Békés Pál: Az eszményi szobaLengyel Péter és Merényi Endre: Búcsú két szólamban

Tehát: BÚCSÚ.
 De melyik? – Búcsú 1. (fn. Templom vagy egyházközség védőszentjének vagy a templom fölszentelésének emlékünnepe. Az ezzel kapcsolatos szórakozás, mulatság.)
 És mitől? – Búcsú 2. (fn. Eltávozáskor szokásos köszönés. Elválás, búcsúzás.)
 ***
 Lengyel Péter egyetlen szerteindázó elbeszélést ír egész életében –  ennek részleteit, éppen elkészült szeleteit publikálja köteteiben. Egy tágabb értelemben természetesen minden író ezt teszi, az ő prózájában azonban könnyebben tettenérhető, hogy a cél egyetlen mű létrehozása. "Könnyebben tettenérhető" – mondom – holott csupán arról van szó, a törekvés látványosabb. Még egyszerűbben: látható. Látható a szó szoros, fizikai értelmében. A CSERÉPTÖRÉS <1978> megjelenése óta legtöbb kötetének címlapján, illetve belső borítóján Merényi Endre fekete-fehér felvételei láthatók. E szikár fotók azonosító jelként merednek a műveit forgatók szemébe. Merényi Endre, az író apja, amúgyis ismerőse a életműben valamelyest is jártas olvasónak, hiszen kimondva-kimondatlanul jelen van a kötetek lapjain, ihlet, irányít, kerestetik és nem találtatik, hiánya felkiáltójel, nyomai (a fotók, köztük az önarcképek, melyek egyike a MACSKAKŐ <1988> címlapjára került) némán is beszédesek. Merényi Endréről egybek közt ezt tudjuk meg a HOLNAPELŐTT <l990> című nem-regény  CURRICULUM-fejezetéből: "Apám 1943-ban orosz hadifogságban meghalt, nem ismerem, nem emlékszem rá. Mérnök volt és fényképezett. Semmim nem maradt belőle, csak a felvételei. Ezekkel tanított azután látni, mintha itthon volna, mintha nem dobták volna tömegsírba a csonttá fagyott testét hatszázadmagával egy áprilisi reggelen." Majd valamivel később: "Eszményi szobámban apám képei volnának a falon az ötven évvel ezelőtti városról."
 Íme elkészült az "eszményi szoba". A fényképalbumot formázó, szép kötet lehetne akár katalógus is: egy korábban kevéssé ismert fényképész posztumusz életmű-kiállításának katalógusa, melyhez az avatott kézzel készített címlistán kívül mellékelik a fotók-ihlette prózaművet is. Mondom: lehetne akár így is. De nem így van.
 A BÚCSÚ két szólamban gondosan kettéosztott lapjain fölül a fél évszázaddal ezelőtt tömegsírba temetett apa szólama látható, míg alatta az apát azóta kereső s ezáltal lassanként mitizáló fiú szólama olvasható. A karcsú kötet mégsem közös alkotás. Vélhetőleg erre utal a minden árnyalatra ügyelő író apró distinkciója, hiszen a két név a címlapon nem kötőjellel kapcsolódik egymáshoz, amiként a közös munkáknál szokásos, nem, a kötet szerzői Lengyel Péter és Merényi Endre. És felbukkan a kötet lapjain egy harmadik családtag is. Neve nem hangzik el, ő a címzett, az egyes szám második személyű megszólított, akinek az elbeszélő alkalmanként elmagyarázza az elmagyarázandót, zárójelek közé szorított rövid intelmek, afféle szövegközi lábjegyzetek formájában: "A napokban elrendelték a keresetszerű kéjelgés megszüntetését. (Várj, mindjárt kiderül, hogy jön ez ide.) A rendeletet aláírta Kádár János belügyminiszter s.k. A Bérkocsis utcai, a Szövetség utcai, a Conti utcai és a Víg utcai bordélyokban (neked Tolnai Lajos és Pogány József utca) és a Felső Erdő sori órás szobákban a nyilvántartott kéjnőktől (neked kurva) rendőrhatósági igazolványukat bevonták (bárca)." Mint egy utalás nyomán kiderül, a címzett az elbeszélő gyereke: "Fél tizenegykor tüzijáték a Gellérthegyen: a Dunakorzó helyéről nézzük, bengáli tűz csorog le a hegyfalakon, a piros árnyalataiban. Ugyanonnan néztük majd az érkezésed előtti nyáron Imolával, szinte neked mutattuk, ott voltál a hasában..."  -– s így teljes a kép, három generáció kapcsolódik össze, előd és utód találkozik a BÚCSÚ lapjain.
