Károlyi Csaba Hány élete van a macskakőnek?ÉLET ÉS IRODALOM LVIII. évfolyam, 36. szám, 2014. szeptember 5.

Mennyi az a 75 év? Jó kérdés. „Ki a csuda egy ember? Bárki ember. Valójában.” „Jó kérdés. Ha rábukkan a feleletre, majd értesítsen, tolul a számra.” Sok kérdés van. Szinte csak kérdések vannak. Hogyan történt? Hogyan változott meg? Hogyan lett az első kőbalta? Hogyan lett az első emberi mondat? „Hogyan lesz az általános; a biológia íve, a történelemé, a csillagalakulásé?” „Vagy éppen: hogyan lesz naggyá a Város a Dajka vizsgálóbíró idejében?” Tényleg mi vagyunk, amit nézünk? Hol a nagy Titok? Miért íródik a regény? Tényleg csak egy regény van a világon? És minek írna hosszú regényeket, aki rövidebben és más módon is el tudja mondani, amit akar. Ez már nem is kérdés, ez állítás.

(TITOK) „Két és fél ezer évvel ezelőtt kezdődött” – így indul az Ogg második bolygója, az író első regénye, 1969-ben, amely a japán, német, cseh és lengyel sci-fi-rajongókból is előhívta a meglepő kérdést: van a szerzőnek más műve is? „Hatvan másodpercünk van, amíg ideér az éjjeliőr” – így indul a Macskakő, 1988-ban, akkori alcíme szerint: detektív regény, 1994-es második magyar kiadásának alcíme szerint: ponyva. Mottója mindkét esetben szokatlan módon egy kottarészlet: Johann Sebastian Bach Musikalisches Opferjének négy üteme, a hat szólamú királyi témából („a Hatszólamú ricercar dallamrészlete, abban a titok”). Tudnak még követni? Próbálgatom imitálni azt az őskáoszt, amelyben minden dolog egyszerre kavarog, és amelyben mindenhonnan eljuthatunk mindenhová. A világnak ezt a teljességét akarja ugyanis befogni az író. A nagy Terv, minél komolyabban vesszük, nyilván annál kevésbé megvalósítható. De mi más is volna az írás értelme, mint ennek a lehetetlen feladatnak legalább a lehető legárnyaltabb érzékeltetése? – mintha ezt mondaná ez a nyitott életmű. A Macskakő millenniumi világában a szereplők, a magyarok és minden más nemzet gyermekei még boldog otthonosságban léteztek – írta az 1993-as angol nyelvű kiadás, a Cobblestone kapcsán Julian Duplain, a Times Literary Supplement kritikusa. Minden megvolt. Mára azonban minden elveszett. Minden elveszett? Hiszen ha tudjuk, mi veszett el, akkor az még megvan. Micsoda fantasztikus (sőt: tudományos fantasztikus) lehetőség a regény számára! A feladat egyszerű. A helyszín adva van: az utca, a város, az ország, a csillagos ég. A regényidő is ugyanilyen evidensen adott: az ősrobbanástól holnapelőttig. Hát akkor mi a probléma? Mindannyian mellékszereplők vagyunk egy cseréptörés által veszélyeztetett játékban. Cseréptörést nem vállalunk. Ám a macskakőnek hét élete van, sőt nyolc. Titok titok hátán. De a nyomkeresés mégsem reménytelen. A nyomozás folyik. Szabályai is vannak, miként még a bűnözésnek is voltak hajdan (van tehát még tisztesség, mert emlékszünk rá). A világrend pedig helyreállítható. A moralista író nem enged a 48-ból. Az emlékezés nem más, mint nyomozás, azaz végső soron titokfejtés.

