Citroën DS 19Avagy az első novella - Nagy Gabriella kísérőszövegével

A kocsi zajtalanul futott a végtelennek tetsző pályán. Az átforrósodott betonon surrogva szaladtak a gumik, s a nyitott ablakon kellemes hűvösen húzott be a levegő. Mindeddig negyven-ötvennel vezetett, most kezdte csak ízlelgetni a sebesség örömét. Lágyan beljebb nyomta a gázpedált. Hatvan. Még beljebb. A kilométerórára nézett. Hatvanöt. Hetven. A szél halkan fütyülni kezdett az ablaküveg élén.
 Körülnézett, szeme a Bűvészt kereste. Messze jobbra, az óriási betonkifutó fehérségében fekete bogár mászott: a Bűvész kocsija. Még távolabb a kísérleti részleg lapos tetejű épületei vibráltak áttetszőn a betonról felpárázó meleg levegőben. Balra, több kilométernyire, szürkén nyúlt el a pálya kerítése.
 Két perce ültek a volán mellé. Ő a sárga kocsiba, a Bűvész a feketébe. Sebességváltó kar egyikben sem volt. (Automata. Citroën DS 19: a forradalmian új autó, amelybe több mint száz találmányt építettek. Királyok, államfők, ékszerészek és gengszterek holnapi autója – a géppé sűrűsödött haladás maga. Hidropneumatikus rugózás. Tizenhét év kísérleteinek eredménye. Karosszériáját még az  ötvenes évek elején készítette Bertoni. Kiváló menettulajdonságokat köszönhet az áramvonalas formának.)
 Citroën DS 19: a cápaautó. Ugrásra készülő cápa, játszott a szavakkal, amikor először meglátta. Csakugyan szokatlan volt a formája. Reggelenként, munka előtt lejárt a kísérleti üzem dukkózójába, barátkozott vele, mint egy kezes állattal. Két karral előrefeszülve ránehezedett sorban az épületek árnyékában váró négy-öt próbakocsi hátsó végére. Lenyomta őket a földig, aztán nézte, ahogy az olajrugózás lassan, puhán emeli vissza őket az eredeti magasságba. Egymás mellett ülő békák, amint sorban felfújják magukat. Nem is értette, miért hívják cápának a franciák. Igaz ugyan, hogy cápát még nem látott, és békát már igen: de hát ezzel nagyjából azok is így voltak. Citroën DS 19. (Egytárcsás, száraz tengelykapcsoló, automatikus hidraulikus működéssel. A jármű magasságának szabályozása részben automatikus, részben beállítható. Fűtő- és légkondicionáló berendezés. Végsebesség százötven kilométer-óra.)
 Gyönyörűség volt nézni azt is, amikor a főmérnök beült a kocsiba, hogy valami érdeklődőnek megmutassa, néhány kör után megállt, mély-járatra kapcsolt, és a nikkelbetétektől csillogó béka kilencvencentis magasságából lassan, puhán ült le egész a föld színére. (Magassága terheletlenül ezernégyszázhetven milliméter. Állítható szabadmagasság: százhatvan-kétszázhúsz-kétszázötven milliméter.)
 Buktak is rá kellőképpen. Most valami spanyol jött. Vékony, skatulyából előhúzott harmincéves: fekete öltöny, bíborvörös nyakkendő és díszzsebkendő. Furcsa hangsúllyal, kicsavart spanyol szavakat rakott egymás után, és láthatóan úgy tudta, hogy a francia irodalmi nyelvet használja. Megbízásból vásárolt.
 Ho-ógyne, akár rögtön üljön be, kedveskedett Laurent, a Fő, bemutatjuk a kocsit menet közben, utána kipróbálhatja saját kezűleg is. A gyakorlóterepünk területe másfélszer akkora, mint az Orly repülőtér legnagyobb kifutója, tájékoztatott. A sárga kocsit? Igen, a citromsárgát. A citroensárgát – még élcelődött is. Ő azt látta: a Fő valamiért nagyon akarhatja, hogy sikerüljön a bemutató, ha képes ennyire a saját súlycsoportja alatt szerepelni.
