a jelenkori részekben a lányához való közvetlen odafordulásának, hiszen itt a gyerek is valódi résztvevő (ha nem a főszereplő), vagyis hozzá és róla szólnak a történetek, és ez így még személyesebb. A millenniumi részeknél viszont, ahol a fő történet zajlik, a hatás éppen ellentétes – állandó kizökkentés az időből és a történetből, valamint a zavar növelése és tudatosítása a narrátor kilétét illetően.
Más jellegű, rejtélyes-archaikus szöveg következik, ahol természetességről nem, nyelvi tudásról és nyelvi játékról viszont annál inkább szó lehet:

Pontosabban: hirtelen ragad magával a vágy, de hát más időben. Elébb. Wittembergából hogy tovább vándorlunk belgiumi s angol akadémiákra, Londínium váras piacterén esik, azon fura időtt, hogy negyedik octobrisra másnap tizenötödik eiusdem kelle írni. Bali kis uram, peregrinus deák Erdélyországbul, s kétkezi szolgájaként magam. Megűlvén, kis uram hízik erősen a sertől, jobbnak tetszik odább állni. Németöknek nyelvök is ragadt reám, miként bagács a pulinak lábába. Ennyi megvan, enyém, el már nem vehetik. S mit még betűvetésből, deákbul itt-ott ellesek-elcsipogatok. Heverünk napokat tengeren Dünkirchen alatt, a szélnek híjával. Érkezvén Londíniumban, alig szállunk meg, s vizitálunk sorra az skóláknál, immár piactéren lebzselünk jó kedvben, holott sokadalom celebráltatik színes komédia játszásokval.
Ámuló szemünk előtt kutya hátsó lábaira állván furuglaszóra, mint táncmestör táncot lejt. Áras emberek amott: bársonoknak garmadját, gránátat, pillangós csipkét terítnek ponyvákon sátorik elejbe. Kénálnak öreg öltözet ruhákot garasokon, fazékból portékáját a téntaáros. Székes az székeköt, üstfoldó ember az üstét javétgatja. Vándor szenes árul szákból, barbély tyúkszemet vág. „Fair lemons and oranges”, kínál a maga nyelvökön fitoska leán, hogy szép a citrony, oránzs-gyümölcs. Hömpölygő végtelen fűek, aranykincsek s rézbőrű vademberekrül mond mesét egy kendős-fülbekarikás marcona tengeri medve, garasokért, hol fattya deák nyelven, hol ánglusul. Jó húsú, ingyért ejthető barmokról milliószám, kiket a bizont néven mondonak. Elsőben üt mellen, hogy még minket honn az beretvált jancsár szorongat, emitt egész egy világ nyílott újon az Óceánnak túlpartján. S von, tép kétfelé kóbor szívem. Mert az nagy ismeretlen Újvilágot meglátom egyszer még, azt nyomban elhatározom. Ha a fele igaz, mit a kalóz beszél. S ugyan húz minden haza Budába is egyként.

A ma már nem létező, a latin, a tájnyelvi szavakból, a régies alakokból, ragozásokból, mondatszerkezetekből nagyjából be tudjuk határolni a kort, amiben járunk. Ám ha jobban megnézzük a részletet, rájöhetünk, hogy egészen pontosan meg van adva az idő: 1582-t írunk. A következő mondat igazít el: azon fura időtt, hogy negyedik octobrisra másnap tizenötödik eiusdem kelle írni, azaz október negyedike után október tizenötödike követke¬zett – ez 1582-ben történt, a Gergely-féle naptárreform eredményeként.  Ez a kormeghatározás a XVI. században nagy valószínűséggel közérthető és egyértelmű lett volna – ma nem az. S ezzel máris egy nagyon fontos ponthoz jutottunk el: Lengyel ezt a betétet úgy helyezi el, mint egy négy évszázaddal ezelőtti vendégszöveget, mintha valódi, hiteles lenne, csupán a játék, és semmiképpen sem a tájékoztatás, ismeretterjesztés kedvéért.
Természetesen, mint a többi szövegrésznél is, itt is egyes szám első személyű az írás, s a más korba való átlépést még egy új bekezdés sem jelzi (csupán ennyi: elébb), tehát itt szinte kizárólag a nyelvhasználat jelez: már nem a századvégi Budapesten vagyunk. Mutatják ezt a nagy mennyiségben használt latin szavak (akadémia, peregrinus deák, skóla, celebrál, vizitál, octobris, eiusdem), a tájnyelvi (furuglaszó, mestör, kénál, leán, szák, bagács, fattya) vagy archaikus alakok (váras, árasember, leán, citrony, ánglus stb.), s nem utolsósorban a régi jelek, ragok (időtt, deákbiü, nyelvök, játszásokval, elejbe, mondónak, székeköt, üstét stb.).
