Balassa Péter: Ricercare: KeresniLengyel Péter: Macskakő, Szépirodalmi, 1988

(LENGYEL PÉTER: MACSKAKŐ) Előrebocsátom, hogy Lengyel Péter könyvét prózánk kiemelkedő teljesítményének, eseménynek tartom. Művének megjelenése epikánk mai állapotában, sőt továbbfejlődésében: jelentékeny állomás. Állításomat ezzel az írással szeretném részletesen megindokolni, nyilván óhatatlanul kihagyva, de nem feledve sok mindent.
(A borító) A címlap, az alcímbe foglalt műfaji megjelölés – detektív regény – komoly iróniájának és jelentésének megfelelően (a folyóiratokban megjelent részletek a Ponyva címet viselték, ami így a mostani alcím variánsának is tekinthető) – stilizált reklámszöveg, amely a két legfontosabb tematikus és stílusréteget villantja fel, a századvégit és a mait (Most-szóval kezdődő fejezetbetétek). „Aluljáró népkönyvecske”, hirdeti tovább a címlap, ismét ütköztetve, az első szóban a mai, „kriminális” könyvpiaci állapotot a második szó révén az akkori „kommersz könyv”-megjelöléssel. A kétféle reklámharsányság és vásári informálás a két fő idősíkot előlegzi, éppúgy, mint a Mutatónak nevezett tartalomjegyzék-szövegrétegből vett idézetsor, amelybe szellemesen beletagolódik még a mai könyvkiadó akkori stílbe tett címe is: „nyomattatott ebben az esztendőben a Szép Irodalmi Kiadó Vállalattól Pesten. Lenin körút 9-ik és 11-ik szám (azelőtt Erzsébet körút)”; a régi utcanevek és azok folyamatos – erőszakolt – változását az író szinte mániákusan végig regisztrálja a szövegben, annál is inkább, mivel ennek is megvan a határozottan személyre szóló, felvilágosító funkciója (erről később). A ponyvajelleg csúfondáros, kétfelé mutogató stilizációja nemcsak figyelemfelhívó, hanem éppen ezt a gesztust, idézve, idézőjelezve, kritika tárgyává teszi, következésképpen a mondandó részévé. Ez a „vásári eklektika” máris az összeillesztés, a részek egymás közötti viszonyait jelzi, a látszólag abszolút különböző, időben, térben távoli történések és világok közötti mély összefüggést (a regény egyik témája maga a kapcsolat az élet kriminalitása és a világegyetem keletkezése, lélegzése között). A címlap külsősége a belső egészre mutat, idézetviszonyban áll elsősorban a Mutatóval, amelynek előzményei már ismertek az eddigi Lengyel-regényekből, és amely – Ottlik közvetítésével – 18–19. századi, főleg angolszász abbreviatura-hagyományt folytat és idéz. Ezúttal a Mutató a Macskakő tökéletesen önálló, tagolt részének, összefoglaló fejezetének tekinthető, amelynek különböző jelentése van a szöveg teljes elolvasása előtt és után. A borító-stilizáció fontos része az a férfifej is, amelynek alakzata meg-megszakítja a köré szedett szavak sorát, és amely az elülső oldalon az orrvonaltól fölfelé, a hátulsón attól lefelé feketén árnyékolt. Az alsó és a felső fejrész – kontrasztosan – ugyanazt az ábrázatot adja ki; a regény világában, gondolkodásmódjában, egészében lényeges a „lent” és a „fent”, illetve még inkább az osztott, de az osztottság titkát homályban (árnyékban) hagyó narrátor jelenléte. Látnivaló, hogy a címlap a mű legegyszerűbb: legalapvetőbb kettős alaprajzát imitálja. A férfifej fény-árnyék ellentéte egyébként (még olvasás előtt, a puszta rápillantás közben) belesimul a címlap-koncepcióba: a kommersz, hagyományos némafilmek betörőábrázolása ez (áll alatti