Emlékezet (részlet)Részlet Visy Beatrix: A Macskakő nyolcadik élete c. könyvéből

A névnek, a megnevezésnek mint az emlékezet szinte nélkülözhetetlen alakzatának mindhárom1 regényben kiemelt szerepe van. Az utcanevek játéka a Macskakőben válik bravúrossá, ám a két korábbi regény is utcanevek, személynevek, álnevek, egyszerűen nevek sokaságát alkalmazza az átlagosnál gazdagabban. A név szükségszerű és lényegi viszonyban áll az emlékezettel, a név védelmet biztosít az idővel szemben. „Védelmen nem a megnevezett dolog megóvása vagy fenntartása értendő: [...] éppen ellenkezőleg, a halálban tárul fel a név tényleges ereje, annak megfelelően, ahogy továbbra is megnevezi, mi több hívja úgynevezett viselőjét, aki már nem válaszolhat, nem felelhet a saját nevében és nevéért.”2 A név nemcsak túléli viselőjét a jövőben, hanem már élete folyamán megél nélküle, leválik róla, ahányszor csak egy megnevezés vagy megszólítás során elhangzik, ahányszor csak felírják egy listára, bejegyzik valahová, aláírják vagy műalkotásba foglalják. Amikor maga a dolog, jelenség, személy már nincs (nem lehet) jelen, csak az emlékét és a nevét, a névben rejlő emléket őrizzük, és a névből valami visszaáramlik a tiszta emlékezetbe, így a hiány, ott-nem-lét „a név szerkezetét és hatalmát is felfedi: […] viselője „emlékére” szolgál. Nem tudjuk elválasztani egymástól az „emlék” nevét és a név „emlékezetét”; nem választhatjuk el a nevet és az emlékezetet.”3 Így függ össze a név az emlékkel, az emlék a nyommal, a nyom a névvel.
Lengyel Péter makacsul ragaszkodik a nevekhez, felsorolásokhoz; a nevek, helyszínek ismétlődő, sokszori felidézésével múltjának elveszett, eltöredezett cserepeit gyűjtögeti össze, s ragasztgatja össze képpé, történetet hordozó amforává. Az utcák, terek (nevei) különösen alkalmassá válnak a múlt őrzésére. Minden utcanév olyan önkényes, véletlenszerű jelölővel felruházott, amelyet azelőtt egy másik jelölt „viselt”, s mintha az eredeti jelölt hiányával, halálával csak azért szállt volna újabb jelöltjére, hogy annak az előzőnek emlékezetét hordozza. Azért képzelhetőek el a történelem folyamán az önkényes utcanév-váltások, mert jelölt (földrajzi hely) és jelölő viszonya csak megkülönböztető, azonosító funkciót tölt be, egymás létezését nem feltételezik, így megváltoztatásuk és megválasztásuk attól is függ, hogy az adott közösség kinek vagy minek az emlékét kívánja fenntartani. Lengyel Péter és hősei számára azonban utca és neve elválaszthatatlan egységet alkot, mivel azok már saját múltjuknak, történetüknek, emlékezetüknek (le)nyom(at)aivá váltak. Azonosító, megkülönböztető funkciójukat túlnőve jelentést kaptak, és csakis egy módon, hely és név együtteseként, egységeként idézhetnek fel bármit is. Ezért bukkan fel mindhárom regényében a méltatlankodó hang: „Utcanevek változtak meg a városban, és ő nem tudott elfogadni semmi ilyen változást – mint ahogy azt sem tudta volna elfogadni, hogy Magyarországot egy szép nap rendeleti úton áthelyezzék szubtrópusi éghajlatra. Meggyőződése marad, hogy egy utcának csak egy érvényes neve lehet.” (Msz, 32-33.)
