Határ Győző: Lengyel Péter: Mellékszereplők

Összeesküvésről szeretnék hírt adni – ó, nem, nem államellenes, avagy világellenes összeesküvésről, bár nagy hajlandóságot érzek arra, hogy megfontolás tárgyává tegyem a történelem konspirációs elméletét; hanem egy sokkal árnyaltabb, mondhatnám, hatásaiban és eredményeiben kívánatos, üdvös és abszolút békés összeesküvésről. Rájöttem ui., hogy az új magyar irodalom: Péterek összeesküvése. A terhelő bizonyíték is a kezembe került; és bármennyire megpróbálják „elkonspirálni” az ügyet, a főkolomposok – mármint a Péterek – ott hemzsegnek a FIATALOK ANTOLÓGIÁJÁBAN, amelyet ISTEN TENYERÉN ÜLÜNK címmel adott ki a Magvető tavaly, jó négyszáz oldalon, s amelynek 16 szerzője listáján csak rápillantásra is látnivaló, hogy túltengenek a Péterek: Nádas Péter, Hajnóczy Péter, Esterházy Péter, Lengyel Péter; bár a nem-Péterek sem amolyan orruknál-fogva-vezetett ma született bárányok, és ők is benne vannak az összeesküvésben. Hogy erről van szó, nem másról, azt is hadd bizonyítsam sorra-rendre. Nem amolyan véletlen egymás-mellé-kerülésről van szó; és sokkal többről, mint arról a Márai-féle tételről, hogy csak a nemzedéknek van ihlete. Mert miért adja Esterházy Péter a BEVEZETÉS A SZÉPIRODALOMBA c. tragikomiko-persziflázsának a „rondó” alcímet – és miért adja Lengyel Péter RONDÓ c. remeklésének már egyenesben a RONDÓ főcímet? És a RONDÓBAN miért szólongatja – akkora összekacsintások közepette, hogy csak a vak nem látja: ezek összefele kacsintanak – miért szólongatja lépten-nyomon a Pétereket, hol a Nádast, hol az Esterházyt, ha nem azért? Vagyis: már megbizonyítva látom irodalomtudományí-alapító tételemet, hogy az új magyar széppróza a druszák összeesküvése, nevezetesen a Pétereké – és azoké, akiket tiszteletbeli Péterekként tart számon az elmélet; s hadd tegyem sietve hozzá: ennél üdvösebb, természetesebb, termékenyebb és zeneibb összeesküvést keveset könyvelhet el a század magyar irodalomkrónikája. Mert eddig is volt „coterie” sok, de összekacsintás ilyen titkos-ezotérikus, ilyen életre-halálra szóló nem volt. A konspiráció kezdetén, amikor a delikvensek csak rebesgetni merték újdon törekvéseiket, Lengyel Péter, a Mellékszereplők c. regény szerzője, akiről és amelyről most beszámolandó leszek, még nem is sejtette, milyen más fából fogja faragni balettrista kiáltványait 1978-ban, már háta mögött egy kis világlátással és havanai tanárkodással – mint amilyenről faragta közel egy évtizeddel annak előtte, 1969-70-ben, amikor a MELLÉKSZEREPLŐK c. regény keletkezett. Hogy a kéziratnak miért kellett 1980-ig várnia, amíg a nyomdafesték kitüntetésére méltónak találtatott s mi okozta, hogy ennyire hosszúra nyúlt az átfutási idő – fogalmam sincs; talán mert egyik-másik figura modellje még élt és nagyon a szívére vette volna, hogyha magára ismer; talán még akkor egyik-másik kitételét az irodalompolitikai ügyeletes „rázósnak” is találta – ezt nem firtatom. A RONDÓ c. kisregény inkább Stravinszkij-hangszerelésű, fúvós-harsogás, ütőhangszer-szinkópa: a közbeszúrásokban politikai merészség, a mesélős hömpölygésben kolportázs-izgalom, dőzsölés, marijuána, fegyvercsempészet, hazudozás és géppisztolykelepléssel aláfestett filmromantika. A MELLÉKSZEREPLŐK viszont, amely még „a nagy kaland” előtt íródott, vonós kamarazenekar hangján duruzsol, és hangteste kövér és behízelgő, hol csellóakkordra, hol kandúrdorombolásra emlékeztet. Igaz, ebben is megesik, hogy az elbeszélő mellékszereplő elruccan Oxfordba; de érződik rajta, hogy a többihez – mármint a budapesti többihez képest Oxfordot csak futólag és csak kívülről ismeri. A könyv végén a hatoldalas MUTATÓ nem közönséges tartalomjegyzék, hanem mesélős sugdolódzás, miniatürizált kismikro-regény; hogynemondjam az, ami a moziban az „előzetes jelentés” ma jövő hónapban vetítésre kerülő Nagy Játékfilmről. Mindnyájan tudjuk, hogy nincs izgalmasabb, mint az ilyen „előzetes jelentés”, ám annak izgalmát, változatosságát maga a nagy film ritkán éri utol, s rendszerint a filmalkotás ehhez képest csalódással tölt el. Örömmel jelenthetem, hogy Lengyel Péter Mellékszereplők c. regényével más a helyzet: akkor kezd el csak bemelegedni az ember igazán, amikor az ízelítő-étvágygerjesztő MUTATÓ után szétlobban előtte a széles vászon a képpel – a regénnyel, amelyben mindvégig van valami ábrázolatosan képszerű, jelenetezéseiben, „schnittjeiben” valami filmszerű.
