Egyenrangú felek szerződnek Varga Lajos Márton beszélgetése Lengyel Péter íróval

Ötvenhat éves, író, munkásságát ed-dig József Attila- (1983), Arany Meteor- (1986), Év Könyve- (1989), Pro Urbe- (1990) és Déry Tibor-díjjal ismerték el. Szabadfoglalkozású.

­ Miből él?
­ Honoráriumból és ha kell, szellemi segédmunkából.

­ Mit értsünk ezen?
­ Csak egy példa: legutóbb egy kiadó megbízásából át kellett néznem két negyedév angolszász irodalmi termését, 2,6 kg katalógust ­ ráírták a súlyt a postán , és javaslatot tennem, hogy mely könyveket hozassanak be megtekintésre. Minden munka jó mulatság, csak az időm véges. Tanítottam is.

­ Tudomásom szerint fordít, szóra-koztató irodalmat is, Chandlert például.
­ Múlt idő; ma a saját regényem helyett tehetném csak, ugyanazt a fajta erőt-időt eszi.

­ Felesége?
­ Szerkesztéssel, fordítással foglalkozik. A gondjai részben hasonlóak.

­ A két gyerek?
­ Felnőttek, mindkettő a második egyetemét végzi, mellette dolgoznak is.

­ Jövedelmének mekkora része a honorárium?
­ Számottevő.

­ Egyezkedhet-e a nagyságáról?
­ Nem.

­ Miért, hiszen köztiszteletben álló, megbecsült író, ott közli írásait, ahol akarja.
­ Hadd legyek pontosabb: egy bizonyos ponton túl nem. Amikor a kiváló, jóakaratú kiadóigazgató, akivel mellesleg jó viszonyban vagyok, azt mondja: ahhoz, hogy a könyv nullszaldós lehessen, ennyit meg ennyit tudok fizetni, mit kezdhetek vele? Persze jóval kevesebbről van szó, mint az az ívhonorárium, amennyit az ember elképzel, s munkája után el is vár. Ez azonban csak a kisebbik probléma. A nagyobb, amely most foglalkoztat, az eljövendő szerzői jogi törvény, az ugyanis hosszú távra meghatározhatja lehetőségeinket. A jelen, élő magyar irodalomét. Több könyvkiadással foglalkozó szakember is nyilatkozott már, hogy az lenne a jó, ha a törvény lehetőséget adna a kiadóknak az egyes művek, avagy ­ még el sem készült ­ életművek egyszer és mindenkorra történő megvásárlására. Magyarán a szerzői jog az íróról, zeneszerzőről, másról egy gazdasági-pénzügyi szempontú szervezetre szállna át, a mű, sőt az életmű jövőbeli esélyeivel együtt. Ezt az adott viszo-nyok közt nagyon veszélyesnek tartom, hiszen kellő biztosítékok nélkül a jogok átruházása az írót védtelenné teszi. Vagyis fennáll a lehetőség, hogy megteremtsék a teljes és végleges kifosztásának törvényi feltételeit ­ amit meg kell akadályoznunk, ami ellen nyilvánvalóan össze kell fognunk.

­ Amit mond, az több, mint körültekintő óvatosság. Ez több, mint az egyenrangú felek magas hozamú alkujához szükséges garanciák törvényi biztosításának igénye. Ha jól értem, akkor itt mély bizalmatlanságról van szó.
­ Lehet. Igaz, személyesen inkább jó tapasztalataim vannak: az Európa Kiadóval, a Jelenkorral, melynek  célja,  hogy szerzőinek munkalehetőségét a korábbi művek újrakiadásával segítse; a Magvetővel, amióta Morcsányi Géza az igazgatója; a Rádió irodalmi osztályával, mely a rossz helyzetben egyre inkább feladatának tekinti az értékes irodalom mecenatúráját. De nemcsak ilyenek léteznek, továbbá túl szorosan személyekhez kötött a dolog. E pillanatban s a belátható jövőben igen gyenge az író helyzete.
Beszéltem egy-két kiadóval a honoráriumok tervezett tb-járulékolásáról ­ jó nevű, tekintélyes cégek ­; két megoldást terveztek. Az egyik: a jövőben csak olyan szerzővel foglalkoznak, akinek betéti társasága van, aki hát maga fizeti a negyvennégy százalékos sarcot. A másik: annyival csökkentik a honoráriumot.
Ezután a második adóztatás után hetven-nyolcvan százalék lett volna az adóm, tavalyi hó, de a hó mindig újra esik. Vagyis, ahogy mondom, kevés olyan intézmény van, amelyre hosszabb távon is rá merném bízni érdekeim képviseletét.

