Károlyi Csaba: „Ellakni, nézelődni”Lengyel Péter Macskakő című regényéről

Lengyel Péter korábbi regényeiben egy furcsa, első látásra ellenmondásnak látszó jelenségre figyelhetünk fel. Egyrészt már korábban is egyértelmű a fölényes mesterségbeli tudása, másrészt éppen azt érezni, hogy alkotói tudata „birkózik” is vele. Egyszerre akarja ezt a tudást továbbvinni és el is akar oldódni tőle, hogy elérje azt az alkotói állapotot, mikor a szöveg már minden technikát „feledve” hibázik rá a „nem megtalálható Titok”-ra (ahogy ő nevezi Adósság című, Ottlikról szóló írásában), és aminek a megfogalmazása ugyanakkor a forma fegyelmére nem ügyelve könnyen érzelgőssé válhat. A kritikai fogadtatásban ezzel kapcsolatban fel is merült a szentimentalizmus veszélye ugyanúgy (a kevésbé kidolgozott, kevésbé „technikás” Cseréptörés-sel kapcsolatban), mint a felülmúlandó, meghaladandó technikai tudás problémája (a kidolgozottabb, de nem igazán „szellős” és „elengedett” Mellékszereplők-kel kapcsolatban). Félreértés ne essék: szó sincs arról, hogy a technika rossz dolog volna, csak arról van szó, hogy a kiemelkedő műveknek technikán túli többletük van, az ilyen művek egyszerre bonyolultak és egyszerűek, technikásak és elengedettek, konzervatívak és nyitottak.
A Macskakő-ről ebben az összefüggésben megállapítható, hogy az előző regényeknél sokkal technikásabb és mégis sokkal elengedettebb. Egyben erre a regényre egyszerre igaz, hogy nem lehet letenni, tehát olvasmányos, és hogy legalább még egyszer el kell olvasni, mert újraolvasva többet ad, mint elsőre, tehát nem könnyű olvasmány. Szinte kimeríthetetlennek tűnik sűrű szövésű motivikus hálója, a szöveg összetett szerkezete, igen rafinált kompozíciója miatt. „Tágas, szellős csarnok legyen a történet, lehessen benne ellakni, nézelődni, ide-oda járni” – olvasható a regény eleje felé, és úgy is lesz. A történet valóban ilyen, és jó benne ellakni. Az olvasó jóleső otthonossággal nézelődhet a regény kusza világában, miközben ide-oda járhat az egyes regényszintek, rétegek között. Legalább három ilyen réteg azonnal adódik az elemzés számára. Ez a regény egyszerre megtartó apai tanítás, aztán a történelmi múltban játszódó kalandos detektívtörténet, és egyben az írói mesterség lényegének kutatásáról is szól.
Megismerünk egy embert, aki történetesen az írás mesterségével foglalkozik – akit „a világ írónak tekint” – és egyben egy „hetedikes apuka”, aki évek óta a lánya történetének elmondására összpontosítja az erejét. Ebben a történetben szeretne mindent elmondani, amit tud, áthagyományozni az utódnak, hogy semmi ne menjen feledésbe. Ilyen értelemben az utódé az egész történet, hiszen minden őhozzá vezet. Először is megtartó apai tanítás tehát ez a könyv, amely azért íródott, hogy megőrződjön a történelmi folyamatosság, hogy ne vesszen el az emlékezőképesség, hogy maradjon a múlt. A külön zárójellel jelzett fejezetekben, illetve az alaptörténet legtöbbször zárójeles közbeszólásaiban az író-apa a lánya számára állandóan pontosítja, magyarázza a dolgot. Például közli a századvégi budapesti utcanevek mostani megfelelőjét, vagy az akkori magyar városnevek mai, utódállamokbeli elnevezéseit. Az írót a múlttal való szembenézés felelőssége vezeti. Csak az a fontos, hogy minden el legyen mondva, a többi jó esetben majd alakul magától, a könyvet bármikor bárki elolvashatja. Csali is van hozzá: egy detektívtörténet magával ragadó meséje.
Megismerünk egy történetet a szenzációs múlt század végi kasszafúró bandáról. Ez a történet valódi krimi, tele izgalommal és rejtéllyel, váratlan fordulatokkal. Titokzatos bűntény (sőt kettő, ám a végére kiderül, hogy a kettő egy), vér, szerelem, leleplezhetetlennek tűnő rablás, börtön, szökés, üldözés, meglepő végső fordulat.
