Balassa Péter: Lengyel Péter, mesterdetektívLaudáció - Füst Milán-díj 1995

A Macskakőben kétszer is elhangzik, kiemelt helyen ez a szó: megvan. Az első esetben így: „Itt az élet legközepe. Megvan.” Lengyel Pétert dicsérni, díja alkalmából felköszönteni annyit jelenthet, hogy éppen csak észrevesszük, újraolvasás közben ezt a kiemelt helyet, sietve igazat adunk neki, s máris haladunk tovább a szövegben, ahogyan ő. Annak szól ma a dicséret, aki nem szerelmes narcisztikusan a saját szavaiba vagy kiemelt szöveghelyeibe, annak, aki nem elsősorban önkifejez és önreferál, annak, aki a mondatot s a bekezdést, a fejezetet és a fejezetcsoportot mindennél fontosabbnak tartja, annak, aki a mesterség tudásánál, felkutatásánál, fortélyainak biztos alkalmazásánál tovább nem sejt és nem akar látni, mert mintha úgy gondolná: itt az élet legközepe. Hadd tegyem hozzá egy tőle vett mondattal: „Megvan, tanúsítom”. S továbbá úgy gondolhatja, hogy a szöveg kinyomozása véges, de határtalan, hogy folyamat, hogy ez a folyamat mindenestől előbbre való annál, aki a folyamatot úgy-ahogy ellenőrzi, hogy persze nagyon is ellenőrizni kell, mintha egy ricercare a 6 voci, Bach legsűrűbben szőtt polifón darabja íródna a Musikalisches Opferből, hogy ez az egész munka, gályázás, monoton tanulás és ellenőrzött malom a szövegszerkesztőben mégsem áldozat, hanem öröm, öröm és megint csak öröm, hiszen részben mégis csak abból élhet meg, amit csinálni szeret. De mindez szinte mellékesen, marginálisan említendő, mondjuk Lengyel Péter prózájának hihetetlen előzékenysége, olvasóközpontúsága mellett. Megint valami, amire szinte egyedül ő figyel, hiszen leszoktunk arról, hogy egyáltalán szóba kerüljön, hogy egyáltalán figyelembe vegyük: az olvasónak írunk, a közönségnek, és ez a népkönyvecskének nevezett igen bonyolult krimitől a spirituális keresésig, ricercaréig értendő.
Az Ogg második bolygójától a novellákon át a Cseréptörésig és a Macskakőig ívelő eddigi életmű egy ezermestert mutat be, a mesterség megszállottját, a szakmából civi ltartást formázó nyomozót, kasszafúrót, írót, újságírót, kombinatorika-szakembert, számítástechnikust és poliglott világfit, geológust, urbanistát, bűnjel-kutatót, szerelem-tudóst, háborús történészt és fotográfiko-historikust, nyelvészt és stilisztát. És mindez ugyanaz.
Én még ilyen palit nem láttam!
Ez éppen annyit tud, amennyire szüksége van, de azt hihetetlen magas fokon, szemérmes profizmussal, és még ebből se csinál saját-mítoszt; persze rengeteg mindenre van szüksége, hogy tisztes megelégedéssel vagy éppen félszegen azt mondja egy-egy helyen: „Megvan.” (Tanúsítom, tényleg megvan...) De máris tovább megy, mert anyag és olvasó, ritmus és történet így kívánja. Lengyel Péter nemcsak mesterdetektív, hanem szívélyes, előzékeny távgyalogló is. Ez azt jelenti: prózája, epikai magatartása magán viseli a szívós, a konok, az önfejű, a maga erejéből kiválóvá lett írómester, az első vonalbeli céhmester, a városi polgár vonásait. Mi más a városlakó, mint távgyalogló? Mégsem polgári, egy cseppet sem: inkább a perifériákon, a határokon, a lázadás, a szabályszegés, a bűntény és a homályos, rejtélyes ügyek vidékén tanyázik majd` mindegyik művében, ugyanazzal a tárgyilagossággal és legendás tárgyiassággal, tárgyi tudással, amellyel bármit ábrázol. Mert nemcsak arról van szó, hagy Lengyel Péter mint jó városi ember, aki polgár, de nem polgári, keresztül-kasul ismeri városa földrajzát, földtanát, úthálózatát, és nem is csak arról, hogy fenekestül látja és láttatja száz évekre visszamenőleg városa éjszakai erotikus életét, az úgynevezett „bűnös város” szerves hozzátartozását az urbanitáshoz (minden fanyalgás és nyafkaság nélkül), nemcsak arról tehát, hogy kiváló mesterdetektív, sétáló és daktiloszkópus, hanem arról is, hogy mindez sok nyelven, egymástól különböző szólamokban, összeszőtt ábrázolataként jelenik meg a segítőkészségtől elbűvölt olvasó