zseblámpa-megvilágítás). Ha rejtve marad is mindvégig az említett osztottság titka, a „személyazonosságról” árulkodik a borító tetején álló al-alcím: „avagy: Isten előtt nincsen titok – detektív regény –”, és ha ehhez hozzátesszük, amit a narrátor a 435-436 oldalon mond: „Szépészek mondják, hogy az elbeszélő nem lehet isten, aki mindent tud és mindenütt jelen van – ma már. ...Kérdezted néha, hogy honnan tudom ezt meg azt, ha egyszer nem voltam ott... Nem magyarázok el külön minden részletet... Vannak utak-módok...” – nos, akkor ezúttal a sokszor eltemetett, természetes elbeszélői mindentudás rehabilitációjára kell gondolnunk (ez csak egy lehetséges megfejtés). A címlap „izgalomfelkeltő” trükkössége a kommersz komikumát az egyvelegszerűségben mutatja meg – a könyv ismeretében ez csak elfedi, bár láttatni engedi a krimi-műfaj mélyebb és jelentékenyebb (ugyanis a „magas” irodalomra mutató) természetét, a kombinatorikát. Az egyveleg halálpontos kombinációja, amit a címlap sejtet, egy kedélyesebb latin szóval jelöltetett a régiségben: quodlibet („ami tetszik”). „Több dallam egyidejű megszólalása, amelynek azonban azonos harmóniai alapjuk kell hogy legyen. Tágabb értelemben: dallamok egyvelegszerű egymás mellé sorolása.” (Walter Kolneder: Bach-lexikon, Gondolat, Budapest, 1988, 259. o.) A quodlibet szövődhetett tisztán világi, esetleg népi, sőt egyházi dallamanyagból is. Már most néha, tévesen quodlibetnek nevezik azt a Ricercar a 6 jelölésű részt Johann Sebastian Bach Musikalisches Opfer (Zenei áldozat) című variációsorozatából, amelynek négy üteme mottóként áll a Macskakő címlapja és szövege között.
(A mottó és a hatos szám.) A mottó, azáltal, hogy nem verbális, hanem zenei hangokból áll, még inkább bevilágítja, sőt leírja a Macskakő szerkezetét, eljárásait, mint az a mottó esetében várható, ezért az elidőzés mellett a regényről informál. A mondott mű Bach egyik késői, saját szigorú stílusán belül is az egyik legkötöttebb kompozíciója, amelynek a Ricercar a 6 a legbonyolultabb szövésű darabja. Bartha Dénes írja Bach-monográfiájában: „A késői Bachnál a zenei szerkesztés súlypontja... áthelyeződik... a tiszta zenei kombinatorika területére... A sorozat legjelentékenyebb darabja a hatalmas ...Hatszólamú Ricercar (néha, helytelenül Quodlibet néven is emlegetik)... Bach itt most latba veti egész óriási polifon tudását, hogy méltó keretet biztosítson a Nagy Frigyestől (!) kapott téma feldolgozásának... Ez a bonyolult szerkezetű ricercar Bach egész munkásságának talán legtömöttebb polifón szövetű darabja.” (Művelt Nép, Budapest, 354. o.) Összevethető mindez Bachnak a mű kiadása elejére írt, a témaadó porosz királynak írt ajánlásával, melyben királyi témának nevezi az alapanyagot: „imé Fenségednek a legmélyebb alázattal felajánlom e musicalis áldozatot... eme valóban királyi themát (»recht königlich«)...” Johan Sebastian Bach: Levelek, írások, dokumentumok. Zeneműkiadó, Budapest, 1985) A ricercar, mely a keresni, kutatni szóból vált a Bach korában már alig használt régi fúga elnevezésévé, rokon témákat egymás után dolgoz fel, szigorúbb formája szerint (a zeneszerző ezt alkalmazza) a rövid közjátékoknak is az alaptémából kell kialakítva lenniök. (Vö. id. Bach-lexikon, 268. o.) A mottó tehát a kutatás, a keresés szóra, mint a szoros