A három Péter közül Lengyel Péter az, akiben legkivált él valami dicséretes, ösztönös udvariasság az olvasóval szemben. Nincsenek se polgárpukkasztó szándékai (ami elavult, mint a század eleji avantgarde maga); nem tartogatja üres tenyerét összecsukva úgy, mintha kismadár volna a kezében: valami mindig van a kezében; nem célja a fejtörősdi játék, amely megfejthető ugyan, de a beléfektetett energia nem mindig éri meg, ha a megoldás soványka; és végül és nem utolsósorban: nem tartja az irodalmat az önbecézés, a szószaporító gügyörészésig fajuló önajnározás, az öncélúság és a soronként fizetett önkultusz gyakorlásának – ő mindig úgy érzi, olvasója van, akire egyáltalán nem fütyül. A MELLÉKSZEREPLŐK modern regény, de modernségének eszközeivel már találkozhattunk a század elején, a nagyszerű oroszoknál, Oszip Dümovnál, Kuprinnál, az osztrák Altenbergnél és a franciáknál, Jules Romainnél és társainál; fogásai – melyek a regény sajátos közegében nagyion is természetesen hatnak – mindenekelőtt: az idő-koordinátán való ide-oda ugrálás; ezzel teszi az olvasót cinkosává és ezzel bizonyítja az író, hogy történetének mennyire megszállottja: ő minden mozzanatát „tudottnak veszi”; így azután a regény egy-egy nevezetes szállóigéje, epizódja többször is előfordul. Továbbá: az a fogás, amelyet tán más zavarónak találna, én nem találom annak: énregény és mégsem az; az elbeszélő hol első személyben, hol harmadik személyben aposztrofálja önmagát. Végül: az a Dosztojevszkijnél, Balzacnál egyaránt előforduló fogás, hogy az elbeszélő az egyik mellékszereplő. A menazséria maga a bölcsészkar, az egész tudományegyetem a bagolyvárral a középpontjában, amelyet Babajágának keresztelt át az új nemzedék (oroszul annyi, mint boszorkány); az ellelkendeznivaló diákévek, az egész ifjúság; csínytevések, házibulik, véletlenül öt emelet magasból a kilépő profra pottyantott kő, hogy az öregúr kis híja szörnyethal; levek-összeszűrése, válások, szűzi epekedések és odaképzelt, avagy valóságos orgiák. A fiatalság zsongító, mézes vaksága; az örök történet: míg a házibuli tart, az öregek arra az éjszakára kénytelenek rokonokhoz menni otthonról – hogy azután a házibulin a fiatalok, a párválasztás és az esküvő után világra tökéljék az új ifjúságot, s most már ők legyenek kénytelenek elmenni otthonról, amikor egy – huszonöt évvel később, már egy másik házibulin, más fiatalok újrakezdik az egészet, és így megy a cécó három-négy-öt nemzedéken át, ad infinitum. De így megy-e? Mindig így volt, mindig így lesz? A válasz nem olyan egyértelmű, de mind a bölcseleti és erkölcstörténeti kérdések túllógnak a regény léptékén, a MELLÉKSZEREPLŐK a nosztalgia, az ifjúság, az egyetlen nemzedék rövidlátásának optikája, az összekacsintó, irodalomteremtő cinkosság, a Péterek összeesküvése. A főszereplő bizonyos Szász Erik; okos-meddő; hórihorgas, nőbolondító; adósságban úszó, a fölényes biztonság látszatával tétován kapkodó. Az ilyenek szokták hamar, valami mesteri félrefogással elrontani életüket – de hogy neki sikerül-e, nem tudjuk meg: kisétál a épből, elszökik Nyugatra, s azóta is valahol él-éldegél, ám a regény otthon felejtett szereplőinek nem küld levlapot. Rokonszenves link ls zabálnivaló úri svihák; bár az a linkség, ami Közép-Európában zabálnivaló, sőt esetleg egyenesen az érvényesülés kulcsa – angolszász nyelvterületen nem sok jóval biztató makula a genitúrán: a puritanizmus az angolszászokból kipurgálta ezt. Ha rossz felére forgatnám a színházi látcsövet, azt is mondhatnám, e fiatalok úgy házasodnak, mint ahogy a szitakötők összeakadna, és párzásuk a másodperc tört része csupán; de ez azért az ő léptékükön igazi tragédia, nehezen gyógyuló seb. S ilyen lassan hegedő seb maga a regény is – írójának; mert minden öregróka tudja, egyszer ki kell írnunk magunkból az ifjúságot, hogy megszabaduljunk a szellem világra születésének traumájától, és elkezdhessük felnőtt életünket ott, ahol sületlenségeink, ügyetlenségeink, mulasztott szerelmeink és jóvátehetetlen sutaságaink arcpirító szégyene megszűnik – bár ha egyszer őrének választjuk a megszépítő messzeséget, olyan nekifohászkodó vonósakkordok szárnyalása – olyan zeneiségével, nosztalgikus érzékletességével megejtő történet kerekedhet belőle, amilyen lengyel Péter MELLÉKSZEREPLŐK c. pompás, olvasmányos, udvarias, jól ellenpontozott és lírájával idegeinken még sokáig zengő regénye.