Civil ország– a hazai frontról, 1991 –

(SZABADSÁG, MÁSFÉL SZOBA) A saját hangomat is csak akkor hallom, ha nagyon közel hajolok a nőhöz. Körül száz különféle korú és öltözetű ember zsongása, locsogása, nevetés, szipogás, kiáltás és szenvedélyes okoskodás. A konyhabenyílóban fecsegek a vékony szőkével. Árakról, a buszok fekete füstjéről, melyet a gyerekeink levegő helyett szívnak. Hogy hogyan paccolják el megint az utcaneveket, hogy milyen világban fog felnőni a kislánya. A konyhapultot ellepte száz papírtányér, az étel vihar tépte maradványaival. A hokedlin műanyag poharak, ázott cigarettacsutkák. Valaki dugóhúzót kér. Bozsog, hullámzik, áll a tömeg.
A fél szobában tánc. A konyhában száraz próza, egyetlen nagy vita, vagy száz apró. Ezek miatt akár ott se volnánk, többiek – itt mindenki azt csinál, amit kedve van, azzal, akinek szintén kedve van, egészen addig, amíg másokat nem akadályoz – a szabadság és az emberi jog klasszikus meghatározásának estéje.
(BORBAN VÖRÖS) Télelő. Hétfőn csöngött a telefon: ráértek péntek este? Gyertek el. Emberek lesznek nálunk. Jó lenne, ha hoznátok a múltkori pástétomból. Buli, vendégség, összejövetel, hábé, ha tetszik. Ürügy nem kell. Kis meleg előérzetek: jó este lesz. Nem tudjuk, hogy ki jön el még. Veszünk egy üveg vörösbort – óhatatlan: vörös a divat. Borban. Számolgatjuk a villamosjegyet, aztán gyalog megyünk, nincs közlekedés arra, amióta egy tollvonással megszüntették a kiskörúti villamost.
(ÉRTELMISÉGIEK) Színész és titkárnő, tanár, pszichiáter, muzeológus, programozó és történész, szó, ami szó, itt értelmiségi túlsúllyal, ez is hozzá tartozik: emberek, akiknek közös nyelve van. Mindenki tegeződik, habozás nélkül. A szőkével ott tartunk, hogy hány lézeres hálózat árába van a telefonhiány miatt elpocsékolt temérdek idő. Próbáljuk kiókumulálni, hogyan sikerül valakiknek, rendszer múltán, nagy leleményességgel újra elrontani a magyar telefóniát. Hallja, hogy fénymásolási gondjaim vannak és azonnal felírja a számát, hívjam: tud gépet. Nem fogom igénybe venni, de jó a vak bizalom. Elsodródunk egymástól. Hasonlóak a közlekedési rendek szerte az estében. Végig nem tudom meg, hogy mivel keresi a kenyerét. Azt tudom, hogy izgalmas szeplők színezik a fehérbőrű arcot, sugárzó a nevetése, férje van, gyereke, adósságuk, dolgoznak, szeretik egymást.
(AKI ÉL ÉS MOZOG) Körülkóválygok a házban a tánc-szoba felé sandítva, kilenc perc alatt tíz emberrel váltok szót. Összeszedem minden bátorságomat és felkérem a színésznőt. El is jön. Gyors, lassú, gyors, gyors. Fergetegesen tud. Profi, hiába. Szeretem a profikat, minden téren.
Megizzadtam, keresek egy falat, ahol megtámaszkodhatok. Nézem a szoba és fél kellemes zűrzavarát, ismerős díszlet és esz-közrendjét. A hangszóró előtt pár táncol, egymásba gabalyodtak, mint a folyondár, nem látnak és nem hallanak, fontosabb dolguk van. Amott két német lány, egy tömzsi férfi enni tanítja őket, mi mégiscsak itthon vagyunk csalamádéban. Néhány ilyen alkalom és belefutok mindenkibe, aki él és mozog. Az óhatatlan földrajzi, közlekedési korlátokon át rendszeresen jó barátok Pécsről, Kaposvárról. Egy ilyen estén Debrecenben – már attól kezdve, hogy a telepi lépcsőházak között a címet kerestük – nem tudtam, hogy nem otthon vagyok. Ugyanazok az emberek és mégis mások, itt még megrögzött nyakkendős is akad.
(LELTÁR) Sokféle mindenki van, tudom, érdeklődés, ízlés, szakma szerint tagolódó körök, egymást részlegesen fedő halmazok. Tudom, embertársaim túlnyomó többsége el sem kerül efféle helyre. De hát a többség könyvet sem vesz a kezébe, mégis ha olvasókról beszélünk, azzal a hallgatag feltételezéssel tesszük: akik igen, azok az egész nevében. Így újra meg újra kérdezem magamtól, hogy vannak-e más jellegű hasonló nagykörök – más mindenkik? (Az együttlét ama formáját, amelynek csak pia, zaba, kugli, flipper, zsuga a tárgya, kivörösödött nyak, dallamtalan bömbölt ún. magyar-nóta, azt nem számítom ide.) Bízom. Leltárt készítek. Báránysütés nyárson telkes értelmiséginél, katonatársamnál, Skála-maneken lánnyal. Parasztlakodalom Budaörsön – a kamaszkori jó barát Mari lánya megy férjhez, kétemeletes ház, lift, garázs, nejlonsátor alatt, döngölt földön kétszáz vendég. Cigány-lakodalom, alföldi falu, kondérokban az udvaron fövő étel, fergeteges menyasszony-tánc. Szoba-konyha, Józsefváros, virslit oszt a mama. Táncolnak és malmoznak, férfiak és nők véresen komoly játéka folyik. Meg ahova csak az ajtórésen láttam be a váróból: orvoséknál úgy hiszem, a nyakkendő a rend, kártya és aprósütemény és magázódnak. Nekem nem az az ízlésem, de nekik igen – éljen! Negyven év dolgozott itt a magánélet ellen.