összeszövöttség eljárására mutat, sőt a nyomozásra, amely a regény „legkötöttebb” cselekvéssora. A mű utolsó részében, mely a Hogy volt címet viseli, s amely a műfaj klasszikus szabályának majdnem megfelelvén elköti a szálakat, „megoldja” a rejtélyeket, a kutatás vége tehát a fúga-szólamok végső „összetalálkozásának” felel meg, egy nagyon bonyolult művelet befejezéseképpen. Szinte jelképes, amint, más összefüggésekben, a Negyediknek nevezett egyik narrátor ezt mondja: „Megtaláltam az enyéimet, végleg; ennél nincs több.” (E mű és az eddigi Lengyel-életmű viszonyára is áll ez.) A mottó arra is felhívja a figyelmet, hogy a tematikus alapanyag: a nagy betörés és annak fedőcselekménye, a kézre álló féltékenységi drámából következő rejtélyes „téglás eset” valóban királyi téma, hiszen középpontjában a vonzó Kasszakirály alakja áll, akit legtöbbször csak „a Király” néven emlegetnek. A szólamok végső egymásra találásának megfelelője az is, hogy a Mutatványos, a zárai matróztrikós és a Csacska Macska bár zongoristája, az egyik narrátor: ugyanaz az személy, ám ez a nyomozásvezető vizsgálóbíró, Dajka doktor számára csak a végén derül ki. A ricercar szóra és a bachi „szigorú stílre” még visszatérek, itt most a hatos szám központi szerepére utalnék. A mottóban megidézett darab előadási ideje – kis eltérésekkel, előadásonként – hat perc körül szokott mozogni, vagy annál valamivel több. Dajka doktor egész regényen átívelő nyomozása a technicizmus előtti klasszikus, régi módszerekre: a megfigyelésre, a szálak (szólamok) memorizálására, zseniális szinkron agyú adattárolásra épül, amelynek a mélyén azonban igen józan, természetes sejtés-készség, intuíció áll, ama hatodik érzék. A veszélyesen megsebesített Király gyógyulási ideje hat hét. A hatvanezer forintot kitevő rablott összeget hatfelé, tízezrenként osztják el a könyv vége felé. Hiszen a betörőbanda végül is hattagú. Van egy másik „hatos” is, ami igazán a ricercar a 6-idézetre mutat vissza: a főbb szereplők száma: a narrátor, a Negyedik (ők ketten az „osztott” narrátor), ez utóbbi a valódi főnöke, nagy kombinátora a bűntettnek és egész kontextusának, továbbá Dajka doktor (a másik nagy kombinátor), a Király, illetve a rivális nők: Bóra és Buborék. Hatosuk egymásra vonatkoztatása maga a „ricercar”: a szövet. Végül a regény ezzel a mondattal kezdődik: „Hatvan másodpercük van, amíg ideér az éjjeliőr.” Mindez a formált jelentés a mélybe mutat: ha Bach darabelnevezése és szövete azt is mondja, hogy „ennél már nincs bonyolultabb,” akkor mottóként való megidézése funkcionális, a mű és élete, az életteljesség mindig újra felkutatandó, kinyomozandó igazság, ami hihetetlen sokszólamúságra, az egyes szólamok önállóságára és egymástól való függésére vall, e regény ezerféle rendjére, mely a sokban, a rejtélyes, szinte kaotikus életbonyodalomban rendet tár fel, és rendet tart. A „megcsináltság”, a kombinatorika – ellentétben a nálunk máig titkon uralkodó „spontaneitás-romantika” felfogásával – maga is mindig mondás a világról, művészi „elmélet” a tényekről, vagyis az anyagról, „a valóban királyi themáról”, nem pedig „eszköz”, „forma”, „trükk”. Éppen ezért az eddigi korrespondencia-elemzések, csakúgy, mint az alábbi, egyáltalán nem az elöljáróban említett indoklás bevezetései, hanem maguk is a kifejtés részei.