 Beszálltak: a Fő a kormányhoz, a spanyol meg mellé, előre. A kocsi zajtalanul indult, aztán eszeveszettül felgyorsult az első száz méteren: a Fő le akarja sodorni a lábáról a palit. Nyolcvannal fordult élesen kétszer jobbra, úgy, hogy teljes félkört tett meg a jobb oldali két keréken. Csinált egy-két nyolcast, fékezés nélkül. A figura után a kocsi puhán visszaereszkedett a négy kerekére. Öt perc múlva gurultak be megint a dukkózó elé. A spanyol alig várta, hogy a kezébe kapja a kormányt. Amikor meg már ott ült a trapézfotel-vezetőülés és a repülőkormány között, az Istennek nem akart kiszállni. Rohangált a betonon fel-alá, fordult, fékezett, farolt, aztán nekieresztette az egyenesben, és száznegyvennel vágott át előttünk. Megpróbálkozott egy nyolcassal. Nem sikerült úgy, mint a Főnek. Laurent nézte, összehúzott szemmel, fehér ujjaival dobolt a fekete gép tetején, és sikeresen erőt vett türelmetlenségén. A pali meg volt fogva. Egy negyedóra múlva jött vissza, nay neheze; elrestellte már, hogy élvezi a játszadozást. A kocsi mellett állva magyarázott valamit a Főnek, akkor Laurent közbevágott: Azzal nem lesz baj! Egy gyerek is elvezeti. Automata, a kezelése egyszerű, mint a pofon, és akkor fordult oda, ahol ő bámészkodott a Bűvésszel.
– Maguk! Hé! Jöjjenek csak ide! – a dukkózó minden órában öt percre leállt, s ők gyakran kijöttek az épület elé, nézelődni: úgy voltak szerelmesek a tömény technikába, ahogy csak tizenhét évesek lehetnek. – Tessék, kérem, a két fiatalember dukkózóüzemünkben dolgozik – mutatta be őket a Fő. – Tudnak autót vezetni? – Nem? Nagyszerű! Maguk magyarok, ugye? Jól van. Tudtam, hogy számíthatok magukra. ­ Hát kérem, a fiúk még soha életükben nem vezettek autót. Most megkérjük őket és be fogják mutatni, hogy mennyi időbe telik, amíg a DS 19-es vezetését elsajátítja valaki. Nem elveszett idő: meg kell mondanom; engem is érdekel egy ilyen kísérlet. Tessék, figyeljenek – magyarázta is már. – Ez a gomb itt oldalt, ez az indító. Itt a kormány, ez a kar az előre-, hátra- és helymenetet szabályozza, parking állásban pedig a kézifék szerepét tölti be. A jelzések szerint: előre… hátra… hegynek… parking. A széles pedál a gáz, a kicsi kerek az olajfék. Azzal jó lesz vigyázni, mert ha egy kicsit határozottabban lépnek rá, a kocsi úgy áll meg, mintha falnak ment volna. Tessék beülni.
 Ez volt három perccel ezelőtt. Beültek. Ő a sárga kocsiba, a Bűvész a feketébe. Nemegyszer megfigyelte már közelről, hogy mit csinál a bemutatókon a Fő. Előremenetre kapcsolt, benyomta az indítót, és ezzel egy időben finoman, lassan belelépett a gázpedálba, közben a bal lábát a fék fölött tartotta. Az autó puhán indult. Jobbra csavarta a kormányt, és akkor kinyílt előtte a napfényben reszkető beton. Messze, jobb kéz felől a Bűvész kocsija mászott. Attól kezdve, hogy elétárult a szabad térség, átadta magát a sebesség élvezetének. A túloldalon a Bűvész már a Fő fordulását próbálta, két keréken, de nem ment.
 Hetvenöt. Erősebben belelépett. Nyolcvanöt. Kilencven. Száztíz. Gázt még! Száznegyven. Az utazósebesség. Surrogtak az átforrósodott betonon a gumik. Mennyi lehet egy ilyen kocsi? A Jaguár egymillió frank. Jobbra fordította lassan a kormányt. Aztán vissza balra. A kezében érezte a nagy kocsitest fordulását. Nagyszerű érzés volt. Tízéves korában találkozott az eredetijével otthon, amikor a kerékpár először engedelmeskedett a legkisebb kézmozdulatának… Elöl, messze még, feltűnt a gyakorlótér két és fél méter magas betonkerítése.