(MÁS HALMAZOK) Reménykedem. Hogy működik a rendszeres háló, vélemények és érzések cseréje. Az érintéseké: emberi bőr az emberi bőrhöz, ilyen-olyan találkozások lehetőségében, üdvözlő tenyérbe csapástól a csókig – más szájízek között, más halmazokban is. S most egyszerre többet látok, mint a másfélszoba-gangos lakást. Többet, mint ami ebben a szűrt fénnyel indult tél eleji napban megfér. Az országot. Embereket, így. Ott vannak: vagyunk. Zajlik az életnek ama legfontosabb része, amelybe békében nem szólhat bele főnök, katonaság, költségvetés, egyházi előírás, párt. Nem látható a tévéhíradóban és az újságban, nem engedélyezi a rendőrség. Erre vártunk mintegy nyolcvan éve. Már a nagypapám is. Magánszféra.
(SIRALOMVÖLGY) Közben azt ne hidd, hogy pang a közöny, vagy a csönd. Mindenkinek véleménye van a köz dolgaiban, szabad és saját: az értelmiségi elvándorlásról, a Bólyai egyetem halványodó reményéről és a kozmás eszmélkedésről, amely kilencszázharminc-hármas nürnbergi alapvetéssel kívánja megoldani magyar gondjainkat. A rosszabbik esélyről – kiadós erők dolgoznak valami avatag jövőn, fél-rab, fél-horti országon, elaggott, tekintélyelvet izzadó, kínos-röhejes boncokkal a kirakatban, a tegnap leggyatrább kudarcainak mintájára. Kilencszáznegyvennyolc. Harmincnyolc. Csak most a legszabadabb országot csinálhattuk volna, rajtunk múlt. Amennyiben mi itt tíz és fél millióan egyáltalán ragozhatók vagyunk többes szám első személlyel. Az a véleményem, sokakkal ellentétben, hogy meghatározott összefüggésekben ragozhatók vagyunk – van olyan, hogy mi.
(POLGÁRI) Emberek összejönnek. Szokás, túlélt e században néhány ideológiát. Épít. Pusztán azzal, hogy vagyunk, természetes módon. Összeesküvés. Egy falat civil társadalom. Mondjuk magyarul: polgári.
Ki-ki azért van itt, mert úri kedve tartja. Nagy energiát tudunk arra fordítani, hogy a szobai beszélgetéseket, udvari toporgásokat a hivatal erőszakjával szemben megvédjük. Létszükséglet. Mert akkor – a rossz esetben is, és egyelőre – akármilyen a hivatalos ország: nem lép be a szobába, ha nem akarjuk.
(ZÁRVÁNYOK) A szőkével később elugrunk sörért, a háziak nem gondoltak rá, nem isznak szeszt – én hamutartót nem szoktam készíteni, nem cigarettázom. Éjjel nyitva tartó magánbolt, kaland. Tudok mondani neki vigasztalókat arról, hogy mi lesz az országgal. (Nem nőttem meg: jó várakozás van bennem ott is, ahol nem illik már komoly embernek.) Arról, hogy minden ilyen alkalom egy kis zárvány. Gyémánt a homokrétegben. Nem tudom felmérni, mekkora. Ezen áll az üdvösségünk, azt tudom. A visszaszerzett magánéleten, amit az elesett gyerekeknek köszönhetünk évtizedek óta. Minőséget képvisel. Nincs megszálló, az utóbbi most megy haza kimerülten, a korábbi ma a földrész legszabadelvűbb demokráciája, a világ körülöttünk az emberi szabadság felé von. Így még mindig rajtunk múlik, hogy a szabad országot meg is csináljuk. Hogy a Debrecenben, Angyalföldön és a büdös-füstös hatodik kerületben található elvágott zárványok egymásba érjenek, folyamatos, sokszínű gyémánt-réteg legyen az életünk. Civil ország. Emelt homlokú emberek ezerféle csoportjából összerakódó mozaik, kis Amerika itt az Ó világban. Tudtad, hogy a gyémánt vörös, zöld és kék is lehet?
Éjfél után forró leves volt még, A. magánreceptje. Megfogsz két tyúkot, beledobod egy nagy fazékba, zöldséget hozzá, vizet és maggi leveskockát, s főzöd, amíg puha lesz. Kis üvegtálkákból ettük, megnyugtató meleggel járt át legbelülről.