Csuhai István: Munkák és napokLengyel Péter: Holnapelőtt

"Szólhat-e a regényíró közvetlenül? A világvégéről, a mesterség megtanulható részéről, Írói Műhelyről, pompás kalandjáról a német nyelv gyönyörűségeivel, munka nélkül maradó kémek nyomoráról, az enyhén náci Lindbergh ezredesről, könyv alakú utcai szemétről, tűznyelőkről, Varsóról, Manhattanről, Rómáról, Skorpilovciról, Madridról, a számítógép világrendjéről, melyben multidimenzionálissá válnak kapcsolataid, Óbudáról persze, szellemi segédmunkákról, Semprúnról, címkeresésről, a regény épületéről és a mondatról, a Görög Szobor Módszerről, a magyar konfekcióruházatról, papírcefetekről, közszereplésről, Európa forradalmairól, a hazai volt lágy terrorról, Danielle Miterrand-ról és a változatlan viszolygásról a változó hivatalossággal szemben. Bármiről, írhat-e máshogy, mint a regényíró nyelvén?" – olvasható egy a szó legszorosabb értelmében sokatmondó bekezdés a Holnapelőtt szövegének egyharmada táján. Sokatmondó bekezdésnek nevezem az idézett passzust, mert több ízben is hangsúllyal szerepel benne az a szó, mely a Holnapelőttben kétségtelenül kulcsfogalom: a regény. Továbbá a fentebb olvasható felsorolás a könyv megközelítően teljes témakatalógusát adja, afféle mutatót (de erről majd később); e katalógus tartalma, az időben majd ez után elkövetkező írások témájának megnevezése az egész vállalkozás végiggondoltságáról, illetve egy konzekvens írói észjárásról is árulkodik. A katalógust körbeölelő két mondat, a fokozva ismétlő kérdés pedig e könyv bizonyosan legjelentőségteljesebb válaszát várja. Ez a kérdés az a pontosan körülhatárolt hely ugyanis, ahol a Holnapelőtt nem szövegszerűen, mégis nagyon megfoghatóan érintkezik Lengyel Péter ezt megelőző munkásságával. A kérdést az eddig főképp regényei révén megismert író választott mestere, a könyv lapjain oly sokszor megjelenő Ottlik Géza kijelentése nyomán teszi fel, s így a válasz is szinte kihallatszik belőle: a regényíró dolga az, hogy regényt írjon. Az elhangzó kérdés persze egyúttal az a hely is, ahonnan a könyv furcsaságai, rendhagyásai a legérzékletesebben magyarázhatók: mit ír a regényíró, ha "nem-regény"-t ír? És noha talán nem is egészen alaptalanul tűnik úgy, hogy e bekezdésben Lengyel Péter kérdése nagyon is a saját személyére szabott, mégis tény, hogy papírra vetésének idején, abban a bizonyos 1989-es évben az újabb magyar irodalom történetének egyik jótékony, a politikai rendszerváltozás óta a kevesek közé tartozó általános és pozitív szociológiai fordulata következett be, amelynek bizonyos mértékű esztétikai hozadékai is vannak: jó hírnevű, szépirodalmi műveket maguk mögött tudó, fontos írók egész sora tért vissza vendégként több-kevesebb rendszerességgel a napi sajtóba – majd negyvenéves számű¬zetés után, ami attól függetlenül is negyven év, hogy a valamiko¬ri szombati napilapmellékletek protokolláris-nagypolitikai vagy éppen jelentéktelen írói szereplését ideszámítom-e vagy sem.