Másodszor tehát detektívregény is ez a könyv, „aluljáró népkönyvecske,” azaz „ponyva”. A detektívtörténet jelentős részét egyes szám első személyben meséli el a rejtélyes negyedik tettes (a nevét nem tudjuk meg), a volt fiákeres és a későbbi mutatványos-zongorista, aki a Wotan vitorlásgőzös könyv végi katasztrófájának halálos áldozata lesz, és aki rejtélyes módon mintha ezután is tovább élne. Jelen van ugyanis, ha jól értem, azon a későbbi, feltehetően az 1930-as években történt megbeszélésen, ahol a volt nyomozó, a feleségé és a hajdani segédje kibogozzák, végigbeszélik a régi esetet. Ez a furcsa figura ráadásul az első személyű előadásmódja miatt mintha kapcsolódna a szintért első személyben beszélő író-apa alakjához is.
Megismerünk egy írói műhelyt, ahol ez a detektívregény formálódik. A külön zárójeles fejezetekben az író a saját munkájának problémáiról is beszél. Ezeket az elmélkedéseket a családi történetek mesélésével váltogatja, összemosva ezáltal a személye életet és az alkotást. Mindenről beszél: földtörténetről, az ember biológiai és történelmi útjáról, anyanyelvről, hazáról és Európáról, nőkről, Istenről és fizikáról, meg persze szakmai dolgokról, a történet elmondásának lehetőségéről, pontosabban arról, hogy ez a sokféle dolog, ez tulajdonképpen mind együtt a szakma, az a bizonyos ottliki „létezés-szakma”.
Harmadszor tehát reflektált regénnyel, az írói mesterség lényegének kutatásával van dolgunk. (S mivel a betörés a millennium idejének Budapestjén, a „kettős Monárkia” boldog békeéveiben játszódik, a mű a történelmi regény kritériumának is eleget tesz. Pontos korrajzot találunk benne, történelmi hűséggel megrajzolt atmoszférát. A négy, archaikus nyelven előadott, a török korig visszanyúló betét által [amelyek szerintem egyébként szervetlenek és zavaróak a szövegben), illetve a honfoglalásra való visszautalással, sőt az emberi faj történetének fölvázolásával egyfelől; a két „Nagy Szervezett Gyilkolás”-on és az ilyen-olyan félmúlton át a mai időkig előrenyúló betétek által másfelől – a teljes emberi történelmet átfogja. Az afrikai távoli nagyapánktól Neil Armstrong Holdra lépéséig, azaz a könyvbeli író gyerekének nevelődéséig.)
Az egyes rétegeket egységes szemléletmód és mindent behálózó sűrű utalás-rendszer fogja össze. A szemléletmód lényege leegyszerűsítve néhány alapkérdésben foglalható össze, melyeket a szöveg kimondott formában is tartalmaz. Az egyiket a regényt komponáló író lánya fogalmazza meg, miután apja az afrikai Nagyapó meséjét, a regény egyik kiemelkedő szövegrészét elmondta: „De hogyan történt?... Hogyan változott meg? Az egyik még nem csinált bunkót, azután a fiának egyszerre csak eszébe jutott, és attól kezdve csinálta mindenki?” Az apa pedig így kommentál: „Kurva jó kérdés volt. Nem kevesebb foglaltatott benne, mint az, hogy: Az egyes mozdulásokból, az egyértelműből, ahol még az öt érzékszervünkkel foghatunk mindent, hogyan lesz az általános; a biológia íve, a történelemé, a csillagalakulásé? A centiméteres mozdulásokból a földrésznyiek, a percnyi változásokból a földtörténetiek, hogyan záródik be néhány millió évenként a Gibraltár és szárad ki a Földközi-tenger? Vagy éppen: hogyan lesz naggyá a Város a Dajka vizsgálóbíró idejében? Miképp mondhatjuk ki a szót olyankor, ha nem látjuk-szagoljuk-halljuk-ízleljük-fogjuk, amiről beszélünk?” Ez az első alapkérdés végső soron a világ megismerhetőségének kérdésé. A másik alapkérdés a könyv vége felé hangzik el, az öreg Dajka bíróban merül fel sok évvel a bűnügy után, azon a kései megbeszélésen: „Kicsoda valójában az a zongorás?” A zongorás pedig így kommentál: ,Jó kérdés. Ha rábukkan a feleletre, majd értesítsen, tolul majd a számra. Hallgatok, természetesen. Ki a csuda egy ember? Bárki ember. Valójában.” Ez a második alapkérdés tehát az ember, minden ember átláthatatlan belső titkának – a könyv minden rejtélyes nyomozati problémájánál rejtélyesebb titkának – kérdése. A kettőt összeköthetjük, ha az apának a Sárkány-történettel kapcsolatos gondolatmenetét felidézzük: „Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy amit felfogunk, az az egész világ. Ám: hogyha Sárkányék foglalkoznának regényírással, az övékből kimaradna a zöld, a vörös és a mély. Hát kimarad ez-az a mienkből is, jobb mindjárt tudni.” „Ami történik, ember fel nem foghatja, nem alkalmas rá az agyberendezése. Lesz még szó róla – azt is mondhatnám, hogy csak erről lesz szó, bármiről. Nézed.” Majd kicsit lejjebb, a „Kavargás” kezdetű bekezdésben elhangzik az a kulcsmondat, amely talán az egész regényre is vonatkoztatható: „Mi vagyunk, amit nézünk.” Ez azt is jelenti, hogy a nagy kavargásban minden hozzánk, maiakhoz vezet, minden rólunk szól, magunkat nézzük minden történésben, bármi kerüljön is a szemünk elé. Tehát a világról való bölcsesség és az életbölcsesség szorosan összefügg egymással. Talán ennek a hangsúlyozása vezet az otthonosság érzéséhez a regény olvasásakor.