(Márton és a Macskakő) A Kasszakirályról (a bűn világában a legtöbben álnéven szerepelnek, felvett neveken, incognito, mely kinyomozandó, s ez a végső, fel nem fedett rejtőzködésre, a narrátor[ok]éra is mutat) egy helyen majd kiderül, hogy Jankó Márton a polgári neve. Ellenfele, Dajka doktor hatalmas (és újabb prózánkban párját ritkítóan arányos) alakja ugyan a Keresztély keresztnevet viseli, de a mű Hogy volt részében, évtizedekkel később, egy beszélgetésben, mely utóda, közte és felesége között zajlik, kiderül (minden más mellett) az is, hogy asszonya bizalmasan „Marcim”-nak szólította egy életen át. Tanítványa, segédje, majdani utóda pedig a Marton családnevet viseli. Ezek a korántsem „öncélú” névjátékok: az összeszövésrendszernek a részei, az összeillesztés, „az elmélet” következményei. Hogy miképpen működik is ez, arról a regény kulcsszavának szerepe, helye, értelmezési köre informál. Ez a szó a címmel azonos: macskakő. Ahogyan egy bonyolult, szigorúan megépített hatszólamú fúgában minden a konstrukción és a téma mélységén múlik, úgy itt is a macskakövek beilleszthetőségén, variábilis mozgathatóságán, sőt a még hiányzó elemek előrelátásán. Minden ebből az alapból bomlik ki. A macskakő (vö. 461. o.) a regény fő idejének szimbolikus alapanyaga: „a befejezett Nagykörúton az új macskakövek íve hajlik szét kecsesen”. Az 1896-os, millenniumi főváros szerény szenzációja ez a kődarab, mely az eljárás írói alapköve is: „(Minden, ami tudomány, cáfolható. De nem minden, ami cáfolható, tudomány. Halmaz a halmazban. Mintha azt mondanánk: minden, ami macskakő, ponyva, s nem minden, ami ponyva, macskakő.)” Ez egyúttal a címváltás magyarázata is. A kommersz műfaji megjelölésnél (amely alcímmé lett) fontosabbá vált valami szilárd építőelem, a főcím, ami az állandóság, alap, a gründolás, a gründlerzeit alapköve, ami a regény főidejét jelzi, a nagyvárosi építkezés masszivitásának alapeleme (sőt: a földtörténeti fejezetrészekben ez szinte „kontinentális talapzattá” növekszik), miközben a regényszerkezet, a ricercar dinamikai középpontja is. A macskakő kimozdítható, kicserélhető, felszedhető, egy újpesti rakpart téglakupacának névtelenségébe tüntethető, mint az a véres szélű tégla, amellyel Bóra, az énekesnő fejbe vágta hűtlen szerelmét, a Királyt, „ha ugyan tégla volt az az eszköz” – talán frissen utcáról felszedett macskakő. „Már nincs macskakő nálunk” – meséli gyermekének a „későbbi” narrátor, utalva a századvégi Budapest jelenkori, végső, visszafordíthatatlan szétmállasztására: „Száz éve nem csináltunk semmit ebben a városban.” Egy modern nagyváros születése, a polgári Magyarország alapköve (és kiemelhetősége, lerombolása); bűntény és a „hiányzó láncszem”, bűntett-előkészítés és nyomozás, állandóság és múlandóság együttállása – mindennek alapszava, mindez : macskakő. S még mindig az alapszóhoz: a stilizált ponyva-cselekményréteg, az alapanyag (szerelmi, féltékenységi négyszög, illetve a bűnbanda machinációi) legfontosabb helyszíne a Csacska Macska éjszakai mulató (álcázott bordély), amely az ország szívének, a millenáris fővárosnak is egyik fontos kamrája: hozzátartozik az önünneplő, kiállításaiban reprezentáló, felvonulásokban tobzódó, éledő városhoz. „Él-hal a város”, itt zajlik a ponyva, melynek macskakőszerű elemeiből hol elvesz, hol hozzátesz az író. Az itt fellépő lányok, „Cicák és pacik”, a macskaszerű lét felől mutatják be (a kiállítási, felvonulási életformához és atmoszférához híven) ugyanazt, amit a „macskakőszerűen” dolgozó mesterdetektív, a mesterbetörő (a Negyedik) és a mesteri narrátor épít és rombol egyszerre. (Dajka pl. ugyanúgy cédularendszert használ, mint az író.) Miközben az 1896-os cselekményréteg egyszerre ábrázolja a kasszafúrás forradalmát, a modern detektívmunka megszületését, bűn és világ iker-megújítását, a polgári nagyváros forradalmi