Kis Pintér Imre: Lengyel Péter: Cseréptörés

Lengyel Péter első könyve 1967-ben jelent meg, a második – az írói pályán közjátéknak szánt sci-fi – 1969-ben. Nem a szerzőn múlott, hogy kitelt a horatiusi kilenc év, míg újra a nagyabb nyilvánosság elé jutott. De tény az is, amit a fülszöveg állít: „ezen a regényén kilenc évig dolgozott” Nem hiszem, persze, hagy a Cseréptörésnek egyértelműen jót tett ez a rengeteg idő; mégis sokatmondó adat. Igényt jelez és küzdelmet, az írás már-már megszállott tiszteletét. Jelzi azt az írói akaratot, amely a műben tartalommá változik. Mert Lengyel őszinte művet írt, magát adta benne maradéktalanul. Kultúrát áhító és kultúrateremtő művet, ez a lényege.
Mi a kultúra? Élünk a szavakkal, halott nem tudjuk a jelentésüket, Nem figyelünk rájuk vagy nem is akarjuk tudni? Pedig a kultúra nem műveltség vagy civilizáció, hanem élet: egy közösség érzelmeinek és szellemi javainak az élete. Kényes holmi, mert bensőséges és egyszeri; múltja, története van – általuk több is, mint önmaga. Ápolható, de lassan épül és bizonytalanul, mint a Dévavár. Lombikban nem gyarapítható, vér az ára, csak egész lelket, teljes személyiséget fogad el. Voltaképpen haszna sincs: legalábbis pénzre átváltható, mértékegységben kifejezhető. Nem nélkülözhetetlen, mint a kenyér, az ember – volt rá eset – elél kultúra nélkül, de a kultúra mégsem luxuscikk, múzeumi látványosság és nem is a kiválasztottak ügye. Jelen van bennünk öntudatlanul, felszínre tör rejtekutakon, megnyilvánul a lélegzetvételben is. A kultúra – Vörösmarty régi szava illik rá –: szívöröm.
Lengyel Péter csupa alapkérdéssel szembesít: mi a kultúra? mi a történelem? mi az irodalom? mi a haza? Azt is alig lehet eldönteni, hogy regényt olvasok-e vagy dokumentumot. Egybeolvad leírás és líra, ékes magyarság és pontos történelem, egyszerre igaz és elfogult. Mintha az író az írás valamilyen ős-állapotával kísérletezne, amelyben még nem különültek el a műfajok. Tiszta lapot akar, akár a hőse, Bárán János, aki a rasszijszki hadifogoly táborig követi harminc éve meghalt apja fogyó nyomait, csak hogy pontosabban megtudja, amit addig is tudott. Különös ember ez a kirajzolt egyetemista és szellemi segédmunkás. Úgy él, ténfereg, dolgozik a hetvenes évek Budapestjén, hogy komolyan veszi a világot és csak szó szerint hajlandó bármit belőle megérteni. „Hozzáragadt anyanyelve hangcsoportjaihoz”, s ha azt hallja: „el vagy maradva a világtól”, akkor elképzeli: „ahogy a világ megy… szerdán előrébb van, mint kedden, kettőkor előrébb van, mint egykor.” Elkap egy gazdátlan mondatot: „én már nem tudok emlékezni” és megijed a jelentésétől. Hogy aki mondta, ha igazat mondott: van is meg nincs is, önmaga látszata. Szíven találja ez a mondat, minta nagyobbrészt e képtelen törvényt igazolnák körülötte az emberek: a vannal vagy a holnappal törődve – ami könnyebben megszerezhető –, élnek a jószerencsének, a semminek. S így él ő maga is. Nem tudja: kicsoda, mit akar.