Ennél a résznél feltétlenül figyelembe kell vennünk a mondatszerkesztés sajátosságait is. Feltűnően kevés a névelő (mindössze 6%, míg a másik két vizsgált szövegrészletben körülbelül 10-10%), ahol előfordul, a és az következetlenül váltakozik a mássalhangzóval kezdődő szavak előtt (a téntaáros, a kalóz, az székeköt, az skóláknál). (Valóban mindkettő használatos volt a XVI. században, de ha valaki a-t ír a mássalhangzós szavak elé, akkor sosem ír az-t – például Heltai –, ha pedig az-t használ – mint Bornemisza –, akkor amellett következetesen ki is tart.) Szívesen használ határozói igenevet (Érkezvén Londíniumban; Megűlvén, kis uram hízik erősen a sertől; kutya hátsó lábaira állván) – az első esetben ma megfordítanánk a szórendet (Londonba érkezve), a másodikat mellékmondattal fejeznénk ki. Birtokos szerkezeteknél mindig a nyomatékos, kétszeresen jelölt szerkesztést választja (Németöknek nyelvök, pulinak lába, bársonoknak garmadját). Gyakoriak a hiányos szószerkezetek, mondatok (Ennyi megvan, enyém, el már nem vehetik. S mit még betűvetésből, deákbul itt-ott ellesek-elcsipogatok. (az is megvan, enyém.); Hömpölygő végtelen fűek(ről), aranykincsek(ről) s rézbőrű vademberekrül mond mesét... Jó húsú, ingyért ejthető barmokról (mond mesét) milliószám... Kénálnak öreg öltözet ruhákot garasokon, fazékból portékáját (kínálja) a téntaáros.). Sokszor alanyi ragozást használ, ahol ma minden bizonnyal tárgyasán ragoznánk (vizitálunk sorra az skóláknál – sorra vizitáljuk a skólákat, a vizitál ma (ha használjuk), inkább tárgyi vonzattal egészülne ki; kínál a maga nyelvökön fitoska leán – kínálja a maga nyelvén).
Rendkívül sok eszközt bevet tehát Lengyel, hogy a nyelv réginek tessék, s inkább az a fontos, hogy minél jobban különbözzön a mai nyelvtől, minél idegenebbül hangozzék, semmint hogy valóban hasonlítson a XVI. századi nyelvhasználatra. Lényegesebb, hogy titokzatos legyen és nehezen érthető (mint a dátum meghatározása), lényegesebb a játék a nyelvvel. Ez akkor válik egészen bizonyossá, mikor másodszor fordul elő a regényben ilyen jellegű szövegrész – itt már egészen nyilvánvalóan rájátszik az archaizálásra; nehezebb megérteni, mint bármely valódi XVI. századi szöveget, s olyan szavakat használ, amelyek – bár régiesen hangzanak – ilyen alakban nem valószínű, hogy léteztek. Álljon itt néhány mondat példaképpen: „Meneti kőetlen utsza hosszába, rüfkék hagyta ürüléknek két dombvonullata közt, káromló sikolozó dobálló, maga erkölcsiben hízott csőcsellék.” „Mondok magam szörzette dalt élésül: Budánk hogy az császár negyvenegyben övé tévé egy nyíllevések nélköl.”
Sokan elmarasztalták Lengyel Pétert e törökkori betétek miatt, mondván, hogy zavaró, funkciótlan. Nem szabad elsiklanunk azonban ama tény felett, hogy a narrátor itt is megmarad ugyanannak, itt is ugyanúgy egyes számban s jelen időben beszél. Erősödik tehát a „mindenhol és minden időben otthon vagyok” érzése, annak a tudatosítása, hogy városnak-nyelvnek-embernek a folytonosságáról van szó; s persze játék, elsősorban játék – én inkább mulatságosnak tartom, semmint zavarónak.

„Detektív regény”
Mennyire van, mennyire lehet története egy mai regénynek? „A próza egyre inkább redukálja tematikáját.” „Nincs többé evidenciája annak, hogy a prózaírás összetartó ereje a témában van, valamilyen csontvázban, ami a formálás előfeltétele lenne.”  Egy detektívregénynek azonban kell hogy legyen története, hiszen talán semmilyen más műfajnál nem ennyire fontos a logika, a folyamatos előrehaladás, az ok-okozati összefüggések, a fegyelmezettség. Kell hogy legyen eleje-közepe-vége, szereplői (jók-rosszak), konfliktus. Hogy van ez a Macskakő esetében?