felépítését, és a narráció, a regényépítkezés megújítását, a keletkezést és alapítást, amelynek modernizáció a neve, sőt bemutatja e modernizáció mai széthullását és lesüllyedését is, műfajilag is nyomon követhetően: a naiv ponyvaelemek felvonultatásától az ócska és alantas krimivé romlásig: a beteljesedett 20. századig (miből mi lett, nos ezt célozzák, többek között, a Most feliratú fejezetek) – mindeközben szinte balzaci panorámában részesül az olvasó. „Nyomor és csillogás. Zűrzavar.” (E káoszhoz kell a ricercar!) A Macska nevű mulató és környéke „vadászó nagymacskái” a modern nagyváros egész kísértetiességét (Balzac alapozta meg ezt az ábrázolási, atmoszférikus hagyományt), látszatszerűségét, álcázottságát (fantázianevek, incognito!), éjszakai revűjét járják-táncolják – a panoráma helyenként vizionáriusságig fokozódik. A macskalét: kettős lét, miként a lányoké, akik egy titkos bordélyt álcáznak táncukkal. A macskaság tárgyilagosság, résenlét, elfogulatlanság, gyorsaság, cselesség (a hamis nyomok, a fedőtörténések, eltüntetések motivikája), csapda, ép reflexek, veszélyérzet és mindent elárasztó közöny – a panoráma, a modern, csillogó zűrzavar mély elfogadása. Komoly, odaadó munka, mindenki teszi a dolgát, rend van. A macskalét: bujkálás, vadászás és elcsíphetetlenség, szimatolás, alakoskodás transzparencia, és fedettség egyszerre, gyorsítás és késleltetés. A macskaság a létharc példaszerűen magas foka, a játék nagy elfogadása, szabályainak betartása és kijátszása egyszerre. Ennek a létformának a bemutatása egyben az írói fogások, a nyelvének, beszédmódjának a példatára is. Minden pont: a címlap, a mottó, a nevek, a címszó, abszolút tematikus értelmű és önreflexív, nemcsak a világ mint panorámaszerűen bemutatott-felmutatott játék, hanem e játék szabályainak, megformálásának módja is témája és cselekménye a könyvnek. Mert három szakma mutat és vonatkozik itt szorosan és kimondottan egymásra: detektívé, a betörőé és az íróé – három tisztességesen, alaposan, mesterien elvégzett munka mély belső rokonsága fejezi ki és mondja ki az életteljességet. „Szakasztott regényírás az egész.” „Mindennek mindenhez köze van immár.” (Lásd a macskakövek „köze” egymáshoz...)
(Életteljesség: „lent” és „fent”, avagy a műfajok). A macska kiszámíthatatlansága, változékonysága és a kő állandósága a szóösszetétel mélyén tartalmazza azt a bináris oppozíciót, amely a regény időszemléletét (sok helyen a modern fizikai világkép nagyszerűen esszéizált összefoglalásaival is megerősítve) kirajzolja. Az említett panorámajelleg, a sokféleség, sokszólamúság rendje eléggé egyszerű kettősségből emelkedik ki, és ez az „akkor” és a „most” dualitása. Ennek térbeli megfelelője a „lent” (melynek rezignáltan hűséges értelmű alapszava a „Medence”, tudniillik a Kárpátok övezte...) és a „fent”, a kozmikus, kozmológiai és világtörténelmi történések, kitérők, illetve a sokféle részhelyszín égi távolságokat teremtő „fent”-je. E kettőséghez tartozik a téma, az alapanyag ponyvaszerű természete, kommerszre rájátszó „lent”-je és a Most feliratú fejezetek súlyban, jelentésben előbbivel egyenrangú „fent”-je, amennyiben ez utóbbiak bújtatottan a nevelési regény tradíciójához, sőt helyenként a „parainesis” hagyományhoz kapcsolódnak. Az író-narrátor (az „egyik”) ugyanis az idő múlását, a főváros-történetet, a történetet: a jelen és a múlt együttállását a jelenben mondja el (egy-egy mondattól eltekintve hallgató) gyermekének. Lengyel ezzel a „fogással” röpíti igazán magasba művét: ha az irodalom mint elbeszélés, mint mese, mint élőszó megelőzte az írott-olvasott irodalmat, akkor ezt a vitális alaptermészetét, genezisét eleveníti újra. Ez a megelevenítés pedagogikus a szó legteoretikusabb és leggyakorlatibb értelmében egyaránt. Mert a másikhoz beszéd végül dialogikus alapszerkezetet hoz létre (a párbeszédesség