(NYOMOZÁS) Nyomozni, kutatni, keresni (ricercare) – alaposan elemezte ezt Balassa Péter. Ámde lehet-e rekonstruálni, hogyan lettünk olyanokká, amilyenekké lettünk? El lehet-e mondani, hogyan kerülnek a nagy történet mellékszereplői mégis az élet középpontjába? Miért nagy előrelépés az, ha a felnőtté válás mindössze azt tudatosítja: minden megvolt, és nem volt meg mégse semmi? „Elmondok majd mindent” – ígéri a Mellékszereplők utolsó mondata. Közben zajlik egy másik nyomozás, a fiú elkezdi visszakeresni az életét. „Bárán János nem ismerte az apját” – kezdi máshonnan az egészet a Cseréptörés. Keresi tehát a fiú az apa nyomait, ezáltal keresi a saját életét, az arcát, a múltját, a mozdulataiban az elmúlt időt, a családtörténetben a város, az ország történelmét. (Budapest! Micsoda Budapest-képet kapunk ezekben a könyvekben, mintegy mellesleg. Krúdy, Kosztolányi, Kassák, Déry, Vas, Mándy, Ottlik, Örkény, Nádas mellett Lengyeltől tudható, milyen volt a város.) A Macskakőben aztán tényleg teljes gőzzel indul meg a nyomozás. Dajka doktor, a detektív ki akarja bogozni egy reménytelenül összekuszálódott bűnügy szálait. A szenzációs kasszafúró banda utáni nyomozáshoz hasonlatos munkát végez maga az író is, mikor ki akarja bogozni az élet jelenségeinek egymásba fonódó sokaságát, azzal a dilemmával vacakolván, hogy vajon megismerhető-e egyáltalán az egész mindenség. (Ha a biológiai, érzékszervi korlátainkra gondolunk, akkor nem, ha viszont arra gondolunk, hogy „a hetedikes apukának” tovább kell adnia a lánya számára, amit tud, akkor igen – ha nem tudom, akkor tanítom.) Végül nyomozásra készteti az olvasót is a regény, hiszen nyomon kell követnie a detektív történet bonyolult fejleményeit ugyanúgy, mint például a földtörténeti, törzsfejlődési fejtegetéseket (különös tekintettel a sárkánygyíkokra) vagy a török kori meg a precíz várostörténeti leírásokat.

(PONYVA) A science fictionnel induló regényíró mindig is szem előtt tartotta az olvasmányosság igényét – alaposan elemezte ezt Radnóti Sándor. Bár több sci-fit nem engedélyezett magának a szerző, mert volt nagyobb kihívás, azért a kalandirodalom, a detektív regény, a ponyva erényeit mindig is beépítette. Ugyanúgy szem előtt tartotta a kémregényt, mint a természettudományos vagy a nyelvészeti műveket. A történet sodrásáról, erejéről, lendületéről nem akar lemondani az író, kiváltképp igaz ez a Macskakő fordulatos és rejtélyes bűnügyi történetére. Lengyel Chandlert is fordított. Agatha Christie, Arthur C. Clarke vagy John le Carré műveinek is lelkes olvasója. Viszonyítási pontja azonban, mint jól tudjuk: Ottlik Géza. Nem lehet a Lengyel-prózáról anélkül beszélni, hogy ne ejtenénk szót Ottlikról. Nyáron újraolvastam a Cseréptörést is, és meglepődve tapasztaltam – bár tudtam jól –, hogy milyen sok köze van az ottani nyelvnek Ottlikéhoz. Nem utánozza, nem másolja, hanem továbbviszi, incselkedik vele, átfordítja valamerre. Ugyanúgy nem tudna meglenni mesterének az érzete, érzékelése nélkül, mint a detektív történet mintája nélkül.