 Otthon. Hát az tavalyi hó. Bele a gázba. Ki tudta, ülhet-e még életében ilyen kocsira? Száznegyvenöt. Százötven. A mutató a skála legvégén rezgett. Tovább nincs. Hatalmas félkörben kanyarodott el bal felé, és párhuzamosan futott a betonpálya kerítésével. A kerítés háromméteres szakaszait egy-egy világító fehér betű fedte. PHILIPS TV. TV PHILIPS. Fékezni kezdett, fokozatosan leengedte a sebességet harmincig – soká eltartott. Akkor kis ívben, gyorsan megfordult, és visszafelé kezdte zavarni kegyetlenül a Citroënt a kerítés mentén. Megint föltornázta a sebességet: volt rá hely. Nyolcvan. Száz. Százhúsz. Százötven. A Philips TV feliratot lemezes megoldással készítették, így ebből az irányból is szép sorban mutatta a betűit. TV PHILIPS. PHILIPS TV. A leeresztett kocsiablakon bevágott a szél. Fél kézzel fogta a kormányt, a másikat kilógatta az ablakon. Messze, alig láthatóan a betonsivatag fehérjében, az épületek mellett, vele párhuzamosan futott a fekete kocsi, a bűvész. Úgy látszik, neki is tetszik az ügy. Amikor decemberbe felfütyült érte, hat forint volt a zsebében, úgy jött le. Kenyérért. A három kétforintost állandóan a zsebében hordja most is, nagyon vigyáz rájuk. Ő is százötvennel mehet, mert megmaradnak egyvonalban. Amióta otthonról eljöttek, mindig együtt maradtak. Ausztriában is, a táborban, Chateau-ban, az iskolában, aztán, amikor választani kellett, hogy háromévi francia gimnázium után leérettségiznek, vagy pedig önállósítják magukat, együtt mentek el mázolni. Átnézett a túloldalra, látta, hogy a fekete béka valamivel lemaradt. Ő is engedett a sebességből. Százhúsz körül megint egyvonalba kerültek, akkor felgyorsított száznegyvenre, aztán már csak próbálta tartani. A Bűvész mindig ott volt mellette. A metróban is azon a hideg hajnalon, amikor a három algériai agyon akarta verni. Mind a kettőjüket megkéselték volna, ha nem ugrik közbe Bala, a szakállas nigériai medikus. Az vitte el őket aztán az Américain eszpresszóba, ahol külön asztalt tartanak lábfeltevés céljára, és ha elfogy a whisky, újabb jegeket lehet belerakni rendelés helyett, és ő mutatta meg a házat a Pigalle-on, ahol kétezret kérnek a lányok, de már kétezer-ötvenért extrát is nyújtanak.
 A fekete kocsi kis ívben a pálya közepe felé fordult a túloldalon. Megpróbálta ő is a pontos tükörmozdulatot. Egész jól sikerült. Hurkot írtak le befelé, aztán tovább egyenesen. A Bűvész észrevehette a dolgot, mert most már szándékosan így diktálta a figurákat. Leírtak két nyolcast, pontosan szimmetrikusan, aztán felgyorsítottak, majd hirtelen megálltak, és ötvennel rohantak hátrafelé. A gyors mozdulatoknál persze mindig lemaradt egy fokkal, a hátramenetnél még a beállítást is keresgélte, de a lassúaknál csaknem egybe tudták hangolni a két kocsit.
 A fekete fiú egy idő után lekopott, de a Bűvész ott volt vele a Nemzeti Ünnep előestéjén is, amikor ő egyszerre lett torkig a párizsiak bárgyú boldogságával és a saját nyomorúságával, és elordította magát az utcabál kellős közepén, hogy Le július 14-ével és Éljen a Bastille.
 – À bas le Quatorze Juillet! Vive la Bastille! – aztán a Bűvész vele futott egy kemény fél órán át a feltámadt népharag elől. Jó volt. Hogy végül mégsincs egyedül.
 Most, ahogy újra előrehúztak, egyre gyorsabban, mindig egyvonalban, a Bűvész százötvennél enyhén feléje fordította a kormányt. A két kocsi negyedkörívben fordult be a közép felé; a pálya szélessége volt a kör átmérője. Ha a manőver jól sikerül, középen épp szembe kell kerülniük egymással. Eszébe jutott egy régi könyv. Cskálov, a Levegő Hőse. Vagy oroszlánja. Szovjet pilóta. Talán a finn háborúból. Légipárbaj. Az idegek harca. Két ellenséges vadászgép. Szembe repülnek egymással. Nem nyújtanak célpontot a másik mereven rögzített géppuskáinak. Repülnek, óránként 500 kilométeres sebességgel, szinte az összeütközésig. Akkor az egyik pilóta már nem bírja cérnával. Felrántja a magassági kormányt, a gép felvágódik, és a másik géppuskái abban a pillanatban szinte felmetszik a hasát. A jobbik idegrendszer győzött. De volt olyan is, hogy tartották magukat mind a ketten, s az egymásnak rohanó két gép egyetlen lángoló tömegben összeolvadva zuhant a földre. A Corvin téren vette ki a könyvet q Szabó Ervin könyvtárból, lehet, hogy épp a Bűvésszel.