A fentebb a Sárkány-történettel illusztrált szerzői világkép határozza meg a történetmondás jellegét is. Hiszen még az emberi aggyal felfogható teljesség sem mondható el az elejétől a végéig, hanem csak úgy – sugallja ez a regény –, ha az író kiválogatja a nagy kavargásból azt, amit nem lehet kihagyni, ami valami miatt fontos lehet. A sokféle távoli, vagy inkább csak távolinak látszó (mert nem látjuk a rejtett összefüggéseket!) történet és gondolatrészlet idézheti fel az „Egészet”. Hasonló ez ahhoz, ahogy Dajka doktor nyomoz, ahogy ki akarja bogozni a bűnügy szinte reménytelenül összekuszálódott szálait, ahogy meg akarja fejteni a „Titkot”. A detektívtörténetet elmondó író tehát a nyelvtani személyragozással ugyan a mutatványos-zongoristához kötődik, mesterségével azonban dajka doktor nyomozásához hasonló tevékenységet folytat. A zongoristához való viszony árnyaltságát jelzi, hogy míg a Cseréptörés-ben harmadik személyű narrációval egy szokatlanul személyes ábrázolás valósult meg (ott a külső nézőpont az első személyű narráció ellenére a hangvétel szokatlanul személytelen), a főhőst – már amennyiben a zongoristát egyáltalán lehet főhősnek nevezni – szinte teljesen kívülről látjuk. Ez a megoldás talán éppen azt a szerzői álláspontot jelzi, hogy a történetet nem lehet csak kívülről vagy csak belülről elmondani, egyszerre vagyunk nézői és részesei az eseményeknek („mi vagyunk, amit nézünk).
A detektívtörténetet és a zárójeles reflexiókat nemcsak a könyvet író fiktív író személye és működése köti össze, hanem az egymásra utaló kifejezések, kulcsszavak sűrű hálója is. Ezek közül a legfontosabb a végső kötetcímmé is emelt macskakő kifejezés. (A Kortársban közölt regényrészletek még Ponyva címmel jelentek meg.) A macskakő Budapest elmúlt száz évének történetére utal, arra a páratlan felvirágzásra, melyet „a Város” a múlt század végén ért meg (ekkor kövezték ki macskakővel az úttesteket), és arra a zűrzavaros évszázadra, melyet azóta megért. (Ezáltal a regény kapcsolódik a Mellékszereplők városábrázolásához és távolról Mándy Iván város-víziójával is érintkezik). A macskakő jelentésköre a műben összefügg a Kővel, a Kék Vér nevezetű gyémánttal, melyet a kasszafúró banda el akar lopni, amely körül tehát a cselekmény zajlik. Ugyancsak kapcsolódik ahhoz a téglához, mely a nagy városépítés fő építőanyaga, egyben a feltételezett téglás gyilkosság eszköze, és amelyet aztán a zongorista visszatesz egy téglarakásra, hogy onnan később feltételezhetően beépítsék valamelyik budapesti épületbe. Lehet, hogy az bizonyos hajdani véres tégla még ma is egy házfalban van, jelezve a detektívtörténet és a várostörténet összefüggését, és azt is, hogy a régi történetek ma is velünk élnek. (A tégla-ügyre rímel az egyik apai melléktörténet nagybetűs téglája a Kismedve nevű kocsmában, illetve a Gere Lali nevű „téglajelölt” története.) A macskakő jelentés-mezejéhez kapcsolódik még, hogy a Baronesz mulatóját Csacska Macskának hívják, Bórát pedig többször „kóbor macskának” nevezi a szöveg. Az sem véletlen, hogy a téglás-ügy előestéjén a zongorista a macskakődalt játssza a zongorán.
