Forgách András: Kemény dióLebegtetett születésnap

Jó dolog Lengyel Pétert hallgatni a rádióban, ritkán szólal meg, most előcsalták ezzel a kerek évszámmal az odújából, de ne túlozzunk, a szobájából, és ami a legmeglepőbb - én ugyan csak azt kérdeztem volna meg tőle, újra meg újra, nyilván hiábavalóan, hogy Mikor? Mikor? Mikor? fejezi és be és jelenik meg az a bizonyos - innen nézve utolsó - könyve -, szóval ami a legmeglepőbb, az éppen az a képessége, ahogyan lebegtetni tudja ezeket a kérdéseket, pontosabban a válaszokat: szépen lassan fut neki a válaszainak, tisztességesen meg akarja őket fogalmazni, pechje van, amennyiben sok mindent már nagyon tisztességesen megfogalmazott, így hát kénytelen a kész válaszait elővenni, de nem ijed meg ettől, mert a sokat töprengő emberek szokása szerint az ezerszer elismételt anekdoták is a mély töprengés helyszínei, és ő finoman kásás, lassú, tűnődő hangon válaszolgat a kérdésekre, és érzem, hogy a riporter (Marton Éva) is voltaképp oda akar kilyukadni, hogy mikor fejezi be, miről szól, hány oldalas lesz az a bizonyos regény, de Lengyel, lassan, mint egy lassított filmben a bokszoló, elegánsan kitér, most már ez a lebegtetés lesz az egyik védjegye, a másik a pontos és tiszta fogalmazás. Ezt a kettőt összehozni művészet. Ebben az interjúban nem volt szó Ottlikról, nem volt szó a kortársakról - azt már a PIM-beli beszélgetésen is, ahol, néhányadmagammal (azt hittem, tömegek lesznek, és úgy fogják Lengyel Pétert ünnepelni, mint egy rocksztárt) ott üldögéltem a vörös teremben, szóval ott is hiányoltam, hanem, mint egy belső beszédben - talán ezért is jutott az eszembe az odú szó, volt valami furmányos, ravasz, erdőmélyien manós a hangban, ahogyan például arról beszélt, hogyan fog még nyolc darab fényképet, édesapja fényképeit a falára varázsolni, helyet szorítani nekik dolgozószobája falán, volt ebben egy kis huncutság -, nem volt szó a világ jelenlegi állapotáról, legfeljebb mandinerből, és mégis, az embernek mégis az volt az érzése, hogy valamilyen teljességet kap: hogy egy olyan ember beszél, akinek a fejében összeállnak a dolgok, csak olyan magasra helyezte a lécet, mondanám vulgárisan és sporttudósítóhoz (rádiórecenzenshez) méltón, vagy olyan trükkösen helyezte el azt a lécet, hogy élőlényként mindig egy icipicit odébb ugrik, följebb mászik, éppen akkor, amikor az ugró átvinné már, elegánsan és könnyeden, de ő mintha szándékosan nehezítené magának a dolgot, mint - hogy ismét a magasugrás területéről hozzam a példát - ahogyan homokról ugranak magasugrók az edzésen, de ettől paradox módon a görög filozófusok kék szemű ártatlansága jelenik meg a hangsúlyaiban, túl van azon a dilemmán, hogy kétévente vagy háromévente jelenjen-e meg kötete, és egyáltalán, hogy hogyan adja el magát, és hány interjút adjon, hanem érezhető, hogy egyszerűen csak gondolkodik, tűnődik azon, amivel ténylegesen foglalkozik, nem mondom, van egy ilyen sanda gyanúm, sejtésem, hogy icipicit húzza az időt, kacéran, hogy tessék, még mindig van itt egy kis lauf, egy kanyar, egy lélegzetvételnyi többlet, amit más nem vett észre, nem szúrt ki, ahol, mintegy mások számára megközelíthetetlen megfigyelőállásból nézheti a világot, és mintha maga ez a nézés értékesebb volna a számára, mint a kész és befejezett mű. Hát ez végtelenül vonzó dolog, azt kell mondjam, és örülök, hogy kicsalta őt a szabadba ez a tízszer hét év, ami ürügye lett a megszólíttatásnak.

(2009. szeptember 12., szombat, Irodalmi Újság, Bartók rádió)