(ADÓSSÁG) 1976-ban Lengyel Péter megírta esszéjét Ottlikról. Adósság címmel a régi Mozgó Világban jelent meg. Ezzel mintegy behozta a köztudatba, újra felfedezte az írót, miként Spiró György Kertész Imrét 1983-ban az ÉS-beli írásával. Ha ma elolvassuk: evidenciákat sorol. Akkor nagyon meglepően eredeti szöveg volt. A mester nem választhatja meg tanítványát. Ezesetben szerencsésen történt minden. A tanítvány jól választott. A mester pedig nem győzhetett örülni, véletlenül milyen jó tanítványa akadt. Interjút is készíthetett vele az ÉS-be (1969. március 15-én jelent meg!), akkor, amikor még nem nagyon készültek Ottlikkal beszélgetések. Ott van a Próza című kötetben. Az annak idején még revelatív „létezés-szakma” kifejezés azóta kicsit elcsépeltté vált, pedig mélyen igaz, de már így nem nagyon mondható. Ám ha úgy fogalmazunk, hogy: „Nekem nem volt semmi különös mondanivalóm, csak az emberi létezés és a világ teljes egésze”, így már jó. Ma is jó. Ottlik „regényelmélete” ma is jól hangzik. És maradt ez a követelmény is: „Semmilyen regény nem lehet unalmas.” Ezt is megfogadta a tanítvány. Aztán posztumusz kiadta a Budát, 1993-ban. Gondozta a hagyatékot. Őrizte az emléket. Micsoda ív: miután nyomozott, rekonstruált, kiderítette a múltat, megtalálta valódi és szimbolikus apját, felkutatta az elrejtőző emlékeket, végül ő lett a hagyaték gondozója (nem is egy, hanem két hagyatéké), hogy ne vesszen el az emlék, ne legyen olyan nehéz rekonstruálni a múltat, maradjanak meg a nyomok. Működik a nyomkeresés.

(FÉNYKÉP) Az apát a fényképeken keresztül lehetett megtalálni. Megtörtént. Sikertörténet. Bárán János megismerte az apját. A fényképeket láthatjuk a kötetek borítóin, és a Búcsú című kötetben. Ott fölül az apa fotói, alul a fiú írása. Jó képek, jó szöveggel. Minden megvan. A Macskakő borítóján az apa önportréja. A némafilmek betörő-ábrázolása, alulról megvilágítva az arc. Félelmetes és vicces, titokzatos és játékos egyszerre. Árnyék és fény, komoly és komikus, hideg és meleg, kommersz és mély: aluljáró népkönyvecske. „Néhai Merényi Endre szép borító képivel nyomtattatott ebben az esztendőben a Szép Irodalmi Könyv Kiadó Vállalattól Pesten, Lenin körút 9‑ik és 11-ik szám (azelőtt Erzsébet körút) ára alku nélkül hatvanhárom forint”. Ez is milyen jól vette ki magát 1988-ban! Tudjuk, Lengyel Péter apja Merényi Endre épületgépész volt, amatőr fényképész, munkaszolgálatosként halt meg a Don-kanyarban, a fiú nem ismerte, nem emlékezhetett rá, kicsi volt még. A nagyapja főhadnagy volt az első világháborúban, a szépapja meg nemzetőr 1848-ban, jó kis családtörténet, íve van. Szégyellje magát a szégyenletes politikai osztály, a hazafiság azonban nem eladó. A Lengyel-életműben végül mégis minden a helyére került, a zsidóság is, a hazaszeretet is, az árvaság és a családtörténet is. Még szerencse, hogy illetékes pártkörökben ma sem olvassák, mert különben könnyen arra a sorsra juthatott volna, hogy két hónappal a születésnapja előtt köszöntik a pártlapban, aztán még a végén ki is tüntetik.