Történet van. A regény célja azonban nem a történet maga, nem váza annak, csupán egyik építőköve. „A Macskakőnek például egyik nézőpontja, szólama, dimenziója az, hogy a történet, amelyet elbeszélünk: történt. Ismert. Igen ám, de egy pont nem elég. Az olyan egyszerű lenne, hogy már nem igaz.”  Kérdés, hogy az egy dimenzió mennyire vizsgálható önmagában, hiszen nem egy különálló egész, regény a regényben, hanem a már tárgyalt bizonytalan, kettős elbeszélői helyzet következtében rendkívül szoros összefüggésben áll (elválaszthatatlan) a mai részektől. Ilyen értelemben tehát a „most" ugyanúgy része a detektívtörténetnek, annak egy másik szála, és egyik funkciója pedig a késleltetés. Ugyanakkor mégis létezik két szabályos bűntény, amely (az egyéb dimenzióktól eltekintve) elejétől a végéig talán elmesélhető.
Tehát vannak a történetnek szereplői: Dajka doktor, Marton felügyelő, a Kasszakirály, a Negyedik, a görög, Bóra, Buborék – az események körülöttük zajlanak. Nem jók és rosszak (két táborban), nem típusok; valódi, hús-vér emberek, esendők, egyszerre jók és rosszak. Az olvasó nem tud az egyik vagy másik oldalra állni, egyrészt mert a betörő sem gonosz és a detektív sem hiba nélküli, másrészt – ebből a szempontból hagyományos detektívtörténetként viselkedve – a szereplők jelleme nem igazán kidolgozott, ebből következően nem lehet őket igazán megismerni, szeretni vagy utálni. Amennyit tudunk róluk, azt vagy a tetteikből tudjuk, vagy a mindentudó narrátor által elmesélt élettörténetekből. Mindez persze nem baj, egy jó detektívtörténetet nem szabad hogy megakasszon holmi lélekrajz, lényegesebb az izgalom, hogy a cselekmény haladjon előre. Ám Lengyel Péter célja nem az volt, hogy izguljunk, inkább az, hogy elidőzzünk, hiszen a cselekményről állandóan elvonja a figyelmünket – még ha a „most”-ot nem vesszük is figyelembe – a város (már említett) hihetetlenül pontos megrajzolásával. Ahogy Radnóti Sándor mondja: „Egy követési jelenetben például fontosabbá válik az útvonal és látnivalója, mint a személy, akit követnek.”  Többször előfordul, hogy azoknak a részeknek az elbeszélését, amelyek a történet szempontjából izgalmasak lennének, a hatást fokozó lassítás helyett felgyorsítja; s ugyanez igaz fordítva, ahol úgy érezzük, haladhatnánk gyorsabban, ott leállunk. De nem csak hibái vannak a történetnek, sőt. Tudjuk, kétfajta detektívtörténet-séma létezik: egyik, ahol az olvasó tisztában van a bűnténnyel, fölénye van a nyomozóval szemben – itt tehát a detektívé a főszerep, hogyan, milyen logikával, furfanggal jön rá arra, ki volt a tettes. A másik (gyakoribb) típus az, amikor az olvasó előtt ugyanúgy titok a tettes kiléte, mint a nyomozó előtt, s csak fokozatosan derül fény arra, hogy „hogy volt". Lengyel Péter története mind a két típust magában foglalja – ám egyiket sem a hagyományos módon.
Az egyik bűntény a szemünk előtt zajlik – ez a kasszafúrás. Rendhagyó ez azért, mert tanúi vagyunk a rablásnak, de nem csak a konkrét megvalósulásának, hanem kezdetektől fogva, az ötlet születésétől a legapróbb részleteken keresztül egészen a kivitelezésig, az elkövetők nézőpontjából szemlélve az eseményeket; s ezzel párhuzamosan, pontról pontra figyelhetjük Dajka doktor nyomozását. A másik bűntény: gyilkosság. Tudjuk – s a könyv szereplői is mind tudják –, ki a gyilkos: Bóra, az énekeslány. Azt viszont nem tudjuk, ki az áldozat. S erre egészen meghökkentő választ kapunk a regény végén, az áldozat maga a Kasszakirály, vagyis nem történt gyilkosság – Bóra téglája eltalálta ugyan, de az ütés nem volt halálos.
