Ez a város a legjobb hely a világonVarga Lajos Márton beszélgetése Lengyel Péterrel

Az 55 éves író, nyolc kötet szerzője, Hemingway, Faulkner, Salinger, Chandler, Pirandello és mások műfordítója. Munkásságát 1965-ben a nemzetközi PEN Klub és az IWF pályázat díjával, 1983-ban József Attila-, 1986-ban Arany Meteor-, 1989-ben Év könyve és a Jövő irodalmáért, 1990-ben Pro Urbe Budapest-, 1992-ben Déry Tibor-díjjal ismerték el.


– Ízig-vérig városi ember, pesti, ahogy könyvei bizonyítják. Következésképp, ha valakinek jelent valami nagyon fontosat Budapest, akkor ön az. De mi ez a fontos?
– A rossz levegője, a zagyva embertömege, a kutyaszar a járdán, a tizenötös busz, amely leszokott a jövésről. Ez a szűkebb hazám, ennek megfelelő a helye az életemben. Azt állítani, hogy fontos, fölös szószaporítás volna. Nem fontos különösebben. Csak annyira, mint a levegő, a víz, a kenyér. A közeg. Olyan, amilyen, nem választhatok másikat. Van, aki választ, ózondús Duna-szigetet vagy kisrablós Manhattant, nem az én esetem. Megint más úgy találja: kirándulni, színházat és happy masszázsszalont találni, arra jó Budapest – de hogy lakni? azt nem! Igaza van, neki nem. Mindenkinek megvan a szülőfaluja, ahol otthon lehet a világban. A nagyanyámé egy Kisgéres nevű volt Zemplénben, az enyém ez, egy kicsit nagyra sikeredett, ormótlanra, zsúfoltra. Szinte másodrendű, hogy milyen város. A tegnapja és a holnapjának lehetőségei nagyszerűek. Hogyha én megszálló volnék, semmi esetre sem mondanék le róla, itt ütném fel a titkosrendőrségem és a helytartóságom székhelyét, Dúskálnék a tájakban: budai hegyek, Majestic Szálló, síksági Pest, Bajza utca.
Hogy pesti vagyok, azt nem mondanám. Végiglaktam a város néhány környékét, a másik parton is, s az egy Óbuda-Újlak kivételével, mellyel örökbe fogadtuk egymást, nem érzek különbséget. Kezdtem, emlékezet előtti időben, a nyolcadik kerületi Leonardo da Vinci utcában, a Kanizsaiban Budán. Nem lehettek elég zamatos utcák a jövő-menő egyenruhás turistáknak, mindkettő megtartotta a nevét az ideiglenesen hazánkban állomásozó Wehrmacht, majd a rákövetkező Macht idején is. Háború: Ostrom utca, Kristóf tér, Honvéd utca. Azután Kiskörút, Kmetty utca, Cserje, Elemér utca. S jött Óbuda ideje: Dereglye utca. Maga a béke volt a csöndes és nagyszerű, elfajzott Bau-házas táj, ahol öt évig lehettem zavartalanul utcagyerek. Laktam a Pasaréten, Angyalföldön, nagyanyámnál a pesti Csikágóban háromszor. Nem sorolom. Egy környéket nem szerettem, a Lágymányost, akkor minden kerület így járt volna: két év kisvárosi kitérő után azt jelentette, hogy elveszett a Dereglye utca. A város nekem van, az országot testesíti meg. A kisebbik gyerekemmel mentünk valahova, hároméves korában. A Virág-árokról látszott, hogy lent az ötös autóbusz kicsörtet a megállóból. „Elment a buszunk”, mondtam. Ő megfordult, a kezemet el se engedte, megfordított engem is, és elindult visszafelé. „Hova mész?” „Haza”, kicsit türelmetlenül a lassú felfogásom miatt. „Elment a busz.” Akkor már nincs feladat. Így vagyok én is a szülőföldemmel. Mindig vágytam rá, hogy lássak más színű, ízű helyeket, embereket, halljam a más nyelvek dallamát. De minden úton eljön a pillanat: szép, szép a nagyvilág, láttuk, most már menjünk haza. Nem tudnék lakni sem Párizsban, sem Kisgéresen.
– Ember és város viszonya megannyi történetben alakul és ölt alakot. Nyilván önnek is van néhány, a viszonyukat jellemző története.
– Ezerkilencszáznegyvenöt. Túléltem konzervatív nemzeti vének kormányzását egy gyermekotthonban, (Az is a lakcímek közé tartozik: Orsó utca c/o Magyar Vörös Kereszt.) Az egyik nevelőnő talált valami gyárat, ahol ládaszám állt a krumplicukor: melléktermék. Bár kenyérnek jobban örültem volna, az a drapp, édes massza rendkívül tápláló volt. Aztán, amint véget ért a bombázás, kezdtünk kimászkálni. Találtunk egy frissen készült romházat, az emeletre tévedt homokdombban ástam, kézzel. Tudtam, hogy kincsre kell bukkannom alatta. Előkerült egy soklapú üvegprizma, csak meg kellett köpködni, lepucolni az ördögbőrnadrágomon, és szórta a visszavert napfényt. Több százat találtunk még. Nem fogok olyan kincsesházban dúskálni már életemben, mint a lebombázott ház néhai csillárja alatt. Nagyon sajnáltam azokat a gyerekeket, akiknek nincs az életében bomba, romház és kincs.
– Most a Falk Miksa utcában lakik. Hol szeretne Pesten élni?
– Hogy Pesten hol? Óbudán, Hol máshol akarna élni, akinek nem ment el az esze? Újlak határán. Keskeny földsáv a Duna és a hegyek között. Nyolcévesen átúsztam a Duna-ágat, tiszta volt a víz, és nem jött a rendőrcsizma nevű motorcsónak. A hegyekben annyi volt a fel nem robbant lőszer, hogy amikor a szomszédunkban bezárt az ócskavasas, s a telep helyén kiástuk a töltényhüvelyeket a többi Uszály utcai stricivel, fél mázsát vittünk a fémgyűjtő kampányba, kilónként öt forintot reméltünk érte. Három fillért adtak. Elvittünk még egy bakon álló Topolino autót is, annak sajnos előkerült a tulajdonosa.
Nem vitathatja senki, hogy a végletekig elfogulatlan vagyok a várossal és Óbudának az Öt Utca határolta négyszögével. Nos elmondhatom empirikus tapasztalatok alapján: ez a város a legjobb hely a világon. Itt van az élet közepe, Ha nem itthon vagyok, akkor nincs rend a világban, azt érzem, amit a postagalamb: mozdulni kell haza. Végig a gyerekkoromban piszkált a kérdés: miért férnek el az emberek a Nagykörút járdáján, hiszen nem kétséges, hogy akit nem csuknak rács mögé, az ide igyekszik, akárhonnan. Néha ma is ugyanezen csodálkozom. Regényeket mesélhetnék.