Ugyanilyen módon válnak hangsúlyossá a személynevek is. A múlt felidézhetőségének fent leírt vetületéből érthető meg, hogy miért olyan fontos a mellékszereplők teljes nevének állandó kimondása, emlegetése, ízlelgetése a Mellékszereplőkben – fontos azért is, mert a főszereplő(k) neve(i) nem mondható(k) ki, az akadémiai ügyetlenkedésről, házibulikról, szerelmekről stb. lehet beszélni, de a lényegről nem. Ám a kimondott nevek mögött mégiscsak ott rejlik valami a takargatás ellenére megsejtett, meglátott igazságból, mechanizmusból, különben Madaras nem repült volna ál-ürügyekkel a Második Elméleti Tanszékről diplomamunkája kapcsán. Anélkül, hogy a tulajdonnév lehetséges referencia nélküliségének vagy referencialitásának kérdésébe Derrida nyomán túlságosan belebonyolódnánk, felmerül a lehetőség, hogy bár a tulajdonnév nem tisztán tulajdon,4 „[a] tulajdonnév elnevezés mégis valami olyan tapasztalatra utal, amely mintha valóban őrizne egy tulajdon-momentumot, egy instant fondateurt. Ezért érezzük úgy, hogy a „tulajdon” nevünk önmagunkkal való azonosságunkat jelöli, amely végső soron ezeken a cáfolhatatlan bizonyosságként átélt pillanatokon alapszik.”5 Ez a kérdés azért tehető zárójelbe Lengyel regényeivel kapcsolatban, mivel sok esetben jelentéses, beszélő nevekkel él műveiben. Az írói névalkotás, névadás aktusával jellemvonásokat, sorsokat tömörít egyetlen kifejezésbe, mely az alakok regénybeli szerepének jelentésrétegeit tágítja ki. „A metaforák alkalmazásának általában, és a tulajdonnevek metaforikus használatának különösen, kognitív hatása van: egy ismerős fogalmi struktúra vagy egy ismert referens képe segítségével nagyon bonyolult szerepeket nagyon kevés szóval meg lehet világítani.”6 Így nemcsak Madaras repülése válik jelentésessé, hanem köznévi jelentésüket előtérbe helyezve szemantikailag Dán, Szász, Oroszi, hangzását tekintve Weszely neve is Madaras valóságától, a korabeli lehetőségektől való idegenséget és az elbeszélőtől való távolságot érzékelteti. Sőt, jelentésessé válik az is, hogy Dán Dóra első keresztnevét mellőzve a sokkal keményebb hangzású, vagányabb Dóra nevet használja, (a magyar név a latin Dorothea, ’isten ajándéka’ névnek rövidülése) és nem riad vissza attól, hogy szerelmével, akár időbeli átfedésben is, különböző férfiakat ajándékozzon meg. Az első nevét gyűlölő lány csakis a Dán Dóra őszinte szerelmében naivul bízó Weszely Gergely szemében, és az Oroszi Ferenc válóperében ítélő bírónő előtt játszott ártatlan lány szerepében „lesz” Ágnes (’szűzies, tiszta, szemérmes’). „Ismerem Dánt, gondoltam […]. Igazán szerény és megszeppent tud lenni, ha akar. Márkus Júlia egy vékony, lófarok-frizurás lánnyal ült szemben az eszpresszóasztalnál. Gyerekes, kinőtt, sárga pulóvert látott, csodálkozó őzszem nézett vissza rá.. Sajnálta. […] Úgy látta, Ágnes egész életét tönkreteheti ez a gyerekszerelem, a kamaszkori tiszta szenvedély.” (Msz, 168.)
Hasonlóképpen beszédes az idős professzor neve is: „Boncz Elemér hirtelen, látható ok nélkül felszínre bukó gunyorossága” és az a szokása „hogy akire megneheztel, azt nevének elfelejtésével, kicsavarásával sújtja. Mélyebb megvetés részéről embert nem érhetett, Tüneményesen találékony volt e téren.” (Msz, 164. és 165.) A Tükörtojás gúnynévvel és a „vén dög” minősítő névvel felruházott, sorsokat hatalmában tartó és tönkretevő öreg kéjenc mindent vizslató, gyanakvó jellemét tehát tovább pontosítják tanítványai által adott ragadványnevei.