 A félkörív kétharmadában jártak. A Bűvész kocsiján túl, a valószínűtlen messzeségben apró, sötét emberalak integetett: Laurent, a Fő. Hívja vissza őket. Jól van. Egy fél percet még tudsz várni. A számítás jó volt, látta. Szembe fognak találkozni. Még húsz másodperc. Százötvennel rohantak egymás felé, mintha a centripetális erő acélhúrja tartaná őket a kör kerületén. Keményen markolta a repülőkormányt, és összehúzott szemmel nézte az alárohanó betont. Zöldesszürkének képzelte el azokat a háború előtti égitaligákat, kétfedelűnek, zajosnak. Most úgy érezte, hogy ez egyszer ki kell tartania. Ha nem ő rántja félre a kocsit, még minden sikerülhet ebben a rohadt életben.
 Vive la Bastille!
 Bűvész! Feri! Mit csinál ez az állat? Belement. Várja, hogy ő forduljon el. Ő is ismeri Cskálov, a Levegő Hőse életét. Várhat. Majd meglátjuk, kinek jobbak az idegei. Még erősebben szorította a kormányt. Az elmúlt hónapok minden elkeseredése volt a két kezében. Ennek az egynek sikerülnie kell. És akkor nem számít, hogy kétezret kérnek a kurvák, és nem sikerül a francia gimnázium és a kanadai egyetem. Ez siker…
 Elvillant előtte a Bűvész arca a fekete kocsi ablakkeretében, amint megkeményedett arccal, fogcsikorgatva, két kézzel alászedve csavarja jobbra a kormányt. Azután, miközben az ülésen hátrafeszülve, minden elkeseredésével taposott a fékbe, úgy repült el előtte a fekete kocsi két ablaka, mint egy szemberobogó vonat a szomszéd vágányon. Furcsán ágaskodott felfelé a kocsitest, s a nap a szemébe tükrözött a dőlt szekuritüvegről. A Bűvész most, amikor nem gondolt rá, megcsinálta a főmérnök számát. Két keréken fordult el a sikoltó gumikkal radírozó sárga kocsi orra előtt.
 Utána elengedhette a kormányt: a kocsi, amint olajozottan visszahuppant a négy kerekére, szép nagyívű félkörben lassult. Ő maga nekiszorult az ülésnek, iszonyatos nyomást érzett a mellkasán. (Mint amikor tavaly a Lukács fürdő udvarában pénzt akartak szerezni, és ő megpróbált lebukni a négyméteres pénzmedence fenekére.)
 A Citroën még mindig százzal ment előre. Fáradtan ült, sután maga alá húzott lábbal, a kormányt nem fogta. Az autó magára hagyva, puhán és ostobán rohant előre. Valamit kellett csinálni. Lassan, meggyőződés nélkül lépett rá újra a fékre, és erőtlenül, hosszan beljebb nyomta. Lassan tompult a beton rohanása. A végén megdühödött, és egyszerre beletaposott. A kocsi síró gumikkal csúszott még vagy két métert, aztán blokkolt.
 A megálláskor nekinyomult a homloka a szélvédőnek; télen volt iskolába villamosozásokra emlékezett, és odalehelt az ablakra. A lehelet azonban eltűnt. Most nyár volt, Párizs volt.
 Gépiesen kiszállt és felegyenesedett. Az ajtó, ahogy elengedte, halk kattanással becsukódott a saját súlyától. Enyhén imbolyogva lépett előre, ahol nem messze a fekete kocsi állt. Az ajtaja nyitva volt, és a Bűvész fél kézzel a kormányra támaszkodva nézett maga elé a betonra.
 Lassan ment felé. Az agyában érezte a hetvencentis léptek földhözragadt süketségét, s valami ízetlen keserűség zsibbadt a szájában. Az ellenfény és a vakítóan világos háttér élesen kirajzolta a fekete kocsi és a kormányra támaszkodó fekete alak körvonalát. A Bűvész fél lába a betonon nyugodott. A lába előtt kicsi, szikrázó fénycsepp ült. Egy darab fémhulladék. A fekete alak most belerúgott. Aztán már néhány lépéssel odébb szikrázott az a csepp nap a földön.