állásfoglalás, határozott „világnézet” is), miközben maga is téma, hiszen világának, a világnak alapszerkezetét: a hagyomány-folyamatot, az önkéntelen és kikerülhetetlen átadást, nevelődést, vagyis az emberi időmúlást artikulálja. „A világ, amelybe majd... megérkezel”: ezzel jellegzetes ragozási formulát, illetve igeidő-használatot is bevezet a szövegbe, mely a gyermek bevezetése a világba. A nevelési regény értelme, természete itt persze módosul: nem a főszereplő maga a nevelődés alanya, a tapasztalás elszenvedője, ők egy színielőadás (égi-földi értelemben véve) bemutatói, előjátszói egy „néma” személy előtt, aki „majd” lesz-lehet. A nevelődés itt elmondást, regélést jelent, a Bildung a rhapsodiával egyesül. A hihetetlenül „megcsinált”, „tárgyias” és az elementárisan élő, a beszédszerű összeér, ennek hibátlan nyelvi konzekvenciáira most nem térhetek ki. Éppúgy, ahogyan lent és fent, illetve múlt és jelen, de a jelenben, a „most”-ban egyesítve. Ez az időstruktúra a műalkotás megértésének időszerkezetével azonos. Ez a „most” nem kertel, nem álcáz, nem szépít: a széthullás, a süllyedés és korhadás, a kozmikusan is, világtörténelmileg is bemutatott egyetemes romlás felől eleveníti meg, rekonstruálja, pontosabban a jelenbe integrálja a történteket. Ez az a módszer, amit a filozófiában hermeneutikának, megértéstudománynak neveznek, és amelynek szelleme megdöbbentő pontossággal suhan végig Lengyel Péter szövegén, anélkül, hogy „az elméleti hatás” ostobaságát kívánnám állítani. Nagyvonalúan egyszerű dolog ez: valódi jelentékeny műalkotás, a létezés olyan fokú megértés-folyamata (az időbeli múlás megjelenítése, megelevenítése és megélése), amely önkéntelenül, ab ovo hermeneutikus. „Nem változik a változás.” De a megértés nem megfejtés, a nevelés-nevelődés nem felmentés, nem megúszása bárminek is, mint ahogy a bűn sem a nyomozott bűncselekményben van – mindvégig megmarad az elbeszélő-mindentudó halk aggodalma, a gond.
A gond éppen az életteljesség bináris oppozíciók szerinti belső remegésének, az anyag „qual”-jának (szenvedésének-minőségének, ahogy erre egykor Engels utalt) a felismeréséből is fakad. A panoráma, amellyel mesteri gazdagságában és rendezettségében az olvasó és a gyermek itt találkozik, egyszerre mutat századvégi formájában ponyvát, e században pedig ennek lesüllyedt változatát, az „aluljáró” emberiséget, a véres, alantas krimit (nem lehet véletlen, hogy ez a szó nem fordul elő a könyvben), az élet műfaji alantjárását és egyúttal, persze, szívszorítóan a magasságot, a műveltség, a képzés (Bildung) önmagunkat felülmúló értelmességét, ami a nevelődési regény nagyszerű produktumában bontakozott ki egykor. Mérés és cáfolhatóság: minden konok erkölcsiség önfegyelme, a munka fenntartása önmagunkkal szemben. Ezek az oppozíciók természetesen rendkívüli feszültséget teremtenek, s a műfaji kettősség választása ismét csak ennek az alapvetően európai dramatikus jellegnek az ábrázolása is, nem csupán poétikai döntés (hozzáteszem: van valami szükségképpen színházi, „reprezentatív” és szcénikus az egész századvégi rétegben). Az „egyveleg”, a quodlibet tehát hallatlanul átgondolt kombinációvá nemesedik, feszült lüktetéssé (Lengyelnek arány- és ritmusézéke, nyelvi kvalitása köztudomásúan kiemelkedő írói erénye, amelyről most részletesebben nem beszélhetek, már csak azért sem, mert finom-ritmikában szinte kimeríthetetlen könyvet írt); a „lenti” válik kifinomult formává, a bűnügyi „sztori” nevelődéssé, és megfordítva: minden nevelődésben van valami kutatásszerű, olykor kriminális élet-nyomozás, elfedettség és titokfejtés egyszerre. A nevelődési paradigma mélyén a beavatás archaikus tapasztalása nyer formát, és ez a rítus mindig a titok felnyílása köré rendeződik, sőt a nevelődés – mondhatni – beavatás a létezés bűnnel-bűnhődéssel és megértéssel-elfogadással