„Úgy festett a dolog huszonnyolc éves korában – kezdődik a könyv –, hogy az, hogy ő van, még egyáltalán nem eldöntött kérdés”. Hogy van, arra Báránt inkább csak nyugtalansága, keze reszketése, halmozódó – elintézhetetlen – konfliktusai figyelmeztetik. Őriz egy emlékképet a gyerekkor előttről: béke, napsütés, édeni állandóság. Ezt a biztonságot látja fényleni apja véletlenül megmaradt fényképein. Erre indul el, bizonytalanságaitól szabadulandó: a tények felé. Tények mindig vannak és kétségbevonhatatlanok. Bárán belekapaszkodik a megtörténtekbe, emlékezni akar.
*
Módszeresen emlékezik, számítóan és hitelesen. Lelki emigrációba vonul. Gyermekélményekre emlékszik: az óbudai utca tompa tehetetlenségére, a jé vé Sztálin gyermekotthon suszterbogaraira, zöld árnyékra, az egykori Orion hunyorgó keresőlapjára, eldugott kenyérhajakra, játékautónak hasznát dögcédula-tartóra. Színekre és ízekre emlékszik, ahogy „a korai fény szétporlik az üvegtéglákon”, a várakozás-ízre, Szerén-néni-ízre. Régi szavakra: stuka, skiro, lábtengó, dánebéd, szívgárda, beba, beba… szégyenekre, a volt Meinl üzletre, az 1947-es Szépvölgyi útra. Utánamegy minden semmiségnek, kifaggatja rokonait, bejárja a régi helyszíneket és megsimogatja az ajtó erezetét a Dereglye utca egy cében, ahol – álmai bizonyítják – repülni tudott. Akit nem ismerhetett: apjára is emlékszik, elkíséri a világháborúba, halálában sem hagyja egyedül.
Nincsen ezekben az emléktöredékekben semmi rendkívüli, Lengyel mégis remekel velük. Nem kitalált történetet mesél, megbízható tényeket sorol, amelyek megestek valahol, valakivel; nyomaik megvannak, térképen bejelölhetők, naptárban fellapozhatók. De nem az adatokat, hanem a jelentésüket eleveníti fel, bevilágít a látszatok mögé, ne legyen homály sehol. Az irodalom tisztjét abban tudja, hogy megkeressük a szavak hamisítatlan értelmét; hogy akkor is tudjuk, ha bárki bármit mond: a gyermekotthon árvaházat jelent, az irodalom pedig életet. Az író azon a szűk mezsgyén időzik, amelyen egy tárgy, tény életté, sorssá alakul, a külvilág a lélek számára evidenciává változik.
Bárán megkeresi élete tényeinek a jelentését: Bárán Jánost. Ha semmi másban: ebben ő az illetékes. Csak ő a megmondhatója, mi az: más néven élni; amíg ezt nem tisztázta, addig nem ér véget a második világháború. Neki el kell hinni, hogy volt egy iskola, ahol a béke katonái Isten katonáival vívtak mindennapos ütközeteket. Csak ő tudhatja igazán, hogy mit tesz az, ha segédszínésznőket neveznek ki országos vállalat igazgatójának, ha egy zseniális drámát a színházban „e-lő-ad-ha-tó-ra” kell kijavítani, ha még abban sincs közmegegyezés, hogy tízéves gyerekek tegezzék vagy tetszikezzék a nevelőiket. Ha légibombák döntenek halomba országrészeket, ha újra meg újra átkeresztelik az utcákat és a városokat, ha egy külföldi politikus születésnapja miatt átszámozzák a villamosokat. Az író nem bontja, mert nem bonthatja ki ezeket a szálakat, de ami dokumentumaiból egy sors tükrében kirajzolódik, az más nemcsak Bárán krónikája, hanem Magyarország történelme is. Töredékes kép – hiányos, esetleges –, ám érvényessége végleges. Nem kell majd utólag kijavítani, nem is lehet: a tények – tények, és mert Bárán átélte őket: igazak.
