Jelek– a hazai frontról (1990) –

(ORVOSI LÓ A NAGYKÖRÚTON) Ahhoz, hogy megtudd, milyen is ma a világunk: sötét és keserű, vagy némi ígéretet is hordoz a tél eleji napfényverés, elég egyetlen séta a budapesti Nagykörúton. Minden árus asztal, minden szembejövő és minden portál jellé válik. Az évtizedek mozdulatlansága után a zűrzavar – hála Istennek. A jelek többféleképpen értelmezhetők, s hogy kinek hogyan, az az egyes ember, mondjuk úgy, legbensőbb lelki szerkezetén múlik.
Gyalog, teszem, a Margit-hídtól az Oktogonig. A rövid útszakasz, mint az orvosi ló: az egész ország, részben egész Európa minden baja látható rajta.
(A NAGY KASZÁLÁS) A legszembeszökőbbek talán mindjárt a könyves asztalok, járdán ás aluljáróban. Arról beszélnek, hogy negyven év bigott politikai cenzorai és három év pénz-hiénái összefogva sikeresen felszámolták hazámban a könyvkereskedelmet. Könyvnek álcázott tárgyak, silány tartalmú, összehányt nyelvű, hibásan nyomott, vacakul ragasztott micsodák, kalóz-lobogók és kalóz-zsákmányok. A változó tisztviselők által egyformán utált és cserbenhagyott kultúrában találták meg a nagy kaszálás lehetőségét. Törvény, jog nem működik – megszedik magukat, rablóbárók, és odábbállnak.
(BUJTOGATÓ EGY HÚSZASÉRT) Különös a tilalmak sorsa. Az erőszak működése. Kövér fiatal férfi kaparós sorsjegyet árul. Húsz forint darabja, rajta a piros-kék-fehér cilinderes úr. A tilalom úgy szólt: a csillagos-sávos lobogó országát még a moziban sem láthatod, véletlenül sem. Ha van könyv róla („Robinsonék igazsága”), abban a földi poklot találod és Moszkvában írták. A mindent átható propagandagépezet sulykolta belénk: A vesztünkre tör. Kohol, bujtogat, uszít és gyújtogat – s a rím, hinnéd-e: nyugat. Hozzá a megszemélyesített kép: hájas szelvényvagdosó, cilinderben, kecskeszakállal, kék-fehér-piros, csillagos és sávos. Ma, negyven év agitprop munkája után, amikorra a húszforintos fémpénzzé zsugorodott, ezzel az ábrával lehet eladni a sorsjegyet.
(MOLEKULAMODELL) A ház tövében csőlakó fagyoskodik a járdán, koldul. Gulyáskonzervet veszek az oroszoknál. (A sarki közértet nevezik így az utca lakói, a történelmi idő emlékeként, amikor a kirakati táblákat vastag meszelés borította, meg ne lássuk, mit vásárolnak benn a keleti Nagy Testvér fiai ás leányai.) A konzervért kifizetek hetvenhat forintot. Kezdetben volt nyolc ötven, egy darab szafaládéval, kenyérrel, összesen tizenegyért tökéletes egytálétel. A parizer vizes, sápadt, viszont feltalálták az aszpikos sonkát huszonnégyért: gumiszerű zselatin, benne kis sonkakockák és trapézok úsznak reménytelen távolságban. Molekulamodell: a tér azért ki van töltve – még ha csak töredék is benne az anyag. Az igényt rá népszámlálási pontossággal lehet lemérni. Egyszer próbálja meg mindenki.
A borbély borravalóval százötven, volt kettő hatvan. Régebben már, igaz, de azért ez még ugyanaz a forint, elvben.
(VÁLTOZÁSOK) Itt álljunk meg. Itt kell azt mondanom, hogy mégis. Mégis van egyéb is. Az utcadarabon, az országban, a függönytől-faltól szabadult Európában. Tudom a zűrt. A pénzromlás, a szegénység kézzel tapintható, érzem a bőrömön, a változó étrendünkön. De most nem erről akarok beszélni.
Amikor először jártam Rómában, a Szent Péter székesegyház lépcsőjén, a nemzetközi hemzsegésben nekem farolt egy némán s vadul fényképező turista, majd odamorgott valami olyasfélét, hogy hümm, brümm, szkúza. „Nem történt semmi”, mondtam jókedvűen és magyarul. „Igen. Bocsánat. Akkor jó”, felelte, s fényképezett tovább. Magyarul szólnak hozzá, természetesnek vette – végre is az ember, ugye, magyar. Egy hétig vigyorognom kellett, ha rágondoltam, hogy honfitársam netán fél nap elteltével ütött a homlokára, és kérdezte magától: „Hogy a fenébe? Róma közepén. Hiszen meg se mukkantam addig.” Az történt: hajtókás, rövid ujjú szitainget hordott: nyolcvanöt forint volt a Ruházati Boltban, nyárra azt vehettük. A Földközi-tenger mellékén arról ismerhettük meg egymást, mint a kiejtésről. Ma az ing drága, nagyon drága, de mégsem arról ismerjük meg egymást messze idegenben.