 AZ ÉN BUDAPESTEM. – Ez a Városháza könyvsorozatának címe, melyben a két alkotó munkája napvilágot látott. De – kinek a Budapestje? Vagyis – túl minden előzményen, az életműben elfoglalt helyen, a köteten kívülre vezető utalások rendszerén ez a hatvan oldal kinek a Budapestjére vezet? Mert nem egészen ugyanarról a városról van szó. Pontosabban –ahogy én látom –a képek és a szöveg nem kerülnek igazi, benső viszonyba egymással. Amit látok: képsor a háború előtti világból. Amit olvasok: novella a háborút követő korszakból. Az egyes oldalakra jutó képek, illetve szövegrészek csupán halvány asszociatív kapcsolatban állnak egymással, néha abban sem. Fotók és mondatok nem felelnek, sem a kép nem illusztrálja a szöveget, sem viszont. Két ember kétféle világa tölti ki az oldalak felső, illetve alsó felét, a két ember kapcsolata könyvön kívüli, még ha Merényi Endre (a tükörből készített önarckép tanúsága szerint) hasonlít is Lengyel Péterre, s még ha Lengyel Péter gondosan idézi is a könyv végén a Csordás Gáborral folytatott, s a HOLNAPELŐTTben megjelent beszélgetést, mely a BÚCSÚ olvasója számára is egyértelművé teszi a kötet alkotóinak viszonyát.
 Tehát: a kiállítás képei.
 A felvételek érzékeny és éles szemű fotográfusra utalnak. Érdeklődési köre széles: bár elsősorban saját élettere, a nagyváros bűvöli el (a legmegragadóbb felvételek az eső után vizesen tükröző aszfaltsíkok, és az éjszakai fényparádé képei) de kitekint a szociofotó irányába, és vonzza a csendélet is – itt a beállítások alkalmanként mesterkéltnek tűnnek.  Csöndesek ezek a fölvételek. Eső a nagyvárosban. Ember nélküli csónak a Dunán. Behavazott szekér a Ligetben. Sarokba állított kisfiú. Csatosüveg, tányér, pohár. És csöndes az egyetlen olyan kép is, mely sejteti, hogy a fotográfus "oly korban élt" a földön. Ez a kép a KATONÁK – szinte fogható rajta a halottak némasága.
 És az elbeszélés. Lengyel Péter motívumainak nagy találkozója. Bárán a Cseréptörésből. Az utcagyerek-lét. A dalok, mondókák, a flaszterfolklór megannyi árnyalata. Kaleidoszkópszerűen villódznak-változnak az óbuda-újlaki búcsú eseményei az olvasó előtt, akár az apró tükörforgácsok, cseréptörmelékek a Kicsi előtt, amikor szétszereli az elbeszélő által készített s a búcsúban árusított kaleidoszkópot. A történetben a háború utáni évek kavalkádja: zaj, zene, zenebona, tükörtörmelékek és élettörmelékek csörgése, egy korai merevedés és a felnövekvés sejtelme. És egyetlen vitathatatlan bizonyosság kikristályosodásának folyamata. Hiszen a BÚCSÚ úgy keződik: – "Ad-dide ad didit! – mormolja ütemre Kis Kovács, a leendő fényképész parlandóban – a dallam csak távoli sejtelem." És úgy végződik: "Lobogó, jövőbe látó biztonsággal tudja, mint a szent jósnők és próféták: a didi jó."
 A képek csöndje és a szöveg zaja osztoznak a kötet lapjain.
 ***
 Tehát: BÚCSÚ.
 Búcsú 1. Melyik? – Az óbuda-újlaki, a háború után, feltehetően az ötvenes évek elején.
 Búcsú 2. Mitől? –Az eddigi motívumoktól? Az apakereséstől? A fényképektől? A mostanáig megismert Lengyel Pétertől? A múlttól?
 El lehet búcsúzni mindezektől?