De ha már ezzel a kérdéssel és a rá adandó válasszal kezd¬tem, és ha igaz, hogy a kérdezés mibenléte a Holnapelőttben Len¬gyel Péter számára különleges fontosságot nyer (példa rá az első Magyar Napló megszűnése kapcsán írt írásban a nagy elfogadáson és a természetes szolidaritáson belül kritikai megjegyzésként szereplő félmondat, hogy "...ha felütöttem, mindig találtam szer¬zőt, akinél már azt sem tudtam elfogadni, ahogy kérdez...", 111. o.; de további példák is sorolhatók, lásd a Regényszólamok című beszélgetést), akkor talán érdemes szemügyre venni, hogyan is vá¬laszolja meg az idézett "Szólhat-e a regényíró..."-kérdést, hi¬szen ez a mód az egész vállalkozás legbensőbb természetét vilá¬gítja meg. Felvet egy általa "állampolgárinak" nevezett szempon¬tot, amely szerint a válasz: igen; s egy "szakmait", mely a "nem vagyunk egyformák" megengedő közhelyét hangoztatja. Ebbe a "nem-egyformaságba" belefér az igen is és a nem is, mint ahogy minde¬gyik, a tárgyban megadott válasz (lásd például a balra vagy jobb¬ra ülés problematikáját az Orchideák című írásban) valahogy így, eldöntetlenül, az igen és a nem között lebeg. Lengyel Péter rokonszenves következetességgel, helyenként konoksággal érzékelte¬ti olvasójával azt, hogy léteznek olyan helyzetek, melyekben egy¬értelműen, ellentmondást nem tűrően tudni kell az igent és a ne¬met (ezeket a helyzeteket lehetne az ő szóhasználatával "állam¬polgárinak" nevezni), és ismer olyan helyzeteket, ahol csak "e¬gyéni életstratégiák", személyes döntések vannak (ide tartozná¬nak többek között a "szakmai" kérdések). Híján maradunk tehát a konkrét válasznak a "Szólhat-e a regényíró..." kérdésre, ám úgy hiszem, a Holnapelőtt darabjai soha nem kerültek volna a kezünk¬be, ha írójuk szigorúan ragaszkodik mestere tételéhez, és maga is nemmel válaszol rá.
Mindez azonban inkább retorika és bölcsködés csak; ostoba¬ság lenne nem észrevenni, hogy a hangsúly Lengyel Péter számára inkább a közvetlenülön és a máshogyon van, s e hangsúly kitéte¬lét nem is csupán az idézett kérdésre értem, hanem ennél tágab¬ban. Nem csoda, hogy az "állampolgári" és a "szakmai" két olyan kört jelöl a Holnapelőttben, amelyek mindvégig sajátos együttál¬lásban vannak egymással. A könyv első látásra három év, az 1989¬-1991 közé eső esztendők privát történelmét mondja el, s ekképpen naplónak lenne tekinthető. Ám a Holnapelőtt nem Lengyel Péter mű¬ve lenne (a "mű" kifejezést sem feltétlenül a választékosság ked¬véért használom itt), ha nem jellemezné az a "sokszólamúság", melyről más összefüggésben e lapokon is gyakran beszél. "Nem kí¬vánom elfogadni azt, ahogy ma az úgynevezett magas kultúra és a tömegkultúra kettévált. Nem akarom elfogadni, hogy egy regény ál¬talában vagy befogadható és olcsó, vagy esztétikai minőség – és emészthetetlen, túlbonyolult, egyenesen unalmas. Célom és becsvá¬gyam a szakadék áthidalása. (...) Az eljárás, melyet ehhez a ma¬ga életét élő regény megtalált: szólamokban szólni." (104. o.) A Holnapelőtt is így, szólamokban szól, s e szólamok közül az ala¬pot képező szövegrész lényegében egy számítógépen készült fel¬jegyzéssorozat.
Itt meg kell állnunk egy pillanatra, mert két idézet az ezt a könyvet megelőző regényből, a Macskakőből idekívánkozik, hogy megvi¬lágítsa a Holnapelőtt alapszövegének természetét. Emlékezetes, ahogy az író ott a végleges változatban soha nem látható és bizo¬nyos értelemben valóban egyáltalán nem fontos napi munkamódszeré¬nek titkát megosztja olvasóival: "Megálltam ennek a beszámolónak beszúrásokkal agyongyömöszölt, át- meg átfirkált kézirata fö¬lött. Csak így tudom csinálni: előbb belepakolok mindent, ami csak eszembe jut. Nyúzom-gyúrom-javítom. Azután tisztázom folya¬matos olvashatóra, és nekiállok húzni." (Macskakő, 292. o.) És egy másik mondat, másról, de tulajdonképpen ugyanerről: "Arról ábrándozom időnként, hogy kellene szereznünk egy gondolkodó gé¬pet, hogy módod legyen beleszeretni a világba, egy új gondolati rendbe, ha akarsz." (465. o.) Ez a két részlet a Holnapelőttben már nem kaphatna helyet. És többről is szó van, mint a