Csáki Judit: Lengyel Péter: Rondó

Amikor Lengyel Péter e novelláskötet legkorábban született darabját megírta (Citroen DS 19 – 158/1978), éppen csak tervezhette a sokkal később megjelent regényt, a Mellékszereplőket (1969–70, megjelent 1980-ban). És amikor az utoljára született novella elkészült (Napkelet – avagy a Szívöröm ünnepe – 1978–79), épp hogy megjelent a másodiknak írt Cseréptörés. Elkészült a két regény, amit a Rondóban összegyűjtött novellák végigkísérnek, mintegy mellékesen dokumentálva Lengyel eddigi műveinek egymásbaépülését.
Szerencsére elkerülhetetlen, hogy a két regényt és a Rondót minduntalan összevessük. Sajátos közösség, hogy mindháromban ugyanaz az – esetenként jó hosszúra nyújtott periódus válik főszereplővé, más-más szemszögből nézve. A Mellékszereplők egy, az ötvenes évek végén, a hatvanas évek elején egyetemre járt évfolyam apró történeteinek laza füzére, egyetlen, 1970-ben játszódó nap köré csoportosítva. Nemcsak egy életkor-szelet és egy speciális világ krónikája – bár ha ennyi lenne, akkor is érvényesen látja meg azokat a meghatározottságokat, amelyek azt a nemzedéket összefűzik a későbbiekkel. A Mellékszereplők egyúttal egy nemzedék életében a „mellékszereplés” korszakának ábrázolása is. Nemcsak sejthető, tudni is lehet, hogy a „főszereplésre” készülő fiatalok ellentmondásokkal, bizonytalanságokkal találják majd szemben magukat, akár Bárán János, a Cseréptörés főszereplője, akinek először is önmagát kell összeraknia ahhoz, hogy helyét kereshesse a világban. Ő szintén vallamikor 1970 táján kezdi meg a „visszaszámlálást”, kutat saját múltja után, a második világháborútól egészen a jelenig.
Esztétikailag a második regény, a Cseréptörés a hitelesebb, erősebb, szuverénebb. A Mellékszereplők inkább azoknak a novellányi történeteknek az összeszerkesztése, amelyek a Rondóban mutatják igazi erejüket önálló teljességüket.
Egy korszak mitológiája rajzolódik ki a két regényből, s a Rondó írásaiból. Felfedeződik egy olyan „aranykor”, amelyhez értékzavarokkal küszködő korunkban kötődni lehet. Nincs idealizálás; Lengyel tudja és állítja, hogy ez az aranykor legalább ennyire szubjektív – ha úgy tetszik, életkoroz kötődő – sajátosság, mint társadalmi lehetőség, ezt is jól tudjuk ma már. Fontos eleme a hangulat, az atmoszféra. Ezek érzékletes reprodukálása, egy korszak mikrovilágának pontos, már-már aprólékos lajstromba vétele végül is hordozza a lényeget, amolyan pars pro totoként. A rock'n roll térhódítása és látványos csatája a régi szalontáncokkal csak a tánciskolák sápadt békéjébe költöztet robbanásig feszült levegőt – és behelyettesítést sugall az olvasónak. Másutt – például bizonyos diákéletbeli „sztorik” felidézésénél – ez a technika nem mindig sikeres: nem vonatkoztatható nagyobb egészre.
Az „akkoriban valami történt” nosztalgikus alapérzése épphogy átlebeg csak a novellák egy része felett. S ki nem mondott ellentétpárja nem az, hogy ma éppenséggel semmi nem történik, inkább az, hagy ez a nemzedék részben lemaradt az akkori történések tudatos átéléséről, s így némileg késve pótolja azt.
