ÍrófaggatóNádra Valéria megkérdezte Lengyel Pétert

„— Egy árva sorát sem olvastam! – kiáltott fel idegesen a látogató.
– Akkor honnét tudja, hogy nem tetszik, amit írtam?
– Ugyan, hát nem elég az, amit a többiektől olvastam? – legyintett a jövevény. – Egyébként, tudja mit? Elhiszem becsületszavára. Mondja meg maga: jók a versei?”
(Bulgakov: A Mester és Margarita)


– Ha nem Ön volna Lengyel Péter érdeklődne-e Lengyel Péter művei iránt?
– Igen. Olyat írok, amilyet olvasni szeretnék. Csak olyat. Másképpen nem lehet – mondjuk úgy, a hozzám hasonló alkatú szerző esetében. Úgy képzelem, amióta először könyvet vettem a kezembe, hogy a lehetséges dimenziók valamelyikében, diófa burkolatú könyvtárszobában ott van az eszményi regény, Azt keressük a polcokon. Ha leülök a munkámhoz, azon vagyok, hogy minél jobban megközelítsem. Mindenki úgy ír. Az az egy, eszményi mindenkinek más, annyi van belőle, ahányan vagyunk. E téren az, hogy olvasó vagy író, nem különbség.
– Pályája szokatlanul indult: itthon még nem ismerték, amikor 1966-ban meg nyerte a PEN nemzetközi novellapályázatát. Abban a zárt világban, melyben még egy-egy írás külföldre küldése is nehézségekbe ütközött, Önnek hogyan sikerült áttörnie a falakat?
– Postára adtam a novellát. Még nem volt szamizdat, és amennyire tudom, nem küldtek kéziratot külföldre. Azok meg még nem vigyáztak. Voltak itt furcsa dolgok, ha egy világ rendje képtelen egészében, akkor képtelen a részleteiben is. A forradalom után a magyar P. E. N. elnöke és főtitkára a Főpostán adta fel a táviratokat, a demokráciákat mozgósították, hogy megmentsék a halálra ítélt Gáli Józsefet és Obersovszky Gyulát. Kifizették a szódíjat, mondjuk, hét forint hatvan, mentek a táviratok. Megmentették, jött a smasszer a siralomházba, diadalmasan lobogtatta a lapot: „Kegyelmet kaptunk!” Az volt az első pályázat életemben. Valóságos, jeligés. Főleg nem akarták megmondani, hogy mit írjon a pályázó. Sokan kiröhögtek később, hogy nem kérek Móricz Zsigmond-ösztöndíjat. Nem tehettem, az munkás-parasztregényre (versre, etc.) szólt. Én meg olyat nem írok, haladó értelmiségit sem, csak regényt, mint az állat. Egy éven át dolgozhattam volna pedig zavartalanul. A hír után a P.E.N.-díjas novellát elkérte a Kortárs, és nem közölte. Egy másikat inkább. Nagy ravaszul aláírták, hogy L. P. megnyerte a díjat, nemzetközi, és az olvasókban föl sem merült, hogy nem az az elbeszélés áll a csillag felett.
– Igazi fölfedezése ezt követően további tizenkét évig váratott magára, de az 1978-ban megjelent Cseréptörés akkora siker lett, melyre máig sincs túl sok hasonló példa. Nemcsak arra gondolok, hogy több kiadást ért meg de a szűkebb szakma és az olvasók egyaránt meghatározó műként értékelték ezt a regényt. Ennyi idő távolából Ön minek tulajdonítja regénye kivételes hatását és visszhangját?
– Váratott, váratott a sors ekcémás keze, a kultúrába lebukott elvtárs – alezredesi rangban, mint beszélték –, aki tíz évre sikeresen betiltotta a Mellékszereplők című könyvemet. Nem ismerős? A nagykutya a könyvet, színházat, szobrot légynek látja, rászállt az orrára, csiklandoz, zizeg, idegesítő. Leadja, magánfeudumként, mindig a még nála is tekintélyelvűbb figuráknak. Hogy a Cseréptörést miért szeretik? Ebben a kérdésben nem vagyok illetékes. Talán nem volnék egészen tárgyilagos és kívülálló. Jó, hogy szeretik, azért van – azért tudtam dolgozni azon az évtizeden át, amikor egy amatőr szakácskönyvről is az jutott eszembe, hogy mindenkinek lehet könyve, csak nekem nem.
