Kőrös László: Írói mesterség - „A szöveg eget kér...”

A tehetség szükséges, de nem elégséges feltétele az irodalmi alkotásnak. Fontos, hogy a kezdő tollforgató felismerje, miként bontakoztathatja ki legjobban képességeit. Ezt mellesleg tanítják is: a nyugati világ egyetemein ismert írók évtizedek óta oktatnak „creative writing”-ot, alkotó írásművészetet. Nálunk e stúdiumot Lengyel Péter (53 éves) író honosította meg: az általa vezetett írói műhely most zárta második évét. Az itt folyó tevékenységről Kőrös László számol be.

Lengyel Pétert egész korábbi életében foglalkoztatta: tanulható-e valami a hivatásából, s ha igen, mi és hogyan.
1990-ig szóba sem jöhetett, hogy tapasztalatait egyetemi órák keretében adja át. A rendszerváltás után viszont maga ajánlotta fel az ELTE esztétikai tanszékén effajta speciális kollégium vezetését, amit örömmel el is fogadtak. (Csalog Zsolt is vezet hasonló kurzust, és lehet, hogy ősztől a pécsi egyetemen Balla Zsófia erdélyi költő indít majd poétikai stúdiót.)
Az írói műhely nyitott, bárki látogathatja. Bár az órákon részt vesznek például tehetséges TTK-s tanárjelöltek is, az ELTE Írói Műhelyében a bölcsészek vannak túlsúlyban, Lengyel Péter szerint azért, mert ezek a fiatalok addigi életük jelentős részét a szó és az irodalom bűvöletében töltötték, érthető, ha főleg ők tájékozódnak ebben az irányban. A kurzuson résztvevők nem előadásokat hallgatnak, nincs közvetlen ismeretközlés: közös munka folyik a résztvevők saját írásai alapján. Egy-egy órára, két héttel előbb két-két hallgató elvállalja, hogy szerepel egy novellával, amelyet aztán közösen elemeznek.
A jelentkezők száma általában harminc körül van, a jelen lévő létszám mintegy huszonöt. Alapelv – így Lengyel Péter –, hogy semmi sem kötelező – eljönni sem. Az már a magyar „couleur localhoz” tartozik, hogy a megoldandó legnagyobb gyakorlati probléma általában az, miként másolják le elegendő példányban az elemzendő novellákat.
Az író-tanár, aki a kurzusba több száz oldalnyi saját (és saját használatra készült) jegyzet birtokában fogott bele, nem ad leírt megtanulnivalót, Az ok: nincsenek mindenkire érvényes szabályok, úgy tűnik tehát, nincsenek általános tudnivalók sem. Ez utóbbiak valamilyen formában mégiscsak megfogalmazhatók lennének, ennek ellenére csak verstan létezik, prózatan nem.
Lengyel Péter az író saját feladatának tekinti magánprózatanának kialakítását, valahogy úgy, ahogyan valaki a számítógépét felszereli a munkájához szükséges programcsomaggal.
Ez egyébként valószínű biztosítéka annak, hogy az írói műhelyből nem csupa egyforma író kerül ki, illetve, hogy nem sikkadnak el az övétől eltérő alkatú tehetségek. Mint mondta, nem tanácsolja senkinek, hogy ugyanazt vagy ugyanúgy csinálja, ahogyan ő, ellenkezőleg: mindenkitől saját tehetsége kibontását várja.
Mellesleg nem is az a jellemző, hogy ő beszél, a hallgatók is sokat vitatkoznak egymással, mégpedig mindig lényegesen keményebb hangütésben, mint az író maga. Fiatalságuk abból a szempontból feltétlenül előny számukra, hogy irodalmi modor vagy efféle még nem kövült rájuk,
Aki kiválik, különböző okokból teheti. Az egyik lehetőség, hogy rájön: a dolog például tehetség híján – nem neki való, esetleg: nem tetszik neki, nem erre számított. A másik ok az lehet, ha valaki eleve azt várja, majd megmondják neki, mit, hogyan kell tennie, mi az egyetlen helyes lehetőség.
