Jelen!

Jelen!
Volt egy egész jó elemi iskolám a fél tucat között, amelyekben a nyolc osztályt végigjártam. Háború utáni idő volt. Azután osztályháborús. A Lajos utcai fiúiskolában ötödik második félévében kötöttem ki. Otthon, Óbudán, odajárt az utcából mindenki. Kórusa is volt az iskolának, egyszer elsők lettünk egy országos versenyen. Kodály Zoltán eljött a Lajos utcába kórust hallgatni.

Azután az egyik dalunkat nem volt szabad többet énekelni. Megindokolták: a szöveg szerzője, valami Vörös (eltalálták az ejtést, Weöres Sándor írta) – fasiszta. A megszállás hozta totális rend virágkorát értük. Ezt csak utólag tudom. Hogy Weöres Sándor kicsoda, csak utólag.
Ma Esterházy Péterről mondják analfabéták a zagyva, bukott elveik alapján az agyalágyult rágalmakat. El akarják tiltani. Könyvhét-megnyitótól, ilyenkor a többi sem szokott késni. Az Ország Házában szólalnak meg. Akkor a könyvégetés szokott következni. Ha hagyjuk. Folytathatnám...
Ma Esterházyt, holnap mást – és senki se higgye, hogy ő nyugodt lehet –, mindenkit, aki érték. Weörest is odavennék, valami más jelzővel.
Előírnák, ki mit mondhat.
Az ország nevének, mellyel visszaélnek, már eddig nagyon sokat ártottak. A java még hátra. Ha hagyjuk.
Esterházy világhírű, sikeres író, nem szorul védelemre. Mi szorulunk rá, az ország. A náci cirkusznak híre megy: a világ nem róla fog rosszat hallani, hanem az országról, amelyik ezt tűri. Így sikerül a hazát szavaló nulláknak a haza ártalmára lenni. Az érték építőinek munkája nélkül még rombolni sem tudnának. Nincsenek. Nem kenyerem a publicisztika. Úgy láttam mindig, hogy a népuralom (demo – krácia, görögből) azt jelenti, hogy aki nem akar, az nem foglalkozik politikával (a közösség dolgai, görögből). Mondjuk, pusztán mert más az alkata. Attól félek, hogy egy ideje ezen már túl vagyunk.
Egyet egészen világosan tudok:
Hogyha Esterházy Pétert felírják a rosszakhoz, akkor én is oda jelentkezem. Ugyanarra a feketelistára. Kérem felvételemet.