 Az emberek kiáltozása közelebb ért, s előtte ott állt a nyitott ajtajú fekete kocsi. DS 19. Elmozdulhatott rajta a mélységállító kar, s most a karosszériája, hátán a két kis háztetővel puhán, elegáns, halk sziszegéssel ereszkedett lefelé. Már csak néhány centire volt a földtől.

***

Lengyel Péter


A Péterek köpönyegéből bújtunk elő. Merthogy volt és a mai napig létezik ez a titkos irodalmi törzsfőnökség. A Péterek kezdetben nem voltak mások, mint az Esterházy, Nádas és Lengyel Péterek. Negyedikként, “egy mindenkiért” ott állt a három testőr társa, d’Artagnan: Balassa Péter is.
E Péterek között számomra kettő vált valódi Mesterré. Az egyik holtában (is), a másik élve, hála isten.
Utóbbi Mesteremről mostanság keveset hallani. Darvasi László egy interjújában egyenesen követelte: “Lengyel Péter jöjjön vissza”. Pedig minden megvan, ő is, az egyetlen magyar irodalomban, a péterség jelvénye nélkül, csöndesen, precízen, mértéktartóan, fegyelemmel és szigorúan alkot. Enyhén szólva fittyet hány az elbeszélhetőség irodalomelméletben megfogalmazott kételyeire, az ártatlan vagy naiv elbeszélés halálára. Mesél, emlékezik.
Ő Lengyel Péter, Ottlik Géza barátja, tanítványa és fogadott fia, Merényi Endre mérnök, épületgépész, amatőr fényképész gyermeke, Nemes Nagy Ágnes és Lengyel Balázs valódi és irodalmi rokona, óbudai utcagyerek (egy Kis Kovács), a nagykörúti fényújság írója, Hemingway, Salinger, Faulkner, Pirandello, Moravia és Chandler fordítója, Budapest és Amerika (Észak-, majd Dél-Amerika angolos-spanyolos) szerelmese. Szabad, politikától, irodalmi trendektől és elvárásoktól független elme, aki számára a két legfőbb istenség az olvasó és az irodalom mint teremtés és mesterség.
Két elbeszéléskötete jelent meg, négy regénye, egy esszénapló és egy “csak” próza, az első 1967-ben, a legutóbbi 1993-ban. Számomra legkedvesebb műve talán a Macskakő, műfaja szerint ponyva, a Johann Sebastian Bach: Musikalisches Opfer (Zenei áldozat) című művének Ricercar 6 (Keresés) tételére írt hatszólamú “detektív regény”, amely Balassa szerint “meghatározója annak, amit prózánk megújulásának nevezhetünk”.
Lengyel Péter könyveinek éghajlata, hőmérséklete van: “végig jóleső meleg…” (Károlyi Csaba), vagy hűvös, “hűvösen lázas, szinte mániás ténfergés…” (Balassa Péter). Lírai, de nem nosztalgikus, inkább elégikus hangvétel, amelynek táplálója az az elgondolás, hogy a világ valaha volt állapota, amikor még valamiféle (erkölcsi, szellemi, történelmi, topográfiai) rendet-rendszert alkotott, amikor is minden megvolt, mára eltűnt, összeomlott. Ezt a széthullást azonban sosem keseregve, a letűnt idők fölött búslakodva beszéli el, sokkal inkább tárgyszerűen, alázattal, humorral és (élet)szeretettel.
Lengyel Péter emlékezik, regisztrál, megőriz, makacsul ragaszkodik az elveszettnek hitt felidézhetőségéhez. Rögzíti azt az állapotot, helyzetet, helyszínt, érzést, amit valaha tapasztalt. Ez az emlékezéstechnika utólagos magyarázatokkal, értelmezésekkel keresi (új) helyét az elbeszélésben, hogy felépüljön megint poraiból – ha nem is ugyanaz, de – egy valóságos világ. Az emlékezés nyomozás, és/vagy “a nyomozás mindig emlékezetpróba, kísérlet a világ jeleinek helyreállítására és megfejtésére” (Mészáros Sándor).