Igazak, hol ott ez a nyomozás kezdettől részrehajló; írót és hősét félreérthetetlenül érdek vezeti. Szívesen perelnének már a tények konok világával is, a rosszban is a jót láttatják, leveszi őket a lábukról minden, ami megtartó, szerethető, Bárán tehát nem élez ki ellentmondásokat, nem leltárt készít. Apjánál, történelemnél és az igazságnál is többet akar: hazát. Igaz, mélyről tudja, amit mindenkinek tudni kellene –, hogy a haza nem földrajzi fogalom: nem Magyarország, nem is a Dereglye utca egy cé – haza ott van, ahol otthon vagyunk. Csupa tényleges – táj, nyelv, emlék és szokás, olyan zöldes derengés, amely nincs a világon másutt sehol; és csupa esetleges – merőben más is lehetne: mindez azért lesz haza, mert a miénk.
Érzem az utcák kanyargásait és az ajtók erezetét, ismerem a villamosok históriáit, a közös kényszerűségeket és reményeket, évszázados beidegzettségeket vagy félresikerült mozdulatokat. Meghitten mozgunk bennünk, tudjuk mit jelent a szó: cseréptörés. Legyenek kellemesek, legyenek szörnyűek: e dolgokat nem önértékükért szeretjük, mi magunk vagyunk általuk fontosak. Hisz belőlük állunk valamennyien: a megvalósult tényekből és pillanatokból, amelyeket átéltünk vagy átélhetünk, „A világ vagyok – minden, ami volt, van... – írta József Attila. S Lengyel Péter regénye voltaképpen erről szól: hogy otthon legyünk a világban, ahhoz a múltat, a múlt egészét be kell vallani. Bárán titka a legfontosabbak közül való és mesésen egyszerű, nem is titok: „A dolgaink nem vesznek el, megvannak a maguk helyén. Minden, ami igazán a sajátunk. Keresni kell, csak azon múlik. Akarni, azon.” A múltunkat, a hazánkat sem kapjuk készen, küzdeni kell érte, de megvan, megtörtént, megtalálható. A haza nem érzelmi, hanem gyakorlati kérdés. Végül is az ember nem választhatja meg sem a szüleit, sem a történelmét, sem a hazáját. De ha tartja valamire magát, akkor tudnia kell, hogy mivel számolhat, mi az övé. Bárán finnyás az erkölcsi ügyekben még a stílusban is jelzi a megkülönböztetést; „elmondták a háborújukat…” Nemcsak apja katonatársairól beszél, hanem arról is, hogy a valóság még nem végzet. Bárán megszerezte hazáját és így a szabadságot és felelősséget is, hogy mihez kezd majd vele.
Lengyel szuverén író, súlyos művet írt. Derűlátó könyv a Cseréptörés. hasonlót keveset olvashattam kortárs magyar írótól: hit sugárzik belőle, a jövőnek szóló feltétlen bizalom. Már-már túlságosan is. Mert regénye ezen a pontján az író mintegy magára hagyja az olvasót, adósa marad. Megtudjuk: Bárán él a szabadságával, elmeséli majd a megtörténteket, hiszen ez az igazi mestersége: „történeteket írt felnőtteknek”. De ez javarészt már a hős magánügye. Bizonyosságait a regény jelemében már nem próbálja ki. Az író feltételes megoldást választ. A meggyőződéséről szól, hogy „a véren és a könnyön át” felismert boldogság a világ eleven részévé válik, azzá kell válnia. Műve második felében oldódik a sajgó feszültség, közlékenyebb a stílus, a küzdelem nagyigényű mozdulatát nem sikerül mindvégig kitartania. S bár a valóság egyértelműsége továbbra is jelen van a regényben, csöndes szomorúsággal árnyalva az eseményeket, Lengyel Péter mégsem ezt, hanem az örömet hangsúlyozza. Azt a jóérzést, amiért – hite szerint – élni érdemes, ami minden kultúra célja és feltétele. Megáll ennél az örömnél, hagy példát mutasson: használni akar. Hisz kezdettől közösségben érezte magát, nekik mondta a magáét, akik majd továbbgondolják, kiegészítik, folytatják mindazt, amit elmondhatott, Mert értenek magyarul és mert tudják annyira a fontosságukat, hogy a dolgaik nem lehetnek súlytalanok.