Egy életem, egy halálomA Litera -- Szegő János -- interjúja a Kossuth-díj alkalmából

A díjazottakat kérdeztük III. Március 15-én vehette át az egyik legmagasabb állami kitüntetést, a Kossuth-díjat három kiváló alkotó: Kovács András Ferenc, Lengyel Péter és Rakovszky Zsuzsa. A litera velük készült interjúit olvashatják.

Egy életem, egy halálom

LENGYEL PÉTER - Kossuth-díj

Károlyi Csaba szerint a tavalyi év legnagyobb szenzációja: „Lengyel Péter szelíd és szolid visszatérése az irodalmi életbe, köztudatba.” Más ezt úgy mondta nekem, hogy Lengyel Péter kijött a fényre. A te szemszögedből milyen ez a szolid-szelíd visszatérés? Milyen a fényben?

Két vélemény, két válasz. Mert a két mozzanat nem azonos, messze nem, a válasz még magamban sem. Károlyi Csaba mondatának örültem, jól esett, az ember már ilyen esendő. Meg hiú béka. Csak ne keverjük össze a lényeges dolgokat, ezt nem neked mondom. Csaba: „az irodalmi életbe”. Nem az irodalomba. És nem az életbe. (Lásd a következő kérdés-választ itt.) Hosszú villanyújságíró létem során egy ízben Kovács Sándor Iván hívott a Kortárshoz próza szerkesztőnek. Nem volt sok országos folyóirat. „Így visszatérhetnél az irodalmi életbe”, hosszan rábeszélt. (Ő merte közölni a Rondót, amelyből két évvel korábban a másik lap főnöke a nyomtatás feltételeként ki akarta húzatni Csalog Zsolt nevét.) Az ajánlatot megköszöntem. „Nem szeretnék visszatérni az irodalmi életbe.” Dolgozni, nyugodtan, azt igen. A villanyújság erre épp alkalmas.

A „fény”, az más. Sötét nem volt, legfeljebb áramszünet idején. Egyenesen jó, hogy nem tudom, ki mondta, csak úgy válaszolok, bele a világba. A kissé nyúzott igazsághoz térek vissza: „Mit csinál az író?” „Remélhetőleg ír.”

Régi barátunkkal beszéltem a minap. Arra terelődött a szó, hogy hívtak a rádióba, és nem megyek. Mire ő: „Szedd össze magad, és ilyenkor menj el.” Régi barátság ide vagy oda, tökéletes volt a félreértés. „Szedd össze magad…” – más folytatást vártam, valamit a munkáról. Mondtam neki. Ha én összeszedem magam – és azon vagyok, hogy egy nap se maradjon ki –, akkor az asztalomnál ülök. Vagy azért teszek éppen, hogy leülhessek és tegyem a dolgomat. A minap késő délután azon kaptam magam, hogy feltűnően fáradt vagyok. Testileg. Nem értettem, kialudtam magam, semmi megerőltető gyakorlat, mi ez? Aztán ráismertem a valóságra. Intézni kellett ezt-azt, olyan nap – még csak nem is ácsorgás, járkálás, végig itthon, levél, telefon, meg újra. Addig a percig két órát, ha dolgoztam békében. Amennyit nem, attól fáradtam el, mint aki kirakott egy vagon szenet (szókép, csak 25 kilós cementzsákot hordtam, Mohács, 1956, fél napokon át). Na, ilyen az, ha nem lehetek otthon az asztalomnál.

Meghívtak az Iowai Egyetem nemzetközi írói műhelyébe – a műfajból a legjobb az Egyesült Államokban. A vendéglátást a háziak művészetté faragták. A meghívottak felnőtt emberek szerte a világból. Hamar kiderült, hogy az a legjobb író, aki kétszer tud hátrafelé bukfencezni a bulin.

Talán ott a „fény”, ahol ez zajlik.

Azt hiszem – bizonnyal nem elvágólagos -, hogy a fény belül világít.

Nekem fényből elég volt, e tekintetben mindennél több máig, a kitüntetett pillanat – villanyújság-élet –, amint egy nő, szerelmem, úgy látja: „Te vagy a fény az éjszakában.” (Talán tudni még, a tingli-tangli dalocska sorolja tovább, mi minden vagy Te: „a kék az ég színében”, és „a szó a némaságban…” – ez már a szakmai vonal. Én a magam akaratából, semmire tartott státusban, a nagykörúti éjben világítottam ott tizenhárom betűhelyen.