Sokkal nagyobb „probléma” akad a nevekkel a másik két regényben. A Cseréptörésben Bárán János már sokat emlegetett identitáskeresése saját nevének megtalálásán is múlik. „Nem a saját nevén élt a világban. Tizenhárom éves kora óta, amikor nevelőapja hivatalosan örökbe fogadta, Nagynak nevezték. Ha öreg barátjánál üldögélt, s az azt mondta egy telefonálónak: „Nagy János van itt”, ő rögtön kipróbálta a mondatot magában még egyszer: „Bárán János van itt”. Ha elgondolkodva firkált, a Bárán aláírást próbálgatta, görög bétával kezdve. Sokat töprengett rajta, hogy miért olyan fontos ez a lényegtelen külsőség.” (Cst, 10-11.) Azért, mert e lényegtelen külsőség a múltban gyökerező, jövő felé tartó identitást éppen hagyományközvetítő szerepétől fosztja meg. A kamaszkorban történő névcsere éppen az ént és ennek fontosságát felfedező fiú egész ébredező eszmélkedését szakítja meg; egész addigi életét, múltját, gyerekkorát törli ki. A jelöltről, egyénről leváló név ez esetben nem ideiglenesen, jelenlétnek átmeneti hiányában helyettesíti őt, leválása, levetkőzése végleges, mint a halál esetében. A névváltoztatás, amely önmagában még nem jár együtt identitásvesztéssel, Bárán esetében azért tekinthető mégis annak, mert számára az „én”-nek nevezett kategória üres halmazként kísért, nem hordoz határozott, magának tulajdonított én-képzeteket, ahogy ezt a Szinopszis helyett című fejezetben rögtön a regény elején megtudhatjuk; ezért amíg önmagát meg nem találja – és már nem lesz szüksége semmi külsődleges jelölőre az én-azonossághoz – , az apáról fiúra öröklődő vezetéknév az, amely az ő történelmi, létezésbeli helyzetét pótlólag jelöli. A regény már az identitás sikeres megtalálása utáni helyzetben keletkezett, s erről nemcsak a már utólagosan készült szinopszisból értesülhetünk, hanem onnan is, hogy a narrátor végig Báránnak nevezi főhősét és soha nem Nagynak.
Lengyel Péter Macskakő című regényében is hangsúlyos a név, elnevezés játéka. A műben szinte senki nem az, aki. A szereplők egy jelentős hányada nem a saját – van-e ilyen? – nevén él, hanem álnevet használ. Az álnév egyrészt a rejtőzés, az alvilági élet fontos kelléke. Az álnevet viselő személy egy olyan másodlagos, tetszőleges választott (vagy ragasztott) jelölőt használ magára, mely elrejti az első, anyakönyvezett nevét, ezáltal kétszeresen eltávolítja, elrejti magát neve, nevei mögé. Másrészt az álnév viselője, eredeti nevét elfeledve, mégiscsak közelebb áll választott, ragasztott nevéhez, mivel ezeknek többsége beszélőnév, így szemantikájukkal az adott személyiségek lényegét fejezik ki: Kasszakirály, Görög, Púpos, Diri és Dongó. Tehát a bejegyzett, anyakönyvezett forma, s így a bűnügyi történetben fontos azonosíthatóság, rejtve marad, ám a név használója és neve kölcsönösen erősítik egymást; a név nemcsak reprezentálja, helyettesíti használóját, hanem annak lényegét (létét) is magában hordozza. A regény főszereplői közül Bórát és a mulató életét dédelgető Dajka doktoron kívül, akinek egyedül nincs rejtegetnivalója a történetben, és akinek neve „eredendően” beszélő név, mindenki álnéven „működik.” A hölgyek elnevezései és névváltoztatásai a legfantázidúsabbak. A keresztbetört, szégyellnivaló sorsokból menekülő lányok úgy szakítanak addigi életükkel, hogy elsőként nevüktől szabadulnak meg. Így lesz Csorba Erzsikéből – önmagában beszédes jelzés a hiányos, kiteljesületlen életről – , Vad Ágnes, a mindenre kész, saját egzisztenciájához, jövőbeli terveihez az élete árán is ragaszkodó pesti asszony. De mintha ez még mindig nem fejezné ki elég karakteresen a Café Chantant háziasszonyát: „Vad Ágnes – aki felderíthetetlen vágyak, emlékek és egy felderíthető úr7 nyomán Baronesznek szólíttatta magát.” (Mkő, 15.) Hasonló eljárással lett Czérna Veronikából Clarendon Bóra,8 vagy a folyton elillanó, eltűnő nem is annyira ártatlan kenyereslányból Buborék. Az álnevek olykor hiányból születnek: ilyen Negyedik, aki Dajkától kapja elnevezését, mivel a nyomozó előtt feltáruló nyomokból logikus következtetésként adódik, hogy a kasszabetörésben kell lennie egy negyedik személynek is. A fedőnév alatt/mögött rejlő „valódi” név végig titokban marad, az első személyű századfordulós elbeszélő alakja lehetővé teszi, hogy valódi nevét egyszer se mondja ki a mű folyamán; az elbeszélő(k) elbizonytalanítása mindvégig Lengyel narratív játéka marad. Az álneveknek ez a nagyfokú játéka nemcsak a szereplők jellemzésének, regénybeli elhelyezésének fontos eszköze, hanem a bűnügyi történet rejtély- és a regény fikció-voltát is mélyítik.