Lengyel mérhetetlen tisztelettel és kérlelhetetlenül viszonyul a tényekhez, a tárgyhoz, mondjuk így, az objektivitáshoz. Balassa mondja: “külön szeretem Lengyel sajátos, transzcendenciával szembeni süketségét – épp ettől oly elvarázsolt. Ragaszkodás az empirikushoz, a józan észhez – szeretem ezt a termékeny kizárólagosságot”. Radnóti Sándor szerint Lengyel ihletett és elragadtatott objektív epikát művel, amely rokonságban áll az amerikai pozitivista prózával, amely a részletekből, emlékfoszlányokból, tapasztalati darabkákból összerakhatónak véli a valóságot. Lengyel Pétert írásaiban a legnagyobb természettudósok munkamódszeréhez hasonlóan a kétely, érvek és ellenérvek, tények és más, azzal ellentétes tények egymás mellé állítása vezérli. Ahogy ő maga fogalmaz: “Ezer rend bonyolultsága és a megvilágosodás egyetlen vakító villáma”.
Hogy mi számára a valóság? Ember, történelem, tárgyak, kozmosz? Azt állítja: a valóság: szerkezet, erővonalak hálója, kristályrendszer, amelyben meg kell találni az egyes dolgok helyét, a változás állandóságát vagy ahhoz mérten a változás összevisszaságát.
Minden műve más-más logikájú kompozíció, ám mindegyiknek alapja az, amit a Macskakőben színtisztán működtet: a keresés, a több vagy sok szólam – amelyeknek ugyanaz az alapja – egymásnak megfeleltetése, a nézőpontok szembeállítása, míg végül az elfedett tények megtalálása és a titkok örök nyugvóhelyre helyezése. “Itt van az élet legközepe. Megvan. Istenem” – mondja, aztán megint a keresésére indul.
Visszatérő hősök, helyszínek, motívumok, mintha egy nagy regényt írna mindig, amit sosem fog befejezni. “Minden regény egy regény… – állítja –, nemcsak az én valamennyi regényem egy regény, hanem arról is meg vagyok győződve, hogy a világ összes regénye egy”.
Mindig az egyetlen igazi könyvet akarja megírni. Ami körülbelül olyan, mint amit első, Két sötétedés című kötetének fülszövegében leír. Amikor valaki egyetlen nap alatt elveszíti az állását, családját, barátját, aztán hazamegy, és levesz a polcról egy könyvet, olvasni kezdi, és minden rossz ellenére jól érzi magát, nem azért, mert a könyv elfeledteti vele, hogy a világ milyen, hanem mert épp eszébe juttatja: na, az az igazi könyv. Aztán meg az, “amelyben érdemes lapozgatni, visszamenni, újra elolvasni. Ha járkálni tud benne az olvasója, ha beköltözhet lakónak” Ez utóbbiért teszi könyvei szerves részévé a bőségesen eligazító tartalomjegyzéket, mutatót, olvasmánylistát.
Lengyel Péter – én így vélem – minden magyar írónál előzékenyebb az olvasójával. Magukkal ragadnak a könyvei, Petri mondja: “olvastatják magukat”. Persze ha leteszi az ember, máris arra gondol, vissza kell majd menni hozzájuk, nagyon sokszor. “A regény: a világ – mondja ő –, ebben nincs kétségem.”
És Lengyel Péter tanár is. Volt valaha egy írói műhely, úgy terelt, hogy nem térített el magunktól, hanem vissza- vagy elvezetett magunkhoz.
Hogy mit lehet tanulni Lengyel Pétertől? Talán hasonlót, mint Ottliktól: “a történet erkölcse és a forma erkölcsi tanulsága” az. Szabadságot gondolkodásban, hogy mindenkinek saját útja van, a regénynek és az embernek is. Hűséget a nyelvhez. Aggályos tökéletességvágyat. Szigorú munkamorált. Függetlenséget és ellenállást, a bárminek való behódolás erkölcstelenségét. Azt, hogy az írónak állampolgári kötelessége az írás. Hogy az írás egyszemélyes szakma. És emellett a vélemény magánvélemény – mint mondja: “ez értelmiségi kötelesség”. “Hű és állhatatos, konok szimat-ember, de dajkál is. (…) Távgyalogló és bibliomán, magyar demokrata, a legjobb változatból, (…) szeret mesélni a hallgatag gyermekének, tanít, nevel, szórakoztat…” (Balassa)
Ottlikról mondja ő: Mondom most én róla: “Amit tanultam tőle, az nem regényírás. Lét.”


Nagy Gabriella