És ez a jelentés-háló így folytatható tovább. Minden hívószóhoz újabbak és újabbak kapcsolódnak. A művön belül minden mindennel összefügg elve alapján nyomozásra biztatja az író az olvasót, ugyanis egyrészt a detektívsztorival kapcsolatos nyomozás eleve a krimiolvasás izgalmához tartozik, másrészt a sűrű utalásos rendszert is nyomon kell követni, és ez kitágítja a nyomozást a történelmi múlt és a világegyetem végtelensége felé. Ez olyan olvasói élményt ad, amely alaposan kidolgozott újabb prózánkon belül is szokatlanul intenzív. Ezt a hatást a regény alapos és tudatos szerkesztési technikával éri el, a szöveg és a könyv megkomponáltsági foka igen magas. Az epikus mesemondás szokatlan kompozíciós telítettséget kap. Talán ezért is helyez zenei mottót Lengyel a könyv élére, és ezért is utalnak a reflexív szövegrészek többször is a zenére (ráadásul ennek is megvan a „ponyva”-beli megfelelője: a kupleráj zongorája). Az sem lehet véletlen, hogy a mottó Bach Musikalisches Ofer című művéből való, melyet a zenei szerkesztés magasiskolájaként tart számon, A fúga művészetével együtt, a zenei szakirodalom.
A regényben a kompozíciós megfelelésekre végig nagy hangsúly esik. Ilyen pl. a detektívműfajra való támaszkodást (de nem annak paródiáját!) jelző ponyva kifejezés a reflexiós szövegben, melyre a detektívsztori cigány mutatványos truppja, a városligeti sátor ponyvája rímel. Vagy például a dinamitnak egyszerre van konkrét szerepe – ezzel robbantják ki a kasszát – és elvont jelentése a technikai fejlődés beláthatatlan veszélyeiről, a haladásban rejlő elsatnyulásról szóló fejtegetésekben. A mottóként megidézett „királyi téma” pedig a detektívtörténet Kasszakirályára és a királyi ékszerre is rímel. Ugyanakkor Lengyel Péternél az is fontos szerkesztési fogás, hogy maga a mesterien megkomponált regényszöveg elválaszthatatlan a könyv megkomponáltságától. A borító, a belső fotók, a mottó, a mutató és az ajánlott irodalom egyaránt szerves részei a műnek.
Végezetül essék szó arról a minden technikai bravúron felülemelkedő, azokat hitelesítő otthonosság-érzésről, ami azt eredményezi, hogy jó „ellakni” ebben a könyvben. Míg a Mellékszereplőkről joggal mondható, hogy hűvös könyv (ez persze önmagában egyáltalán nem minősítő, csak ténymegállapító kifejezés), addig ebben a regényben végig jóleső meleg van. Itt nem a szenvtelen, hűvösen tiltakozó hangvétel a jellemző, hanem a mindent felülmúló emberi melegség érzése. (A korábbi eső áztatta budapesti utcaképatmoszférát, mindezt nyomatékosítandó, felváltja a nagy bűntény nyarának hosszan tartó kánikulája.) A világnak „a meleg és gömbölyű arculatát” adja át, tanítja meg ebben a könyvben az apa a lányának, azt az arculatát, melyet a nőkben mutat. (Technikásan erre rímel, hogy végső soron a nők mozgatják, és ők is borítják fel az eseményeket a detektívtörténetben.)
A világ női lényegére figyel az író, ám szigorúan férfiasan. A lelke mélyén megőrzött melegséggel (elengedetten), ám szigorúan a tényekre alapozva (technikásan). Olyan regény ez, amelyben egyszerre lehet ellakni és nézelődni. Ellakni, ez megőrzést is jelent. Nézelődni, ez nyitottságot is jelent. Amit egy helyen Dajka doktorról komoly elismerésként olvashatunk, hogy tudniillik egyszerre konzervatív és nyitott, az nemcsak egy nyomozó, de egy író számára sem éppen hátrányos. Ilyen a Macskakő írója is.