Kurt Vonnegut amerikai író szerint – aki egyébként az egyik iowai egyetemen és a Harvardon tanított alkotó írásművészetet –, egy-egy húszfőnyi műhelyből körülbelül hat hallgató mutatja a tehetség határozott jegyeit. Kettő közülük író is lesz, nemcsak, mert van tehetsége hozzá, hanem mert akar is azzá lenni, és így vagy úgy kiharcolja magának a lehetőségeket. Lengyel Péter szerint ez a tízszázalékos arány magas, de nem irreális, neki is vannak tanítványai, akikről kijelentette: író lehet belőlük, már csak rajtuk múlik.
A Lengyel-szemináriumon a külső érvényesülés nem tananyag, ez ugyanis az író szerint nem tartozik a lényeghez. (L. P.: „Egész életemben az volt a véleményem, hogy csak a szöveg számít, ha jó, majd eget kér.”) Ellentétben a nyugati gyakorlattal, nem sarkallja hallgatóit, hogy pozíciókat szerezzenek a szövegen kívüli világban, úgy tartja ugyanis, hogy ha valakit nem érett alkotóként ér el a siker, többet veszíthet vele, mint amennyit nyer, csökkenhet igényessége, alkotói elégedetlensége, túl nagy szerepet tulajdoníthat a külső elismerésnek, esetleg olyan irányba csúszik el, amilyet a világ vár tőle. Lengyel a nagyon fiatalon befutott Scott Fitzgeraldot említi példaként, aki a legdivatosabb lapba írt tárcáira fordította tehetsége javát.
Egybecseng egyébként ezzel, amit Spiró György ír „Íróvá ütve” című esszéjében: „... ahhoz valódi emberismeretre kellene szert tenni. Ahhoz idő kell. És itt üt vissza, hogy manapság a regényíró nem negyvenéves korban kezdődik, hanem húszéves korban ...” (A „FASÍRT avagy viták a »fiatal irodalomról«” című kötetben, JAK füzetek I., Magvető, 1982.) Más kérdés, hogy maga Lengyel huszonhat évesen nyert díjat a nemzetközi PEN-klub novellapályázatán, és ennyi idős volt Esterházy Péter is, amikor a Fancsikó és Pintával feltűnt...
Lengyel Péter nem tekinti az író feladatának önmaga menedzselését – kiváló találmány erre, úgymond, az irodalmi ügynökök angolszász rendszere. Ha pedig a műhely a külső érvényesüléssel is foglalkoznék, esetleg eszerint válogatódnának a jelentkezők is, olyasformán, mint amikor valaki benősül egy gazdag házba. Az idő – véli Lengyel – arra való, hogy a lényegre helyezzék a súlyt, például látásmódra, szóválasztásra.
„Más világban élünk, mint Amerika, és az sem sokkal jobb, ha mostantól a politikai szalonképesség helyett – és megint: amellett – a pénz és az érvényesülés képessége számít majd” – állítja az író.
Az Írói Műhely működik, és valószínűleg működni is fog, mert a hallgatók élvezik a közös munkát.
A műhely vezetője Holnapelőtt (Jelenkor, 1992) című „nem regényében” így ír erről: „A módszer a tolvajiskoláé: valaki, aki már elég órát eltöltött a pályán, becstelenségben megőszült fejjel a kezdővel tarthat a portyán. Nem együtt csinálják, a tanonc dolgozik, s a vén csirkefogó itt-ott, ritkán, szakszerű megjegyzéseket tesz. A jelölt saját munkájának példáján próbálja bemutatni a könnyű kéz technikáját. A pancser kiválasztását, a macskatalpú megközelítést, s hogy hogyan kell a végén észrevétlenül továbbpasszolni a szajrét.”
Tanítványai nem akarják, hogy együttlétük a tanév végével fejeződjék be. A szemesztert tavaly is, az idén is megtoldották egy plusz órával, ebben az évben ezen az összejövetelen egy kétgyertyás tortával ünnepelték a kurzus második születésnapját.
Akad olyan tehetséges hallgató is, aki befejezte, mert úgy érzi, hogy nincs szüksége rá. Ám a legtöbben, akik eddig jártak, továbbra is járni akarnak.