­ Az mondja, össze kell fogniuk. Miért az íróknak kell ezt szervezniük, ha érdekeik védelmét több szervezet is szolgálja?
­ Valamennyi szervezet helyett hatásos, megnyugtató és eredményes megoldás volna a felelős, érdekelt, személyes irodalmi ügynök intézménye ­ kitalálták már, működik. Ennek híján úgy érzem, rá kell ordítani a kartársaimra: aláírás előtt minden betűt olvassatok el ­ a magam bajából tanultam meg, a szóbeli megállapodás után aláírtam valamit olvasatlanul ­, egyedi szerződéseket fogadjatok csak el, jogotok van hozzá. Valami csak megváltozott: kiadó és író esetében egyenrangú felek kötnek szerződést.  Író nincs kiadó nélkül, igaz. De kiadó sincs író nélkül ­ ha olykor az volna is a pillanatnyi látszat itthon, ma. Attól félek, hogy az író és azok a szervezetek figyelmetlenek, megtéveszthetőek, veszélyérzetük ki-kihagy, nem elég határozottak, nem elég kemények. Különben az említett nyilatkozatokat már eddig sem hagyták volna szó nélkül. S ne feledjük: amit a jog lehetővé tesz, az ­ régi szokás mifelénk ­ igen könnyen kezelhetővé válik. Ami esetleg némi haszon a jelenben, az utóbb a teljes kisemmizettségre vezet.

­ Önmaguktól is meg akarja védeni az írókat? És milyen mélységig lehetséges ez? Hiszen, ha egy kiadótól anyagi biztonságot remél valaki, járadékot, műveinek szavatolt kiadását, külföldi forgalmazását a copyright fejében, akkor az egyezség megkötése az ő felelőssége, a maga fölötti rendelkezés joga különben sem korlátozható, ezt nyilván ön sem akarja.
­ Csakugyan nem. Épphogy a szabad önrendelkezésért szólok. A felsorolt pontok eszményi esetet jelentenek, azt a szerződést, amely mindezt  szavatolja, magam is aláírnám. Nem vagyok elvi ellensége annak, hogy a jog  adott estben, két fél közös akaratával, mindkettő előnyére,  a kiadóhoz kerüljön. Mi több, tudom, elfogadom, hogy egy megfontolt, az irodalomért ­ az irodalomért is ­ létező kiadó legfőbb tőkéje lehet szerzőinek névsora. Tehet is, épp a külföldi kiadásokért. A jól átgondolt biztosítékokat tartom fontosnak. A szerző valóban szabad választását. Olyan törvényt, melynek nyomán nem lesz pária az sem, aki magának tartja fenn a döntés jogát az egyes kiadásokról. Hogy egy-egy mű jó sorsa azután szerzőnek és a kiadónak egyformán előnyére váljon. A jog épp arra való, hogy az efféle ne esetlegességeken, személyek kiválóságán, tág látókörén múljon.
Ma például a Jelenkortól, az Európától, a Magvetőtől közös megállapodással alakított egyedi szerződést kapok ­ az elemek adottak, a számítógép korában nem nagy ügy személyre szabni az ilyesmit. Vannak azonban helyek, ahonnan mindenkinek azonos, előre nyomtatott szerződést tolnak az orra alá. Kaptam olyat is, amelyben szerepel a következő pont: a szerző átadja a kiadónak az idegen nyelvű fordítás kiadási és terjesztési jogát. Csak, semmiért, mellékesen. Ha aláírom, lemondtam volna arról, hogy a kinti kiadásnál, akár elvben, szavam legyen ­ ha én olyan ómódi ember vagyok, hogy nem kívánok, mondjuk, egy horogkeresztes vállalatnál szerepelni. Egy másik pont szerint a szerző a saját műve hasznosítási jogairól "sem részben, sem egész-ben másképp nem rendelkezik" ­ nem is egészen értem. Még azt is olvashattam a nyomtatványban, hogy szerző köteles a kiadónak írásban megadni a műben ábrázolt azon személyek vagy események jegyzékét, akikkel (amelyekkel) kapcsolatban fennállhat a személyiségjogok megsértése. Minthogy fikcióról van szó, ilyen jegyzéket összeállítani lehetetlen. Csak arra jó ­ mint némely hajdani rendelet ­, hogy a jog az intézményé, a felelősség az emberé legyen. Megírtam nekik, hogy mit nem vállalhatok, s hogy nem akadályozni akarok ­ hisz szándékom az adott kiadvány esetében is az együttműködés. S hogy a kiutat az egyedi szerződésben látom, mely a két fél közös szándékát tükrözi.
Ha már a jog higanymozgásban van, és ilyen az élet, hogy ­ sajnálom ­ pitiáner dolgokkal, pénzzel kell foglalkoznunk, ahelyett, hogy minden percben írhatnánk ­ például ­ a regényünket, nem járhatunk el máshogy, csak felelős, szabad polgárként.