Csáki Judit: CseréptörésLengyel Péter regényéről

Lengyel Péter könyvének főhőse felnőttként, „igaziból” mondja: cseréptörés. S aztán nem másképpen folytatja, hanem újrakezdi a játékot s az életét, egészen a legelejétől, ezerkilencszázharminckilenc szeptember negyedikétől.
Pontosan ismeri minden gyemekjáték egyik legalapvetőbb fogalmát, amely elsősorban magát a játékot, annak érvényességét védi, s tisztasága érdekében némi kötelezettségét ró a szereplőkre. Ez a – mondjuk gyerekkori – tapasztalat kényszeríti őt arra, hogy addigi életét zárójelbe téve nyomozni kezdjen az előtörténet, a „játék” kialakulásának, „éppígylétének” meghatározói után.
Visszafelé indul el, hogy megszerezze magának azt, amire kétségtelenül joga van, s nem található a felszabadulás óta kialakult „készenkapható tudatrészecskék” között: a társadalmi és a történelmi magyarázat mellett az egyén számára épp ennyire szükséges személyiséggyökereket is, amelyek segítségével nemcsak az objektív, hanem a szubjektív miértek is megfogalmazhatók, s amelyek nélkül a társadalomban való érvényes részvétel lehetetlen. Bárán János története, szinte mániákus múltnyomozása a hetvenes évek problémavilágából nőtt ki, hangsúlyait a jelen határozza meg.
Az apja emlékei után kutató fiatalember nagyon is gyakorlati, egész életét és személyiségét lekötő küzdelmei nem egyszerűen a történelem személyes birtokbavételéért folynak. A fáradhatatlanul makacs kérdezősködés, az utazás, a megtalált mozzanatok értelmezése és újraértelmezése eszköz, annak érdekében, hogy Bárán János a maga számára felfedezze azokat a közvetítéseket, amelyeken keresztül a történelem valóban birtokba vehető, amelyeken keresztül a múlt tapasztalatai a személyes kultúra részévé érlelhetők. Ezen a ponton ér véget a nyomozás; kitöltődött, megszűnt egy hiányérzet, De ennek itt ára van: a pillanatnyi élet teljes felborulása, a kapcsolatok átrendeződése.
Lengyel Péter könyve érett epika, noha hosszú szünet után – egy egészen más jellegű próbálkozást nem tekintve –, mindössze második műve (Két sötétedés, novellák 1967). Ottlik hatása – akit első kötetében mesterei között említ –, nemcsak a könyv végén összeállított Mutató-ban ismerhető fel, hanem a szerkesztésben, az idősíkok váltakoztatásában is. Stílusában a nyelv magas szintű ismerete leginkább abból derül ki, hogy – újításoktól, kihívó nyelvi bravúroktól mentesen – a pallérozott nyelvi logika határozza meg a kifejezés mikéntjét. Az utolsó fejezet belső monológszerű gondolatáramába minduntalan betörnek a létezés terének, a kézzel fogható, bőrön érezhető valóságnak az elemei, a kettő egybemosódik, valamelyest líraivá válik a tetőpont és a megoldás egyszerre jelenik meg.
Hogy mihez kezd az eredményeivel Bárán János, a könyv alapján csak sejthető, s talán egy következő regény válaszol rá. Ez a műalkotás így is teljes: állítja és epikailag hitelesíti a történelem befogadhatóságát. integrálhatóságát. És ennek elengedhetetlen szükségszerűségét. Az érvényesség, a tisztaság érdekében akár „cseréptörés” árán is. Morális hitelét az adja, hogy középutat talál a történelemkönyvek többnyire elidegenítő eseménytörténete és a személyes emlékezések feszengést keltő intimitása között. Művészi hitelét pedig az, hogy a teremtett figura és környezete adekvátan képviseli a fenti gondolatot.