– Életrajzának egyik különös mellékszála hogy tizenhárom éven át a villanyújság munkatársa volt. Íróként hogy viselte el ennek a nyilván lélekölő segédmunkának a körülményeit?
– Az életem legjobb állása. Becsületes zsákolás, a segédmunkák általában olyanok. A magam munkanélküliség-változata. Kis gyerekeim voltak, én meg telhetetlen, mindent akartam, élni és szabadnak maradni. Akkor is. Nem élek abból, amit írok. Nem gondolok arra, hogy megjelenik-e, amin dolgozom, Megküzdeni kettőért kellett, hogy elő ne léptessenek már, mondjuk, főszerk. h.-nek a Magyar Nyelvőrhöz – fenyegetett. És hogy ki ne rúgjanak – megvolt rá a felterjesztés, miután a négyszáz lapot kiadó óriásvállalat egyik igazgatója a lakásomon csöngetett be, hogy kéziratot kérjen a Mozgó Világ kalóz-számába. Vállalati érdek, szerkeszti maga a vezérigazgató, vállalati érdek! (Amikor kidobták a szerkesztőket, párthatározatra, és úgy csináltak, mintha utána is létezne a lap.) Folytattam a porszívózást, és nem adtam. A héten jártam a villanyújságnál, minőségi borokat árulnak a kapu alatti szobában, méregdrágán,
– Dolgozott színházban is, de tudtunkkal a dramatikus műfajok sosem kísértették meg, még kirándulni se próbált ezek bármely változatába. Keressük ennek okát a Cseréptörésből ismerős, lehangoló élményekben?
– A reménybeli élményhez az életrajz nem kulcs, és az élethez a regény nem kotta. Minden munkahely lehangoló volt az egész országban, ha valakinek kényes az orra. A zsákolás a legkevésbé. Csak a regény érdekelt, ott minden az én munkám és az én felelősségem. Alkati, nyilván, a drámákat mások írják. Azért dolgoztam a Madáchban, mert ott kerestek dramaturggyakornokot, aki olvas néhány idegen nyelven is. Én meg a fejembe vettem, hogy lakni fogok, s az ilyen különcködés akkor is megfizethetetlen volt. Az egyetem mellett dramaturgoskodtam, és fordítottam öt vagy hat kötetet, prózát. A végére lett 35 négyzetméter, volt hova születniük a gyerekeknek.
– A rendszerváltás előtti, alatti és közvetlen utáni idők élményeit egy szokatlan „nem-regény” megjelölésű, de naplónak is rendhagyó kötetben örökítette meg. Ennek lesz-e valaha folytatása?
– A sors ezer rejtelem, de nem valószínű. Egyszeri alkalom volt ez a három év, amelyet a könyv követ. Legközelebb akkor lesz ilyen, amikor a következő tatár, török, német, orosz – nem kívánt törlendő, a jövő hozzáadandó – birodalom felhagy a szülőföldem megszállásával.
– Harminchárom év alatt nyolc kötete jelent meg. (A régiek további kiadását nem számítva.) Legutóbbi könyve óta is eltelt hat esztendő, de ha szépprózában számolunk, tíznél is több. A Macskakő, mely új szín, új hang volt munkásságában, szintén hosszú időn át érlelődött. Lehetséges, hogy most is olyan alkotás kerül ki a műhelyéből, amely meglepetést okoz a Lengyel Péter-művek ismerőinek?
– Nem vagyok gyors munkás, Minden hencegés nélkül. Az írás nem mennyiségi kérdés. Ennél azért gyorsabban szeretnék a végére jutni egy-egy könyvnek. Előre még hogy mondjak bármit? Babona vagy munkamódszer, nem beszélek arról, ami nincs kész. Azaz, annyit mégis, olvasóimnak, hogy dolgozom. Amennyit lehetséges.