(ÉLET) Lengyel Péter abban az évben született, 1939-ben, amelyikben Raymond Chandler megírta első regényét (The Big Sleep), melyet aztán Lengyel 1967-ben fordított le, a kiadó akkor igen helytelenül Hosszú álom címen jelentette meg, de nemrég korrigálta, a jó cím: Örök álom. Miután anyja újra férjhez ment, fölvette szeretett nevelőapja nevét, így lett Lengyel Sándor után Lengyel. Előtte három évet kibírt nevelőotthonokban. Kvázi utcagyerekként nőtt föl. Mellesleg nyelvzseni. Eredeti nyelven olvassa az angol, francia, spanyol, olasz és orosz irodalmat, mostanában németül is megtanult, miért is ne. Mikor 2012 karácsonyára interjút készítettem vele, éppen a Háború és béke felénél tartott, mondván, milyen fantasztikus az orosz nyelv. Sebaldot magyarul is elolvasta, mert jó a fordítás. Proust és Joyce új fordításait is épp tervezte összevetni az eredetivel. Gondolom, azóta már ez is megtörtént. Maga is fordított ezt-azt: Hemingwayt, Pirandellót, Salingert. Olasz–spanyol szakos volt az ELTE-n, később leginkább nyelvtudása miatt kapott munkákat, ezekkel tartotta el az írót. Volt dramaturg a Madách Színházban, lektor egy évig Havannában (1963–64), dolgozott az Írószövetségnek, majd az ÉS-nek (1965–73), itt először a „tájékozódási rovat” volt az övé, aztán az interjú-, majd a prózarovat. Később a Mozgó Világhoz került, például hozzá vitte Apámmal a meccsen című novelláját a pályakezdő Spiró György. Nagyszerű írás, mondta Lengyel, és jól mondta. Máskülönben a konformisták szemében nehéz ember lehetett, az akkori szerkesztői viszonyokat nem nagyon tűrte. A körúti „villanyújsághoz” került, ott 13 évet húzott le 1975–88 között (épp 13 betűhely volt a villanyújságon!), közben írta a Macskakőt. Két lánya született, érdekes, hogy az egyiket később Spiró is tanította, büszkén írt róla. Ja, az még ide kívánkozik, hogy 1985 nyarán véletlenül találkoztak a délegyházi nudista strandon, Spiró írta meg, vicces lehetett, Lengyel már felöltözve, Spiró anyaszült meztelen. Ilyen az élet.

(IRODALOM) Írók esetében élet és irodalom eléggé összemosódik. Ha azt próbálnám összefoglalni, hogyan alakult Lengyel Péter pályája, az most élet vagy irodalom? Hát, azt hiszem, inkább irodalom. Vagy mégse? Vagy mégis? Bonyolult. Például azon kevesek egyike volt, akik tegeződtek Nemes Nagy Ágnessal, nyolcéves kora óta, merthogy szegről-végről rokonok, összejártak. Nála ismerte meg még iskolásként Ottlikot. Aki később fiává fogadta, barátja lett. Tandori meg már azért hallott róla gimnazistaként, mert a magyartanára épp Nemes Nagy volt. Első novelláját (a Nyár címűt) – bár nem ez volt az első megírt szövege – Cseres Tibor közölte az ÉS-ben, 1965-ben. Sokszor gondolok rá, hogy szeretett éjszaka a nyomdában korrektúrázni, én nem szerettem volna. Nem felejtem, hogy bemehettem egy órájára az egyetemen, mikor Creative Writing-ot „tanított” a rendszerváltás után. Kedveltem a Zebra című rovatát a réges-régi Magyar Naplóban, 1989–92-ben. Az egyik első cikkében a romániai forradalomról írt emlékezetesen. Ritkán közölt később publicisztikát, de nem lehet nem megemlékezni a Göncz Árpád mellett a 168 Órában kiálló 1992-es és az Esterházy Péter mellett a Népszabadságban kiálló 2011-es cikkéről. Kevesen tudják, pedig fontos: Lengyel Péter Ottlik könyvtárát a kolozsvári egyetemnek ajándékozta, ott külön teremben helyezték el, a terem Ottlikról lett elnevezve. 1999-ben alapos rádióinterjú-sorozatot adott Láng Zsoltnak, sajnos, ez azóta sem jelent meg nyomtatásban, pedig remek volt, nagy kár, hogy nem sokan ismerhetik. Örültem a Kossuth-díjnak, 2010-ben, mert az még szakmai döntés volt. 2007-ben kiváló kismonográfia jelent meg róla A macskakő nyolcadik élete címmel, Visy Beatrix írta. 2007-ben nagyinterjút adott Rádai Eszternek, 2009-ben Nagy Gabriellának, 2012-ben nekem. (Korábban már volt egy életműinterjúja, Csordás Gábor készítette, még 1991‑ben, máig az a legjobb vele készült beszélgetés.) Ezekből a beszélgetésekből nagyjából összeáll egy író ember története. Mit mondjak? Számomra eléggé fontos történet. 2010-ben konferenciát rendeztek életművéről a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen. Ott voltam, jó volt. 2013-ban megjelent egy 640 oldalas gyűjtemény, róla szóló esszék és tanulmányok, „Figyeljétek a mesélő embert” címmel, Radvánszky Anikó szerkesztésében, ez a korábbi írások mellett a konferencia anyagát is nagyjából tartalmazza.