körülmények puszta változásáról: az új könyv nem úgy tematizálja saját munkamódszerét, hogy beszél róla, hanem egész egyszerűen megmu¬tatja ezt a munkamódszert: tudomásunkra hozza, hogy írójának módja volt belesze¬retni abba a bizonyos új gondolati világrendbe, mi több, a szö¬veg valósága éppen ennek a világrendnek a praktikusan hasznos le¬hetőségeire épül. Már az alapszólam egyszerre több és kevesebb is tehát, mint amit a könyv évszámokkal jelölt második alcíme ígér. Több, mennyiségileg, hiszen a feljegyzések nem 1991 végén zárulnak, hanem egy "kódával" kibővülve 1992 tavaszának közepén, a saját számítógépen kiszedett könyv nyomdába adásának napján. Több, minőségileg, mert az alapszólam közegközpontúsága, a készí¬tés, a dolgozás, a munka reflektáltsága, valamint e szólam öntörvényűsége alighanem az első ilyen nagyságrendű és teljességű kí¬sérletet eredményezi a számítógépes széppróza létrehozására. Ám kevesebb is ugyanakkor, mert a fentiek értelmében maga az a¬lapszólam sem tekinthető szabályos naplónak, a napok történései¬ről beszámoló pontos feljegyzéseknek. Kihagyásosság, rejtélyes¬ség, megfontolt homályosság jellemzi; megengedem, a kifinomult számítógépes utalásokban rejtezik némi cinkos összekacsintás a céhen belüliekkel, és nem kétséges, hogy az előtt az olvasó e¬lőtt, aki egy ilyen masinával legalább egyszer nem bíbelődött, rejtve marad a Holnapelőtt humorának egyik rétege. Ezt a szöveg¬sort azonban a konvencionális értelemben vett "húzás" és a konkrétumoktól való szándékos eltávolítás is jellemzi, ami a hosszabb-rövidebb hónapokra tagolás eljárásának, a napok kiikta¬tásának, illetve egybemosásának, a naplójelleg eltüntetésének az eredménye. Mégis, ebben a formában is megtalálhatóak azok a pon¬tok (romániai december, Dunagate-ügyek, választások, taxisblo¬kád, Tilos Rádió, Budapesti Búcsú, tévéhíradó és sok egyéb más), gyakran egy-egy félmondatba vagy bekezdésdarabba sűrítve és a legtöbb esetben reflexióként, amelyek e három év legemlékezete¬sebb eseményeinek rögzítései. A feljegyzéssorozatnak e tekintet¬ben bizonyosan van felidéző ereje, mint ahogy nyilván megvan ez az óhatatlanul "naplószerűbb" személyes-privát történet tekinte¬tében is (például a villanyújságtól való elbocsátás, az állása¬jánlat, az utazások, az egyetemi órák, a tanítványok, illetve a hozzájuk való viszony, valamint a készülő és befejezett munkák tartoznak ide), ám ezeknél az olvasó végképp ki van szolgáltatva az előtte lévő szövegnek, mert neki azokról az eseményekről érte¬lemszerűen nem lehet emlékezete.
Hogy a teljes Holnapelőtt pontosabban micsoda, abban a fel¬jegyzéssorozatba ékelődött többi írás, az alapszólamon túl fel¬hangzó többi szólam igazít el. Lengyel Péter az alcímben mega¬dott időszak első harmadában kétheti rovatot tudhatott a magáé¬nak az újságformátumú, még hetilapként megjelenő Magyar Napló¬ban. A közös cím, a "Zebra" alatt különböző műfajú írásai láttak napvilágot. Ezek a szövegek, s a rovat megszűnte után más, nem regénybe szánt vagy nem regényként megírt írásai törik meg az alapszólamot, ezek kerültek a múló időt megörökítő feljegyzések közé, pontosan azokra a helyekre, ahová megint csak az idő, va¬gyis megírásuk-megjelenésük dátuma helyezte őket. Ha az írások eredeti formáját, műfaját nézzük, akkor a Holnapelőttnek ebben a kétségtelenül fogyaszthatóbb, kevésbé rejtjeles rétegében a re¬gény előbb emlegetett sokszólamúsága mutatkozik meg: van itt kis¬esszé, publicisztika, tárca, tárcanovella, interjú, személyes ars poetica, íróportré és minden műfaji kritériumot kielégítő irodalmi esszé is. Ám az egyes darabokat két okból sem szerencsés egymástól vagy az alapszólamtól különválasztva olvasni. Az alapszólam egyfelől mindig reflektálja a kompaktabb részeket, gyakran érdekes vagy sehol másutt nem megtalálható adalékokkal, részletekkel szolgál a megírás-megjelenés körülményeiről, s nem is egy alkalommal a "szabályos" rész az alapszólamban megemlí¬tett megjegyzés vagy utalás bővebben kifejtett, kikerekített vál¬tozata. Más léptékekkel ugyan, de nagyjából ugyanúgy működik, ugyanaz