Ha már visszatérés, adódik a kérdés, hogy honnan is tértél vissza. Az elmúlt években milyen szerepet játszott az irodalom az életedben?

Ez az. Nem vagyunk egyformák, van, aki tud szerepelni, szeret, a legjobbak, vagy akik mást se. Én nem tudok, nem tanultam meg, alkati. De honnan a bánatból jöttem volna, mégis? Honnan, aki könyv-írással tölti az életét? Amennyiben feltesszük, hogy a pali (nő) így cselekszik. Azt meg, kérdezték, sose tagadtam. Nem tudok már mit mondani – furán érintett a ragyogó szó: fény.

Még egyet, fontos. Kidugtam az orromat, többször is. Karádi Éva műve. Kilódított, munka-kapcsolattól függetlenül is. Részéről a művelet egyedüli tárgya: tenni a szövegért – megjelent máshol, máskor, vagy nem jelent meg, a lapjának se célja, se dolga vele.

1990 után te tanítottál először Magyarországon kreatív írást egyetemen. Azóta ez a műfaj több intézményben is meghonosodott. Ha nem is hivatalos értelemben, de vannak manapság is tanítványaid?

Nem ejtettem ki a számon a szót, hogy tanítvány. Amint lehetett – tartózkodó vendégsereg haza, s elképzelhető, hogy diákok közelébe engednek –, felhívtam az egyetemünkön (saját alma mater, civilizált helyeken számít az ilyesmi) az esztétika tanszéket és felajánlottam az Írói Műhelyt. Írni szinte gyerekkorban kezdtem (a második elemiben verses formában benyújtott házi feladatot nem számítom), még így is. S az óta nem értettem, miért ne lehetne valahol tanulni valamit a mesterségből. A megtanulhatót. Hiányzott tovább is. Komolyan vettem a munkát - hogyan máshogy? -, és tisztesen akartam hozzáállni, megtenni, amit lehet. Abban az 1989-es pillanatban úgy láttam: ideje, hogy aki ma indul, ne érezze azt a hiányt. Már szabad volt. S ha az időt, erőt megérdemli a tárgy, akkor azt is, hogy magyar neve legyen. Biztos furcsa különcködés. Én a földalattit is földalattinak hívom.

Együtt gondolkoztunk, kéziratot olvastunk, megbeszéltük, azt lehet. Mert aki ott van, ez érdekli a legjobban a világon. Ahogy kávéházban, szalonban mondjuk a Nyugat korában. Ma? Nem mondatom, hogy bárkivel ilyen helyzetben vagyok – bár jó volna. Csakhogy egy dologgal, a kérdésed is mutatja az okát, zsugorin bánok: az időmmel. „Ha tudnád, hogy mi mindenhova nem megyek el, még…”, mondtam egy barátomnak, aki hiányolt. Tudta.

Szülőfalud Budapest. Mostanában hogy érzed magad a városban? Mennyire tudod benne magad otthonosnak?

Talán a legnehezebb kérdésed. De csak elsőre. A város, mint az ország, a szülőfalu, mint a szülőföld – együtt vannak, mint eddig is.

Ha bárki arra gondol: amint kilép az utcára, milyen és mennyi trágyába botolhat bele – ilyenbe, szó szerint és olyanba, szó szerint – az nem Budapest. Volt már ez így, már az életemben is. Magukat tekintették az országnak. Túléltem. Nem mindenki. A válasz mégis egyértelmű: ország-város-híresember nem az, ami ilyenkor harsányan látszik. Mindig is megvolt az a bizonyos Másik Magyarország, lásd legutóbb Ottliknál. Van a Másik Város is. A szerelmi vallomásnak is elég könyvemet akkor írtam hozzá, amikor számítani lehetett rá, hogy a nyomdából is visszahozzák – élt a cenzúrának ez a sajátos formája. Azzal a szösszel, hogy a nyomdász, azaz a dolgozó nép maga tiltakozott: ilyen ellenséges művet nem hajlandó kiszedni. Akkor meg hogyan lehetne belőle könyv? S főleg: a nép akarata, az, ugye, szent.