előtt, Lengyel Péter ábrázoló művész, cselekményszövő epikus, egymástól megkülönböztethetők a regényalakjai, jellemeket szerepeltet – valamit ábrázol, valamiről ír. Tehát régi, akinek régisége kifogyhatatlanul időszerű. Tudja, amit manapság a teória arrogánsan feledni látszik (s Lengyel nem teoretikus, amikor ír, habár a gyakorlat elméletéről sokat tud), tudja hát, hogy a műalkotás amennyiben persze önábrázolás, mégiscsak a létet gyarapítja, s éppen a mű sajátos jellegében, a csinálmányban fejeződik ki, hogy valamely létezőnek a megmutatkozása, ábrázolása történik meg, helyettesíthetetlen módon. Erre a kitérőre talán csak azért vetemedik a laudátor, mert Lengyel Péter művészetében evidencia erejű az, amiről manapság nem vagy alig beszélünk: a művészi, helyettesíthetetlen valóság nyilvánvalóan ábrázolás, tág értelemben kép, olyan valóság; mely kizárólag önmagában jelent ugyan, de nem pusztán önmagát jelenti – Lengyel Péter eddigi életműve, mint a kortárs magyar próza egyik nagy teljesítménye, sportnyelven, egyik európai rekordja a művészet nyelvi és szemantikai autonómiáját nem téveszti össze a művészet mindentől való függetlenségének újabb keletű, dagmatikus, autoriter mítoszával. Van tét: az olvasmány azt jelenti, hogy olvasható és olvasmányos, a tét ugyanis szöveg / író és olvasó dinamikus közösségében, e közösség lehetőségéről való le nem mondásban jön létre, alakul, folyamatban van, kidolgozódik, megcsináltatik. Jelent. Ebben az értelemben nevezhető barátunk és pályatársunk poiétésznek, ami eredetileg a csináló, művelő, dolgozó mesterembert jelentette, aki létrehoz valamit, ami így soha sehol nem volt még, de mégis újra ráismerünk. Lengyel írásmódjában ez a csináló, fúró-faragó – akár kasszafúró és mackós értelemben is –, ez a nyomkereső, nem felejtésében hiperaktív kutató jellegzetesség eleven archívumra, mozgóképre emlékeztető fotógyűjteménnyé teszi a műveit, melyek terhelő vagy felmentő,vagy egyszerűen csak enyhén gyanús értelemben ránk vallanak.
A rejtély titka, ahogy Karinthy Leacockja mondaná, mi vagyunk, akiket ezek a bűnüldözéses, feltáró, leleplező történetek megalkotnak, kiélesítenek egy-egy névtelen, elmosódott fényképalbumból. Miként a Cseréptörés és a Macskakő, kedvenc könyveim külső és belső borítóján a szürkén derengő fényképek, sőt portrék. Az utóbbi könyv élén egy rejtélyes férfiarc látható kétféleképpen megvilágítva, nem az íróé, mégis hasonlít rá, tudjuk is, ki lehet, nem is tudjuk, el is veszett, meg is lett, s ő, a közeli rokon, közép-európai-magyar Sherlock Holmes felkutatta, kinyomozta, végleg mégsem azonosíthatta hiszen a mesterdetektív is csak egy író... Ez a sajátos realizmus, képmutogatás amennyire józan, annyira kísérteties és elvarázsolt is tud lenni – halálvadász? – anélkül, hogy evilágiságából egy jottányit is engedne. Hadd mondom meg: külön szeretem Lengyel sajátos, transzcendenciával szembeni süketségét – épp ettől oly elvarázsolt. Ragaszkodás az empirikusokhoz és a józan észhez – szeretem ezt a termékeny kizárólagosságot. Nincs képtelenebb annál, mint amikor valaki csak a valóság csábításának hajlandó engedni. Csak annak, hogy pontosan emlékezzen ukrán hómezőkre és az 1957-es bölcsészkarra. Körülbelül ilyen hát nekem, szerintem ez a férfiember. Hű és állhatatos, konok szimat-ember, de dajkál is; mindent tud lassúról és gyorsról, mindent a hatos számról (Bach, hat szereplő, hatos együttállások, esetleg hat történet). Távgyalogló és bibliomán, magyar demokrata, a legjobb változatból, geológiai és virológiai szakértő, ismeri a törökvilágot Magyarországon, látja az 1896-os Budapestet, szeret mesélni a hallgatag gyerekének, tanít, nevel, szórakoztat. Már csak egy jellegzetes írásjel marad hátra, ami talán a legjobban, a legprofesszionálisabban, legrejtélyesebben beszél erről a kollégáról, mert mindent tud róla: a kettőspont ez, melyre ezúttal csak ismétlés következhet: én még ilyen palit nem láttam.