a funkciója az alapszövegnek, mint Lengyel Péter korábbi könyveiben a mutatóknak. Az alapszöveg felidézi, előrevetíti vagy utalja az önmagában álló részeket, és mutat valami nála jó¬val nagyobbra is – ám ez a valami mégsem maga a teljes Holnapelőtt. Másfelől a "különválasztó" olvasattal a nagyobb szerkeze¬tet létrehozni kívánó írói intenció sérül, melynek elsődleges (vagyis mindenek felett álló) célja véleményem szerint az, hogy a múló időt megnevezze és kézzelfoghatóvá tegye, vagyis úrrá le¬gyen rajta valamiképp. A teljes könyv "nagy története", az 1989¬-cel elkövetkező szabadság, a három év fokozatos visszavételei a megtapasztalt "csodából" (a szó az Újholdra emlékező rövid írás¬ban szerepel), illetve az életünk minden aprósága mögött ott rej¬tőző előző negyven esztendő, a mindezekről velünk megosztott tu¬dás és e tudás arányossága csakis ezzel a bizonyos "együttolva¬sással" tárul fel. Azt gondolom továbbá, a sokat emlegetett meg¬jelölés, a Holnapelőtt kissé talányos alcíme, a "nem-regény" is mindenekelőtt ennek evidenciában tartásával értelmezendő: mindannak a nagy része itt van a kötetben, amin Lengyel Péter 1989 elejétől a 92-es év tavaszáig ugyan regényíróként dolgozott, de ami nem annak a regénynek a része, mely az egész mostani könyv¬nek egyik soha meg nem nevezett, de nem is olyan rejtett fősze¬replője, s mely csakúgy "work in progress" ("haladásban a mun¬ka") volt ez idő alatt, mint azok az írások, melyek elkészültek a kellő alkalomra és itt most fel is lapozhatóak. A "nem-regény" eszerint nem a műfajt hárítja el (emlékezzünk arra, amit Lengyel Péter az interjúban mond: "...minden regény egy regény. Kimet¬szünk belőle darabokat. ... nemcsak az én valamennyi regényem egy regény, még arról is meg vagyok győződve, hogy a világ összes regénye egy. Különböző emberek különböző szeleteket vág¬nak ki belőle életük különböző szakaszaiban." – 171. o.) hanem az elvégzendő vagy éppen már elvégzett munkák között alakít ki egy különbejáratú hierarchiát. Lengyel Péter megengedő és tág regénydefiniciója nyomán azt a frivolitást is megkockáztathatnám, hogy a "nem-regény" megjelöléstől mindaz, amit Holnapelőtt főcím alatt olvasunk, még akár regény is lehet – olyan regény, amely¬nek ismerjük a főhősét, a szereplőit, a terét, az idejét, a tör¬ténetét, az elbeszélőjét, elbeszélőjének az ábrázolt tárgyhoz va¬ló viszonyát... Hiszen e kétszáz-huszonvalahány nyomtatott oldal legközvetlenebb rokona a Macskakőben zárójeles, "Most" kezdetű alcímmel olvasható fejezetekből összeálló, szervesült regényszál (aligha véletlen, hogy oly sok minden ismétlődik meg itt abból, ami ott már elhangzott). Különbség legfeljebb abban van, hogy a regényben helyét elfoglaló szál minden eleme a Macskakőre vonat¬kozik, azt hozza közelebb hozzánk, a Holnapelőtt viszont majdnem teljes homályban hagyja, hogy az "érinthetetlen délelőttökön" , vagyis idejének pontosan nem dokumentált, mégis legvalóságosabb napjain mi készül.
"A munka, a maga Legbelsőbb természete révén, nem mérhető – nincs hozzá etalon, platina méterrúd egy párizsi légüres szobában" – írja egy helyütt a könyvben Lengyel Péter. Mintha ez a programszerü megjegyzés a maga áttetszőségével érv lenne a Holnapelőtt következetes gyakorlatához, a készülő mű igazi természetéről való hallgatáshoz. Az a regény, amely itt majd minden lapon ott szerepel, mindvégig kikezdhetetlen titok marad. A Holnapelőtt írója pontosan tudja (számtalan példa lenne idézhető rá), hogy neki sohasem kell több érdemit mondania, mint amit regényeiben megírt, megír vagy megír majd. A regényíró nyugodt szívvel szólhat közvetlenül; de ha nem a regényíró nyelvén ír, szóljon arról, amiről ez a könyv: a munka dicséretéről. Munkák és napok vannak mögötte, előtte: ha ezek kedvesek vagy fontosak neki, akkor a róluk való tudósítás is a dolga. Alighanem annak a zöld tintával levelet író kislánynak van igaza, aki félreolvasott egy Lengyel Péter-mondatot: Ottlik Géza a Budát írja, Ottlik Géza Budát járja – e két állítás között munkákat és napokat tekintve végső soron tényleg nincsen különbség.