A szülőfalum, az a Másik Város, Krúdy városa és Nagy Lajosé, Kosztolányié, Gellérié, Mándyé – a sornak nincs vége. Az megvan és lesz. Ha nem az utcán, akkor a fejekben, a könyvekben – ha elégetik is. Proust tovább él, mint a könyvmáglyák, Gelléri tovább, mint az ún. közérdekű munkaszolgálat és a vendégváró Mauthausen. A fertelem pedig, a pillanatnyi látszatok ellenére, nem örök.

A Füst Milán-díj 1995-ös átadásakor Balassa Péter méltatásában azt írja: „a legjobban, a legprofesszionálisabban, legrejtélyesebben a kettőspont beszél rólad, melyről mindent tudsz.” Hogy folytatnád a mondatot a kettőspont után? Kossuth-díj:

Semmi sem változott. A szövegek nem lettek jobbak. Nem voltak rosszabbak. A fény köszöni, jól van. Természetesen örülök neki. Végtére: polgártársaim értő és hiteles gyülekezete érdemesnek tartja a munkámat. Hisz benne. Több gyülekezet, sorra. Ezért sem árt a demokratikus berendezkedés: nem kinevezett emberek. Nem más irányú erényeket jutalmaznak. Így aztán tekinthetek úgy a díjra, hogy Olvasó képviseletében nógat.

Következtetést annyit vonhatok le: még inkább, még komolyabban kell tennem, amit eddig.

Jó volna, ha láthatnák, akik már nincsenek, barátaim, felmenőim. Persze, apám – mindjárt a könyvek után. Anyám és a nevelőapám olvasott, annyi se jut ki mindenkinek. Szinte magánügyem, sajátos külön jó: kinek a nevét viseli a díj. Jól esne a szépapámnak (1848-49-ben katonakorú férfi, nem tudom, hogy hányadik nemzedék, hiányosak a nyomok), aki nemzetőr volt, s a vereség után megőrzött egy Kossuth ötforintost, a nemzedékek adták tovább, a budapesti nagymamámnak, aki gyöngyös tárcát hímzett hozzá, és nekem adta át tovább őrzésre kamasz koromban. Nem voltak hozzá nagy szavak. Itt van bekeretezve. Most találkozhat nevével a bankó más formában, más jelentéssel, kerekedett egyet a több mint másfél évszázados történet.

Hogy áll a készülő könyved, melyet „körökben írsz”? Avagy, te hogy állsz benne a regényben? Elengedhető, lezárható a születő anyag?

A bűbájos asszony megmutatta az üveggömbjét – guszta kérdőjelek kavarogtak a pilinkélő hóban, garmonddal, arial-lal, Lucida Console-lal (kedves betűm, tud magyarul, jegyzet csak vele). „Ennyit előre”, tárta szét a karját a bűvös-bávos.

Ugyanide: „Nem szeretek részletet kiadni”, mondom egy nagyszerű kartársnak. „Ugye hogy?”, csap le ő. „Megköti a kezet.” Abban, hogy hogyan tovább. Mondani róla, vagy belőle – ugyanaz. „Hol tartasz?” „Mondja, P., hogy áll? Mennyi van meg? Úgy körülbelül. Hány oldal?” Félhomályos szobában, villamoson, hólucskos járdán odalép és kérdez. Az első szava, köszönés helyett. O., olvasó. Érte van az egész. Jó volna felelni valami megfoghatót. Toporgok, a vállamat vonom sután. Széttárom a karomat, felelet nincs. Mert ez az: nem tartok, ezt jelentik a körök. S egy életem, egy halálom – a tudomány mai állása szerint -, csinálom, ahogy tudom.

Anyag? Temérdek. Az egyik nagy nehézség a dobás. Kenyéranyag az egész, de olykor négy mázsás grizzly-medvének látom, ursus horribilis, a feje, nyaka csaknem ezüstszín, felállt a hátsó lábára és birkózni akar. Három méteres, így. Én neveltem kismaci korától cumisüvegből etettem, sose bántana. Éppen csak emlékeztet játékos kedvvel: itt nincs mellébeszélés, öreg.

Lássuk a medvét. Úgyhogy ezzel foglalkozom: medve-szelídítéssel.

(Szegő János)