Magánál a mesénél azonban mindkét bűntény esetében lényegesebb az elmesélés módja, a mit-nél érdekesebb a hogyan. És itt ismét vissza kell térnünk a már tárgyalt, a narrátor kilétét boncolgató kérdéskörhöz, hiszen a regényben a fő szervezőerő, összetartó erő az, hogy mindvégig egyes szám első személyben, jelen időben halad előre. Mégis, a jelenidejűség ellenére, visszaemlékezésszerű, tehát a nyelvtani jelen tartalmilag múlt idejű. A jelen idejű lépések-döntések az utólagos tudás birtokában nyernek kommentárt: „Kiveszem a kacsát a barna hajú kasszabetörő kezéből, és lerakom. Sok gondot okoz majd még e mozdulat az évek során.”  Rengeteg az előreutalás – ez is csak akkor lehetséges, ha az elbeszélő már most tudja a történet végét. „És ez az a történet, melynek egy érzékeny pontján a lány később, a Csacska Macska orfeum énekes csillagaként, azt vallotta, hogy ő látta, amikor az új zongorás megmosta a kezét. Kerekre tágult a szeme a vá¬lasztól: »Nem mosakodtam. Egyáltalán.« E perctől már csak azt mormolta maga elé: „Miért mondja? Miért?«”  Mindezt az információt a regény első oldalain kapjuk, amikor semmit sem tudunk még sem a Csacska Macskáról, sem annak énekes csillagáról. Az elbeszélő, aki mindentudó (is), jelzi, hogy mi minden fog történni, majd idejében megtudjuk, szép sorjában, nem fogja eltitkolni (gondolnánk). Úgy hisszük, ami az elbeszélő számára nem titok, az az olvasó számára sem az. Mégsem így van, az olvasó nem mindig beavatott. A szerelmi gyilkossággal kapcsolatban például nem akkor tudjuk meg az igazságot, amikor az az események lineáris sorrendjében bekövetkezik, és mi is hírt kapunk róla. Többet tudunk, mint Dajka doktor, mert tudjuk, ki tüntette el a halottat. Azt azonban mi sem tudjuk, hogy a halott igazából nem is halt meg, s hogy a Bóra titokzatos szeretője nem más, mint a Kasszakirály. Így tehát a történet lényeges elemeivel többször találkozhatunk: előreutalásként (még semmit sem tudunk), beilleszkedve az időrendi sorrendbe (valamit tudunk, valamit nem), végül visszautalásként, „hogy volt” (már mindent tudunk). (Természetesen arról, ami a történet szempontjából tudható vagy érthető, arról azonban, hogy ki beszél és mikor beszél – az egyes szám első személynek és a jelen időnek köszönhetően – a regény végén sem tudunk meg többet, mint az elején.)
„A Macskakő talányos zárlata visszafelé sem rendezi el egyértelműen a dolgokat, mert nincs egyetlen, végső megoldás. Megőrződik a regényvilág – Bahtyin kifejezésével – polifóniája, az igazság »pillanata« nem jön el és nem oltja ki a mű többjelentésű világát, mert a befejezés nem az igazság pillanata, hanem maga a nyomozás, az út az igazság.”  Maga a detektívtörténet kitétel tehát valóban csak a szó szerinti bűnügyi történetre érvényes (más kérdés, hogy ez a detektívtörténet jó-e vagy rossz), ám a „detektívregény” az egész könyvre vonatkozik, a mai és a kozmogóniai dimenziókat is beleértve. Ha így, nem a lecsupaszított bűnügyi történetet, hanem az egészet vizsgáljuk (és ezt kell tennünk), valóban nincs meg a „mindent tudok” megnyugtató érzése. Az egész regény, összességében, már nem történet, de mégis detektív, abban az értelemben, hogy nyomozás folyik, sőt nyomozás a regényírás maga: „A bűn üldözője tudjon mindent... Lélekidomár is legyen, ha az kell. Bújjék bele minden csirkefogónak a fejébe, s azzal gondolkodjék... (Mondom: szakasztott regényírás az egész.)”  A regényen belüli nyomozás pedig azt próbálja ki¬deríteni, hogy leírható-e a valóság, kik vagyunk, miért vagyunk itt és hogyan kell él¬nünk? Ki kell nyomozni, milyen volt a Földünk a kezdetekkor, milyen a Városunk, milyenek az elődeink. Mindent tudnunk kell és tudni akarunk, ami előttünk történt, mert – bár nem éltünk akkor – mégis része a mi életünknek is. Magunkban hordozzuk a múltat és a jövőt is, egyek vagyunk azokkal, akik előttünk éltek vagy utánunk fognak élni. Ezért érthető (vagy helyesebben szólva, érezhető) meg az, hogy az elbeszélő hogyan lehet egyszerre jelen minden idősíkban. Mert „ők: mi. Mi: ők.”