teljes rendjébe. Ennek a rendnek, mint említettem, három démiurgosza, illetve őre van: a Negyedik, illetve a „Most” elbeszélője (kettejük Janus-természetére nem derül fény, miként a címlap fejképe is jelezte már) és Dajka doktor. A játék „szent komolyságának” (Gadamer kifejezése), a beavatásnak és bűnnek őrei ők. Miként a Lengyel-próza mindig is árasztott magából valami szelíd-kemény hajthatatlanságot – én ezt egyszerűen egy elsüllyedt polgári civilizáció hangjának hallom –, ez a civiltartás különösen Dajka doktor alakjában testesül meg, aki méltó és egyenrangú a „királyi themával”, meg az alaphanggal. Zsigeri demokratizmus, tárgyszeretet és szemérmes részvét él benne: Noha ismerjük nevét, ő van igazán inkognitóban, „névtelenül, hétköznapi munkájában”, s az írói ítélet, ha alig észrevehetően is, de mindenképpen ezt a tartást taksálja a legtöbbre. A másik nagy névtelen a zongorás: „Kicsoda valójában az a zongorás? Jó kérdés... Hallgatok, természetesen. Ki a csuda egy ember? Bárki ember. Valójában.” Ezeket a rövid mondatokat persze ama Negyedik, maga a zongorás mondja – azért hallgat –, de kétségkívül a regény antropológiájának kulcsát adja meg. Ezért simulhat össze hiánytalanul „akkor” és „most” elbeszélője, tarthatják össze a minden ponton mesterien mozgatott regényelemeket („szellős regényszerkezet”), mert talán ez az a „Bárki ember. Valójában” emlékeztet névtelen-természeti sztoikus figyelmességével a Napra, mely „minden élet és regény fenntartója”. A „bárki” a világosság, sőt az ember felvilágosodásának (lásd: nevelődés) rejtélye, ami egyszerűen, lapidárisan nem más, mint a szüntelen kutatás: a beavatás beavatása. Ezért tartom nagy fogásnak a záradékban a Negyedik által elmondott hajókatasztrófa ragozási „konfúzióját”, melyben rejtélyesen pont is kerül, meg nem is, a történet végére, hiszen az elbeszélő ott pusztul ugyan a tengeren, de hirtelen ezt olvassuk: „az elcsöndesedett fagyos vizek lebegő hajunk úsztatják, karunk-lábunk lóbáljuk. Köröttünk a hideg tenger élővilága, s szememen apró, fürge rákocskák járnak ki-be. A választ keresi a doktor a százméteres mélységben, jeges hullámsírunkban, hogy két héttel a Wotan vitorlásgőzös elsüllyedte után mi van velünk. De az már egy másik történet.” (Kiemelések tőlem – B. P.) A titok maradjon titok, hiszen minden napnál világosabb: „Ne felejtsük: akit nézünk, mi vagyunk.” A királyi téma talán király-áldozatot követel (lásd még: zenei áldozat). Egy regény nem attól teljes, hogy minden tudható róla, korántsem. Az ún. „élménynél” jóval több a sors látványa.
A Macskakő valódi, jelentékeny, nagyszabású próza. (Megjelenése „most”-jának elemzése külön vizsgálódást igényelne.) Egyszerre mélyen és magasan része és meghatározója annak a kontextusnak, amit prózánk megújulásának nevezhetünk. Ez a folyamat a naiv elbeszéléssel való ismételt szakítás révén indult el, hogy ezáltal az elvesztett, meghamisított, elfelejtett történet és történelem rekonstrukciója egyidejűleg létrejöhessen; de ez a visszaszerzés a műfaj és a nyelv radikális megújítása nélkül nem lett volna az, ami. Ez a kontextus, pontosabban lassanként már korpusz, maga is tehát nyomozás, kutatás, keresés, „ricercar”, tematikus és poétikai értelemben is (Ottlik regénye, Mészöly hit-nyomozása a Saulusban, történet- és rejtélyszimatolása a Filmben, Nádas hatalmas feltáró emlékirata, Tandori rejtélyes prózája, a város és történelem-rekviem jegyében álló Mándy-novellisztika, és Kornis-textus, az önreflexió, „a regény, amint írja önmagát” nyelvi-formai radikalizmusa a fentiektől kezdve Esterházyn és Krasznahorkain át Márton Lászlóig, és maga az állandó kutatás jegyében álló Lengyel-oeuvre). Nem „ifjúsági irodalom” többé. A mű megint egyszer legyőzte a széthullás idejét – az olvasóban.
„Itt az élet legközepe. Megvan. Istenem.” (Szépirodalmi Könyvkiadó, 1988)