Változások vannak a levegőben, arról beszélek. Még csak arról sem, hogy a hivatalosság ellenére változunk, hogy hajmeresztő jelek serege mutatja: mi mindenben ugyanaz a gusztusa a mainak, mint a voltnak. Egyetlen példa az Amerika-fóbia, kisebbségi érzésből és irigységből komponálva. De a gusztusuk nem olyan fontos, gondolj a cilinderes sorsjegyre. Arról beszélek, hogy valami épül is.
(SUGÁR ÚT) Üzletet renoválnak az új-régi nevű Andrássy út sarkán. (S minthogy dolgom az elégedetlenség: nekem Sugár út, sajnálom.) A kirakatsor vakon néz, az alsó párkány a félemeletig hiányzik. Malter friss foltjai a falon, homok, tégla, murva az elszűkülő járdán. A földszinti üzlethelyiséget átalakítják. Mármost: azt érzem, hogy valami készül. A józan gazdaság, a polgár szolgálata jegyében. Megvan a lehetősége. A tilalom-falak összedőltek. Világra jöhet valami, ami eddig nem jöhetett. Az államilag kinyírt kulturális lapok korában fel-feltámad egy új szabad újság. Megcsillantja a reményt egy-egy valódi kis-kiadó, mely a cenzúra szűntét nagy ravaszul könyvek kiadására használja fel, szinte észrevétlenül a pénz körüli tolongásban. Akkor is kiadó lesz, amikor a rablóbárók már elpályáztak a papírvirág- vagy a felfújható guminő-iparba. Boltok: tányérantenna-üzlet, német, japán, koreai márkabolt. Butik, söröző és játékterem. Nem tudom, mi mire lesz jó, nem is hiszem, hogy a játékterem az idióta automatáival jó lesz – valami rossz is lesz. De: ez a való, ez az élet – a részletekkel majd elbajmolódunk. S lesz talán – akár – egy-két független könyváruda is, csupa Park- meg Maecenas-kiadvánnyal. Magánbolt. Itt, ahol megtanultuk, hogy ami állami, az nem működik.
Lehet, hogy tévedek. Lehet, hogy személyes munkakedv csak az egész, de ezer baj között, a pornó-áradat ás cenzúra-követelés és a vizes parizer ellenére azt érzem, hogy az ország befele megy, a maga természetes életébe.
(ZÖLD ÁG) „Ezt akartuk?”, kérdezi öregecske barátném. Az árakról, a betörő-iparról, a pénz látványos romlásáról beszéltünk. Fél, okkal. Hogy a nyugdíja holnap már kevesebbet fog érni. Hogy földöntik az utcán a megvadult kamaszok. Pontosan akarok válaszolni. Eszembe jut az egyetlen párt, egyetlen napilap három címen, barna-szürke konfekció, hazug csönd, az egymásra rakódó megalkuvások lassú hízása, egy nemzet, mely a háta mögé néz az utcán, ha viccet mesél.
Nemzetközi konferencia, tegnap, franciák rendezték, a világ minden pontja közül épp a városomban. Mindegy is, hogy miről, mert e napokban, ezekben az években mintha csak egyről volna szó: a változásainkról. Azért jönnek ide a konferenciák. Elmondom a magamét. Akkor egy vendég óva int: ne bálványozzam a nyugatot. Ezzel a szóval. Nem bálványozok én semmit. Ne nézzetek madárnak. Ott nem fogalmazom így, nem tudnám átverni a nyelvkorláton a jelentés dús dimenzióit. Tökéletesen tisztában vagyok vele, hogy ott is vannak bajok, nálatok. De mit gondolsz, miért csodálkoztok, hogy mekkora a csődtömeg itt a volt falakon túl? Mert ti – Párizstól Vancouverig – elképzelni nem tudjátok azt, amiben mi éltünk. Hogyan képes önmaga ellenében működni egy világ. Hogyan törvény a kontraszelekció és a rosszabbik lépés minden területen. Nem most jöttük le a falvédőről. Tájékozódtunk a sötétben a világ másik feléről is. Vannak munkanélküliek, hajléktalanok, utcai rablók és kábítószeres gyerekek, tudjuk. A polgár nem járhat biztonságban a saját városa utcáin. Tudjuk. Azt szíveskedjetek, hölgyek-urak, megérteni, hogy minden hibával-vésszel-bajjal együtt is: mi arra a világra szavaztunk.
Öregecske barátnémnak ez után mondom csak, bólintok is hozzá: „Ezt. Sok minden egybekeveredik. Eddig sikerült itt egyesíteni a kétféle megoldás hátrányait. El fognak rendeződni a dolgok. Alakulnak új egyensúlyok. Ezt akartuk. Határozottan.” Bólint és a botjára támaszkodva tovább bandukol. Megnyugodott.
Akinek persze bántja a szemét a sokféleség, a szíve mélyén jobban érezné magát egy új egyszín-világban, annak nincs biztató érvem. Csak a valóság van, a zöld ág ereje, mely szélsodorta magból gyökeret ver a romon, a tömbház kátránypapír tetején, a csatorna fenekén, átverekszi magát a kövek között, az aszfalt legkisebb résén, szélesre tágítja és él. Mihelyt a bunker-vastag betonpáncélt lebontották fölüle.