A novellák idő-dimenziója látszólag hermetikusan zárt. Sehol egy utalás a történet folytatására – a múlt-felidézés véget is ér a gyerekkorban, vagy a kora-felnőttségben. Csak ahol az idősíkok váltogatása a történet része, ott merül föl az előre- és hátratekintés, részben mint tartalom, részben mint a nagy hagyományokat követő Lengyel Péterre leginkább jellemző flash back-technika. Ennek segítségével az ábrázolt periódus művészi értelemben „dobbantóvá” válik, ahonnan finom, alig felfogható utalásokkal érkezik a jelenhez az író. Hisz már az emlékezet sajátos – és jelenünkre jellemző – szelekciója is mai, a kiválasztott figurák régi történetei a ma visszatekintő ember számára beszédesek. Lengyel végeredményben a jelenben kutatja már-már monomániásan az indentitást, az önmagunkkal való értelmes azonosságra építhető továbbhaladás útját – csak éppen messzire kell visszamennie a fogódzókért. Azokban a zűrzavarosnak mondott és tudott időkben a kamasznak minden kikiáltott bizonytalansága ellenére alapvetően nem volt gondja a világgal; legalábbis nem több, mint amennyit a koravénség igénye nélkül, gyerekfejjel megoldhatott. A hatvanas évekre felnőtt ember viszont gyerekkora pontos viszonyítási alapjait már-nem, felnőttségéét még nem találja. Felelősségtudata van már, csak éppen még nem tudja, miért is kellene felelnie. Érzi, hogy döntenie kell, csak nem látja az alternatívákat. Tudja, hagy jelenét legalább megélnie kellene több-kevesebb tudatossággal, de egyelőre csak a múltból képes összerakni magát. Ha időt, energiát szán rá, mint Bárán János a Cseréptörésben. Így – paradax módon – a jelen is bizonyos szempontból múlttá lesz a novellákban, e sajátos, a kint és bent határán mozgó optika miatt. A mögötte munkáló önazonosulási vágy természetszerűen a jelenen is túlmutat, és a legjobb novellákban a továbblétezés elemi feltételeként „működik”.
A Rondó darabjai közül azok a jobbak, amelyek időben is közelebb születtek az ábrázolt világhoz; így a hatvanas években írott A tizennyolcason, A régi Francis Scott Fitzgeraldban, a Nyár, a Két sötétedés, a Viktor szerelmei. A későbbiekben a régi erényeket nem egészíti ki az „elemi erő” hitele – túl nagy a távolság, teoretizálódik az élmény. A Teljes élet mindent feladó, élete nagy csavargására induló kutatómérnöke már inkább látszik csudabogárnak, avagy egy írói tézis illusztrációjának, semmint a legbelső ösztönének engedelmeskedő lázadónak. A Harmadik világ – ami egy regényből kimaradt című novella esetében igazán kár, hogy kimaradt abból a bizonyos regényből. Itt ebben a kötetben nem egész. A Napkelet a kötet utolsó darabja; és – beleértve Lengyel legkorábbi, tudományos-fantasztikus írásait, s a két későbbi regényt is – nem lezárás, hanem valami újnak a kezdete. Az ezredforduló utánra ugrik előre az író – egyelőre talán csak azért, hogy múlt lehessen a most még jövő is. Amit megsejt: a civilizáció túlságos elszakadását a természettől, nem is annyira tragikus, mint inkább rezignált jövendölés. Nem pusztul bele, csak átalakul az emberiség, Nem a fantasztikum elidegenítő hatása dominál, hanem az írói fantázia játéka.
Külön kell szólni az adósság című, folyóiratban megjelent Ottlik-esszéről. Lengyel viszonyát Ottlikhoz szinte minden róla szóló írás hosszasan elemzi; maga a szerző pedig nemcsak felvállalja, hanem hirdeti is ezt a belső szellemi utódlást. A tisztes elfogultság számos jó és eredeti meglátással, érvényes irodalmi, esztétikai megállapítással párosul ebben az írásban, amely mindennek ellenére – vagy épp ezért – mégiscsak tagadhatatlanul ebbe a novellás kötetbe való. És Lengyelnek ebbe a lezárulófélben levő periódusába.
A Rondó című novellás kötet ugyanis enciklopédikusan is összegzi Lengyel Péter eddigi útját. Úgy tűnik: a múlt jelenbe építésével – már ami az írót illeti – megvolnánk. Fontos, halaszthatatlan, megkerülhetetlen munka volt. Most már ezzel – ami eredmény, de nem végeredmény – kellene kezdeni valamit. Fogalmazhatnánk úgy is: más nem következhet – másnak kell következnie. (Szépirodalmi)