(MIÉRT?) Szeretem, amikor valaki valami apróság miatt örül a művei kapcsán. Mikor például Rácz Péter azt mondja, sokáig nem tudta, a Macskakőben a „Csont?” kérdés mire vonatkozik. 1996-ban tudta meg a szerzőtől, hogy ha este a gyereknek meséltek, néha rákérdeztek, ébren van‑e még. A kérdésre a „Hús” volt a válasz. Ha nem jött, akkor elaludt a gyerek. Szeretek arra emlékezni, hogy Nádas Péter neki írta meg egy levélben, 1978-ban, hogy milyen eredeti író is ez az Esterházy Péter. Szeretek arra gondolni, hogy Balassa önkritikát gyakorolt, nem is olyan rossz az a Mellékszereplők, mint korábban írta (egyébként akkor se gondolta olyan nagyon rossznak). Szeretem, ahogyan Lengyel a barátjáról, Csalog Zsoltról beszél, mindenek ellenére és éppen azért. Szeretek arra gondolni, hogy egy időben feleségével volt bátorságuk végigvacsorázni a legjobb pesti éttermeket, kerül, amibe kerül, bár alig volt pénzük, de nehogy már pestiként ezt ne tehessék meg. Szeretek azon elcsodálkozni, hogy tőle egy házzal arrébb lakik Radnóti Sándor, és mégis van úgy, hogy évekig nem találkoznak. Szeretem tudni, Láng Zsolttól tudom, hogy a Rondó milyen sokat jelentett a ’80-as évek fiatal magyar íróinak Romániában. Szeretek arra emlékezni, hogy mit írt a Nappali ház körkérdésére 1995-ben. Miért ír Ön? Azt írta, azért: „Mert nem élek örökké.” És még azért is többek között: „Mert szerelmes vagyok. A Dunába, a microchipbe, az emberi lénybe, s külön még, ha nőnemű. A tanult mesterségem. Állampolgári jogon. Hogy ne hagyjam cserben, aki számít rám. Hogy kiheverjem a nehéz időket: lakoma, napfürdő, locs-fecs.” Szeretek kötözködni vele amiatt, mert azt nyilatkozta 1991-ben Csordásnak: tudja, az elkövetkező harminc évre mi a teendője. Határidő: 2021. És arra is szeretek gondolni, hogy Parti Nagy Lajos meg azt írta egyszer köszöntője első mondatában, hogy Lengyel Péternek kétszáz évig kellene élnie. Majd a végén a biztonság kedvéért megerősítette: az nem kétséges, hogy Lengyel Péter valóban kétszáz évig fog élni. Igaza lesz, azt hiszem, és még keveset is számolt.

„De az már egy másik történet” – ahogy a Macskakő utolsó mondata mondja.*

P. S. És akkor jöjjön az ajándék. Az én születésnapi ajándékom az, hogy elolvastam az Ogg második bolygóját. Megérte. Ez volt az író egyetlen könyve, amelyet eddig még nem olvastam. Jó könyv, író írta. És benne van az árva fiú is, ott Igónak hívják. Aki már mindent olvasott tőle, ezt se hagyja ki!